Kristina
Babić Berane 19. maj 1994. –
Svojom stranom pođi, kao nekada i kao uvijek
Bila je ono naša jesen,
poslednja u nizu srećnih jeseni –
pamti me po
njoj…
Možda moje nebo, najednom, dosegne
smisao postojanja,
možda je naša nit sazdana od pukih slučajnosti,
što
neprestano se prepliću
između
moje i tvoje težnje da prevladamo
jedno
drugo.
Naprosto
me cijelim našim putem iznenađuješ,
zapanjuješ
banalnim stvarima,
gledaš
u mjesec,
brojiš
korake odustajanja,
postavljaš
zamke.
Sunovraćemo
se stranputicama
koje
sami odabrasmo.
Možda se na onom
raskršćcu susretnemo,
Ko zna, već jednom, nenajavljeno, jesmo. Slutim da je ono naše.
Svojom stranom pođi,
kao nekada i kao uvijek, nemoj me slučajno iznenaditi, ne bih povjerovala, ne,
ne bi
to bio ti.
Navikla sam na sječivo tvog odlaska.
Navikla na hod po tvom trnju. Svakog pjesnika iscrpjela sam do kraja, bojim se da više nemam pokriće a i naša zvijezda slabašno je ostala bez sjaja.
Lucidno
se sjećam prstiju tvojih nesputanih,
nešto mi govori da je ovo tek jedan od života
u kojim smo se sreli.
Neki od njih je čak trajao čitavu vječnost,
i malo mi bilo.
Nekada mi se čini da odlutaš,
nikako te ne mogu vratiti.
Onda nastanu tvoji dani otuđenja,
no,
nikada mi ne mozeš biti dalji no što si,
pa me
ne pomjera.
Već su
ti oči sanjive
i Aurori nestaje rumenilo sa obraza,
tragom
njenih bisernih suza hodismo onog jutra,
jedinog
sunčanog jutra mog bitisanja,
bila je
ono naša jesen,
tetovirana
iglama tvojih riječi,
pamti me po njoj.
Ostavljam
pero za neki drugi put,
možda
tad te zagolica.
Sjetim
se riječi koje ti ne rekoh,
pa zaboravim.
Neka, doći ćeš ti meni,
nijedna zora nije zaboravila da svane.
|
Azon az oldalon menj, mint
egykor, mint mindig
Az a mi őszünk volt,
a boldog őszök sorában az utolsó –
arról jegyezzél meg...
Egem talán egyszer, váratlanul, megleli
a lét értelmét,
talán vezetékünk merő véletlenekből
áll,
és hogy egymást legyőzzük,
állandóan kívánságaink között
botladozik.
Egész utunk alatt egyszerűen tetten érsz,
elcsépelt dolgokkal képesztesz el,
a holdat bámulod,
a véget-értek lépteit számlálod,
csapdákat állítasz.
A saját magunk által választott
tévútba bukunk.
Talán találkozunk azon a kereszteződésen,
Ki tudja,
egyszer már,
bejelentetlenül,
összefutottunk.
Sejtem, az a miénk.
Azon az oldalon menj,
mint egykor, mint mindig,
véletlenül
ne lepj meg,
el sem hinném,
nem,
az nem te lennél.
Megszoktam távozásaid élét.
Megszoktam, tüskéiden járok.
A költőket kimerítettem,
félek, menekülnöm nincs hova
és csillagunk halovány fénye
is kialudt.
Élénken őrzöm ujjaid emlékét,
valami azt súgja, ez csak egy az életek sorából
melyben találkoztunk.
Egy-egy egész örökkévalóság
és számomra az is kevés lenne.
Néha úgy érzem, bolyongsz,
téged visszahozni képtelen vagyok.
Majd elidegenedésed napjai
következnek,
de sosem tudsz messzebb lenni, mint vagy,
hát nem mozdít.
Szemed már álmodozó,
Aurora arcáról is eltűnt a pír,
azon a reggelen gyöngykönnycseppjei nyomán jártunk,
létem egyetlen verőfényes reggelén,
az a mi őszünk volt,
kifejezéseid tűszúrásaival tetovált,
arról jegyezzél meg.
A tollat egy másik alkalomra hagyom,
talán majd érdekel.
A neked ki nem mondott szavakra emlékezem,
majd feledem.
Sebaj, eljössz te még,
hajnalodni egyetlen hajnal sem felejtett
el.
Fordította: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése