Milan Đorđević Beograd 24.
oktobar 1954. –
Pisati sonete
Milovao si krzna i baršun, penušavim vinom
zalivao naga tela kada su razjareni Skiti
hrupili u Zimske dvorce, u loše beskonačnosti.
Kad su stočni vagoni nosili muškarce, decu, žene,
omamljivao si se opijumom, opijao eterom,
u posteljama tražio još vlažnije usmine.
Kad su milionima živih “kopali grob u vazduhu”
pisao si sonete, prizivao reči, mirisao breskve,
belu igru, vejavicu, tišinu posle grmljavine.
Sad odgonetaš izreke Talmuda kao da gledaš
Leonardove mrlje na zidu, sećaš se jezera,
dok ulicama izgladnele gomile bazaju, idu.
Osećaš strah, tektonska pomeranja istorije,
drhtanje prozorskog stakla u času potresa,
prisustvuješ padu sive i memljive imperije.
Probaš sve otrove, sva zabranjena voća,
vidiš sve game cinobera miholjskog leta,
oporosti flamanske jeseni, dara proleća.
Piješ sa svih izvora, udišeš ultramarin,
isparenja algi i žala, zeleno žetinara,
probaš sve đumbire, korijandare, amin,
amin, oštrina si sečiva, blistaš, sečeš
i smiruješ se kao prašina julskog druma
i opet iščezavaš tamo gde zver još spava,
gde je
bezimenost noćna svežina šuma.
Izvor:
In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije Bijelo Polje
2008.
Szonetteket írni
Szőrmét és bársonyt simogattál, meztelen testeket
pezsgővel öntöztél, mikor a feldúlt szkíták a Téli
kastélyokban, az avult végtelenben megjelentek.
Amikor a marhavagonok férfiakat, nőket, gyerekeket
szállítottak, ópiummal bódítottad magad, étert ittál,
a heverőkön még nedvesebb szeméremtesteket kívántál.
Amikor millióknak „a levegőben ástak sírokat”
szonetteket írtál, jelképeket kerestél, szagoltál
barackot, ártatlanságot, vihart, viharutáni csendet.
Most Talmud szólásokat tanulmányozol, mintha
a falon Leonardo-foltokat néznél, a tavat idézed,
míg az utcákon kiéhezett csoportok csellengenek.
Félsz, érzed a történelem tektonikus rezdüléseit,
a földrengés pillanatában az ablak remegését,
részt veszel a szürke, nyirkos birodalmak bukásában.
Minden mérget, tiltott gyümölcsöt kipróbálsz,
látod a kesernyés flamad ősz, az indián nyár,
a tavasz-ajándékozta cinóbersugarak árnyalatait.
Forrásokból iszol, belélegzed a mélykék, az algák
és tengerpartok, a zöld kalászosok illatát,
megkóstolod a gyömbért, a koriandert, ámen,
ámen, a bárd éle vagy, villansz, vágsz,
majd megnyugszol, a júliusi kocsiút poraként,
és ismét eltűnsz, ott ahol a ragadozó még alszik,
ahol az erdő éjszakai frissessége a névtelenség.
Fordította:
Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése