Milan Đorđević Veliki poznavalac i moja poznavanja – A nagy tudós és az én tudományom

 

Milan Đorđević Beograd 24. oktobar 1954. –

Veliki poznavalac i moja poznavanja

Čitajući dela Horhe Luis Borhesa prepoznajem čoveka
golemog znanja i čoveka koji je pročitao mnoštvo knjiga.
Naravno, tu su i tajna znanja, tamni simboli i znamenja.
Moje znanje nije takvo, malo je ali znam kojim putem
idu mravi, gde sleću pčele, gugutke a gde vrapci i čavke
i razne bube i gde skakuću veverice, te kuda sve prolaze
mačke a kuda pak psi, da, razume se moje znanje je manje
nego kod seljaka koji imaju pravi odnos prema Prirodi
o čijim dubokim tajnama Borhes najviše zna iz knjiga.
Ali znam da isečem granu i sekirom raskolim cepanice.
Znam i kuda ići kada napada sneg i gde je led ili prtina
gde nije klizavo pa umem leti da nađem i najbolje kamenice.
A znam i da sam od onih koji ne vole da gaze mladu travu,
niti da kidaju tek iznikle cvetove sa zemlje ili iz grmlja.
Divim ti se, Borhese, ali ostajem u svojoj skučenosti
i nastavljam da idem pod tamnim i vedrim nebom.

 Izvor: http://sveske.ba/en/content/odabrana-poezija-milan-dordevic

 

 A nagy tudós és az én tudományom
 
Jorge Luis Borgest olvasva felismerem a hatalmas tudással
rendelkező embert és az embert, aki rengeteget olvasott. Jelen
vannak a rejtett ráeszmélések, sötét szimbólumok és jelek is.
Tudásom ehhez mérten szerény, de tudom, merre mennek
a hangyák, hol szállnak le a méhek, a gerlék és hol a verebek
meg a bogarak, hol ugrálnak a mókusok, merre kószálnak
a macskák és merre a kutyák, igen, ám tudásom nem vetekszik
a parasztokéval, akik kézzelfoghatóan ismerik a Természetet,
melynek mély titkait Borges inkább a könyvekből fedezte fel.
De le tudom vágni az ágat és baltával fel tudom hasogatni.
Tudom, merre kell menni, ha esik a hó, hol van jég, hol nem
csúszik, nyáron meg a legjobb kavicsokat én találom meg.
Azt is tudom, egy vagyok azok közül, akik nem gázolják
a friss füvet, nem tépik a földből, bokorból nőtt virágokat.
Csodállak, Borges, de korlátaim között maradok
és folytatom utam a sötét és verőfényes ég alatt.
 
Fordította: Fehér Illés

Milan Đorđević Pisati sonete – Szonetteket írni

Milan Đorđević Beograd 24. oktobar 1954. –

Pisati sonete

Milovao si krzna i baršun, penušavim vinom

zalivao naga tela kada su razjareni Skiti

hrupili u Zimske dvorce, u loše beskonačnosti.

Kad su stočni vagoni nosili muškarce, decu, žene,

omamljivao si se opijumom, opijao eterom,

u posteljama tražio još vlažnije usmine.

Kad su milionima živih “kopali grob u vazduhu”

pisao si sonete, prizivao reči, mirisao breskve,

belu igru, vejavicu, tišinu posle grmljavine.

Sad odgonetaš izreke Talmuda kao da gledaš

Leonardove mrlje na zidu, sećaš se jezera,

dok ulicama izgladnele gomile bazaju, idu.

Osećaš strah, tektonska pomeranja istorije,

drhtanje prozorskog stakla u času potresa,

prisustvuješ padu sive i memljive imperije.

Probaš sve otrove, sva zabranjena voća,

vidiš sve game cinobera miholjskog leta,

oporosti flamanske jeseni, dara proleća.

Piješ sa svih izvora, udišeš ultramarin,

isparenja algi i žala, zeleno žetinara,

probaš sve đumbire, korijandare, amin,

amin, oštrina si sečiva, blistaš, sečeš

i smiruješ se kao prašina julskog druma

i opet iščezavaš tamo gde zver još spava,

gde je bezimenost noćna svežina šuma.

Izvor: In Zoran Bognar: Novo raspeće Ratkovićevi večeri poezije  Bijelo Polje 2008.

Szonetteket írni

Szőrmét és bársonyt simogattál, meztelen testeket

pezsgővel öntöztél, mikor a feldúlt szkíták a Téli

kastélyokban, az avult  végtelenben megjelentek.

Amikor a marhavagonok férfiakat, nőket, gyerekeket

szállítottak, ópiummal bódítottad magad,  étert ittál,

a heverőkön még nedvesebb szeméremtesteket kívántál.

Amikor millióknak „a levegőben ástak sírokat”

szonetteket írtál, jelképeket kerestél, szagoltál

barackot, ártatlanságot, vihart, viharutáni csendet.

Most Talmud szólásokat tanulmányozol, mintha

a falon Leonardo-foltokat néznél, a tavat idézed,

míg az utcákon kiéhezett csoportok csellengenek.

Félsz, érzed a történelem tektonikus rezdüléseit,

a földrengés pillanatában az ablak remegését,

részt veszel a szürke, nyirkos birodalmak bukásában.

Minden mérget, tiltott gyümölcsöt kipróbálsz,

látod a kesernyés flamad ősz, az indián nyár,

a tavasz-ajándékozta cinóbersugarak árnyalatait.

Forrásokból iszol, belélegzed a mélykék, az algák

és tengerpartok, a zöld kalászosok illatát,

megkóstolod a gyömbért, a koriandert, ámen,

ámen, a bárd éle vagy, villansz, vágsz,

majd megnyugszol, a júliusi kocsiút poraként,

és ismét eltűnsz, ott ahol a ragadozó még alszik,

ahol az erdő éjszakai frissessége a névtelenség.

Fordította: Fehér Illés