Keresés ebben a blogban

2021. december 16., csütörtök

Podolszki József Ugyanarról – O istom

  

Podolszki József
Feketics, 1946. júl. 28. – Újvidék, 1986. szept. 11.

Ugyanarról
 
           Úgy búcsúzunk,
           mint a galambok:
           turbékolva,
           repülő tollal,
           S ha volna,
           ki odafigyelne e búgás mögé!
           Jaj neked.
                           Jaj nekem.
 
Itt van.
Egy kicsit lejjebb.
És talán balra.
Meg beljebb.
Ha fürgébb vagy,
nyakon csípheted.
Mert nyakamon
immár a halál.
Hogy ne baszkódjak?
De miért is, kedves.
Téged ő tőlem
el ne ijesszen,
hisz beleillek.
Nézd, még nem is volt
ilyen jó ruhám.
No és az arca!
Nem találod kissé
gondterheltnek?
Pedig a balga lelkek
mindent megtesznek
dolga könnyítése...
Hogy is mondják
a poli...hisztorok?
Szóval udvarolunk
minden irányból.
Ám vannak, kikkel szemben
ő is csak magánzó,
és úgy ül asztalunkhoz,
mint a kivetettek.
Elbeszélgetünk:
Hogy volt.
És hogyan lesz,
amikor nem leszünk.
Illetve csak ő lesz:
a halhatatlan.
 
*
 
Az lesz a baj,
ha nem lesznek majd
összefüggő gondolataid,
ha hiába járkálsz
le-fel a lakásban,
már sohasem jutsz
saját végedig.
Nincs remény
az önfeláldozásra.
Mondom,
az lesz az igazi,
ha elhagynak majd
hátadon borzongó gondolataid,
és irkálsz  összevissza
egy hatalmas
kockás papírra.
 
*
 
Vannak persze bajok
nagyobbak.
Mert tegyük fel,
ha kifolyik, mondjuk,
az egyik szemed.
Avagy mind a kettő!
Esetleg füled csapják le
egynémely harcos legények.
Vagy orrodra ül az elvetemült
kurva!
És sorolhatnám a csapásokat
végtagvesztéstől
végtagfölöslegig.
Hanem a lelkem!
De vannak persze bajok
                            nagyobbak.
 
*
 
Látod-e amott
a halvány vonalat?
Nos,
azon által jutunk el
egész a boldogságig.
Hogyhogy nem hiszed?
Nem úgy gondoltam én:
el fogod tépni majd.
Hanem: szépen végigmégy rajta,
egyetlenem.
                   A leesésig.
 
*
 
Erről jut eszembe
a kezdet:
               Könnyen vagdalózik,
               ki halállal a nyakán.
               Hisz semmit nem
               veszíthet.
               Ha tisztában van
               a halállal.
               Nyakán.

O istom
 
           Poput golubova
           se opraštamo:
           gugučeći,
           letećim perjem,
           I da ima
           ko bi iza tog gugučenja pr1ipazio!
           Jao tebi.
                        Jao meni.
 
Tu je.
Nešto niže.
I možda na levo.
Više unutra.
Ako si brža,
mogla bi za vrat uhvatiti.
Jer smrt je već
na mom vratu.
Da se ne zezam?
Pa i zašto bi, mila.
Ona tebe od mene
neka ne odbije,
ta uklapam se.
Gledaj, tako dobrog odela
još nisam ni imao.
No i njeno lice!
Ne smatraš
da je pomalo zabrinuta?
Bez obzira što
priproste duše sve učine
da bi joj posao olakšale...
Kako ono kažu
poli...histori?
Dakle sa svih strana
udvaramo.
Ali postoje takvi prema kojima
i ona je tek posebnik
i za naš stol tako sedi
kao odbačena.
Pričamo:
Kako je bilo.
I kako će biti
kad više nećemo postojati.
Odnosno postojaće samo ona:
ona besmrtna.
 
*
 
Biće problema
ako povezane misli
više nećeš imati,
u stanu od zida do zida
zalud koračaš,
do vlastitog kraja
više nećeš stići.
Za samopožrtvovanje
nema nade.
Tvrdim,
biće istinski,
ako napustiće te
tvoje drhtave misli na leđima
i na ogroman arak
kockastog papira
piskaraćeš svašta.
 
*
 
Naravno, postoje
i veće nedaće.
Jer pretpostavimo,
na primer, iscuriće
ti jedno oko.
Ili oba!
Eventualno neki ratoborni mladići
otkinuće ti uho.
Možda sesće ti na nos opaka
drolja!
I nedaće bi od gubitka udova
do viška udova
mogao dalje nabrajati.
Ali moja duša!
Naravno, postoje i veće
                                 nedaće.
 
*
 
Vidiš li
tanku crtu tamo?
Dakle,
do potpunog blaženstva
preko nje stižemo.
Kako to da ne veruješ?
Nisam ja tako mislio:
da ćeš pocepati.
Nego: prećićeš preko nje,
jedino moja.
                    Do pada.
 
*
 
To me je na početak
podsetio:
               Lako se razmeće
               ko na vratu smrt nosa.
               Jer gubiti ništa
               ne može.
               Ako je sa smrću
               načisto.
               Na vratu.
 
Prevod: Fehér Illés

Forrás: Podolszki József: Át, Forum 1988. 42-44. old

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése