Keresés ebben a blogban

2023. február 14., kedd

Turczi István: Az irodalom jelene – Sadašnjost literature

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Az irodalom jelene
 
                        „Volt itt bármi is, bárhol?”
                             (Mordechay Avi-Shaul)
 
Kint forróság, nincs benne semmi költői.
Levegő, képzelet egy hete mozdulatlan.
A szívek öblében horgonyzó buborékok
kipukkannak, mire a felszínre jutnak.
Néhány hang, ami gyorsítja a légmozgást.
Apró remegések, a zene súlytalansága.
Már az ég kegyes kékje is inkább fáj.
Sötétzárka ez a nyár. Nem akarni semmit.
Nem akarni semmit, ami már volt.
 
Az irodalom jelene lezárt szárnyakkal,
lehunyt pillákkal, önmagába burkolózva,
az árnyékban félájultan piheg. Friss szél
hiába borzolja, egy ideje mozdulatlan.
Az elődeire gondol, hozzásimítja bőrét
kurrens jelzőihez, és halkan felsóhajt:
Fuck you, gyógyuljanak a sebek maguktól!
Az irodalom jelene nem akar semmit, ami
már volt. Köröskörül lanyha múzsaáramlás.
 
Most az a rész jön, hogy amit az ifjúság
egyszer beragyogott, nem múlik el soha.
Ugye, milyen szép? Olyan szép, mint a versek
a padláson porosodó régi Szép versek-antológiákban.
És olyan szavak vannak bennük, mint „örökké”,
„mindig”, „mindörökké”. Ó, szent felismerés!
Tarkómon érzem jelentésük felszabadító hűvösét.
Most jó. Fellélegzem, ahogy kihull belőlem az idő.
Mielőtt felborul, mindig helyreáll a rend.
 
Forrás: a szerző
 
 
Sadašnjost literature
 
                        „Da lʼ je tu išta, igde bilo?”
                                     (Mordehaj Avi-Šaul)
 
Vani je vrućina, u njoj ništa poetičnog.
Vazduh, mašta nedelju dana su nepomične.
U krilu srca usidreni mehuri
dok na površinu stignu raspuknu.
Nekoliko glasova ubrzaju pomicanje vazduha.
Sitni drhtaji, bestežinsko stanje glazbe.
Već i milosrdno plavetnilo neba izaziva bol.
To leto je tamna ćelija. Ništa ne želi.
Ništa ne želi, što je već bilo.
 
Sadašnjost literature zatvorenim krilima,
spuštenim kapcima, u sebi zatvoreno
u hladu polumrtvo dahće. Svež povetarac
zalud ga golica, neko vreme je nepomičan.
Na predake misli, svojom kožom uz njihove
česte atribute se priljubi i tiho uzdahne:
Fuck you, rane neka se same leče!
Sadašnjost literature ništa od onoga što je već bilo
ne želi. Svuda okolo mlitav tok muza.
 
Sad taj deo stiže što je mladost već
jednom ozario, nikad neće proći.
Zar nije lepo? Lepo je kao pesme na tavanu
u starim, prašnjavim Lepe pesme antologijama.
I takve reči su unutra, kao „doveka”,
„uvek”, „zauvek”. O sveto prepoznavanje!
Oslobađajući hlad značenja im na potiljku osećam.
Sad je dobro. Odahnem, kako vreme iz mene ispada.
Pre no što se prevrne, red se uvek uspstavlja.
 
Prevod: Fehér Illés


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése