Turczi István: Szóma széma – Soma sema

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Szóma széma1 [Zentai születésű barátom, Verebes György festményei       alá/elé/mögé]                           „Van egy hely, amelyet                           neked kell betöltened.”                                               Platón   Egyedül a test Ahogy a lemenő napban a színek szertefolynak kedvére tágul a szem és telítődik a tekintet mértéket vesz róla az est Háttérnek kabócák éneke félóránként harangzúgás a langy valóság elmosódó díszletei Már félni sem tud mintha nem rándulna benne ideg Honnan honnan is tudhatná mi jön el éjszaka? Egy végleges terv részeként mit hoz rá és főleg miért a bűnpártoló sötétség? A test lassan árnyékká bomlik és saját medréből kilépve tévelyeg tovább Igen és nem között vergődik Már úton van hiába mozdulatlan Úgy érzi: történik pedig csak: van Ő a működő remény Korpusza Ott van ahonnan élő nem indul sehová Alatta döngöletlen föld fölötte a felhők mint megannyi galambtetem Már félni sem tud – hiába tűnik el csak magából magába távozik és akár a fárosz messziről látszik megint Más amit néz más amit lát és szem se kell ahhoz amit felismerni vél Lassú fehér derengés Pihen a hát félárbócon a váll de az ujjak nem felejtenek végigsétálnak esti kések élein régi fatörzsek történeteit gyűjtik balladahalomba elhagyott partok bozótosát szaggatják vágják égetik Hegyek és emeletek lépcsőin kapaszkodnak egyre el nem engednék a világért sem ezt a kezet soha Álomképekből ragasztott fejbólintás a homlok rozsdás horgonyokkal teli összetört kagylók a szemüregben nem nyílik nem nyílik a száj hiába várják kéklő reggelek apró rángások csak a szó helyén felmondva a szájvonal-szövetség Kitartóan zuhog a csend már a kabócák se A működő remény Korpusza mondana valamit mégis valamit mondana igen Mozdul az összes ujj pár öltéssel az eget bevarrja tenyérben élezi a fényt körömkoppintással jelez Mióta nincs súly a vállán emlékeit mosdatja a szem csarnokvizében és arra gondol amit nem érint kéz amit nem súrol fény ami nem mondatik ki soha Mióta nincs rendeltetése mintha minden kicsit kicsit könnyebben történne Mintha nem volna élete halála se öröme se fájdalma Mintha a világ volna egyedül nem ő és nem a test   1Platón: szóma széma – a test a lélek sírja

Сома сема1        [Испод, испред, иза слика мог пријатеља родом из Сенте, Ђерђа Веребеша]                             „Постоји једно место                             што ти мораш попунити.”                                               Платон   Само због тела Док се боје у сутону разливају око се по вољи шири и поглед пуни меру му вече узима У позадини песма зрикаваца сваких пола сата звоњава јесу нејасне кулисе млаке стварности Више се ни бојати не зна као да су у њему живци непомични Одакле одакле би могао знати током ноћи шта долази? Као део неког коначног плана тама што грех подржава шта и пре свега што ће му донети? Тело се полако у сенку претвара те након што из властитог корита иступи даље тумара Између да и не отима се Већ је на путу залуд је непокретан Тако осећа: дешава се међутим: само постоји Корпус је делотворне наде Тамо је одакле живо биће никуда не полази Испод њега је не сабијена земља изнад су облаци као лешеви голубова Више се ни бојати не зна – залуд нестаје само из себе у себе одлази и попут фароса опет је у даљини Друго је што гледа друго је што види ни око не треба за то да препознаје бар тако мисли Успорено бело свитање Леђа се одмарају рамена су на пола копља али прсти не заборављају на оштрицама вечерњих ножева шетају доживљаје прастарих дебла у облику балада гомилају шикаре напуштених обала кидају режу подстичу На степеницама брегова и спратова залет према горе хватају ту руку ни за читав свет никад не би пустили Сновиђењима слепљено климање главом чело је зарђалим котвама пун у очној шупљини сломљене шкољке су уста не отварају не отварају се плавкаста јутра залуд их чекају где су речи биле само су ситни трзаји савез линија уста је отказан Тишина упорно пљушти више ни зрикавци Корпус наде што је у функцији ипак би нешто рекао да нешто би рекао Сваки прст се помиче небо са неколико шавова ушива светлост дланом ужива ударцем ноктију се јавља Откад се решио терета рамена успомене у води лавиринта ока купа мисли и на то што рука не дотиче што светлост не брише што се никад не изговара Откад нема обавезе као да се све нешто лакше догађа Као да нема живота смрти нити радости нити туге Као да је само свет сам он не нити тело   1Платон: сома сема – тело је тамница душе   Превод: Fehér Illés

Forrás: a szerző

Turczi István: Dávid – David

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Dávid   Írom: téged adott az a tél, ezerkilencszáznyolcvanhét decembere, mely szürke volt, hideg, mint egy templomtenyér. Szárnysuhogás a magasban: a szív krónikája.   Azután hosszú csöndversek jöttek, hét és fél hónapig nem volt hangod, vasherceg lettél, ki torok-csizmában gyakorolja a lét üdvösséges kárhozatait.   A halál nem létezik, mi létezünk csak, anyád, apád, aki, nem véletlen: én vagyok. „Hol is jártunk idáig tulajdonképpen és mit is csináltunk másutt és jobban” —   nélküled. Már túl mindezeken és mindazokon, álcázott szombatünnepi megrendülésben, hold-ajándékozó esti fényességben, az erdő és a város képeskönyvét lapozgatva,   az álom piros-sárga-zöld lámpácskái előtt, (három év kellett, hogy leírhassam ezeket a sorokat; milyen otromba dolog az elérzékenyülés, mégis:)   szemhunyásnyira a játékos végtelentől, megértettük, lehet egy kacaj is himnusztöredék — Fiam.                                      Kisfiam.

David   Beležim: tebe je ona zima dala, decembar hiljadu devetsto osamdeset sedme, koja je poput šake crkve siva, hladna bila. U visu fijuk krila: hronika srca.   Posle su duge pesme tišine došle, glas sedam i pol meseci nisi imao, postao si gvozdeni princ, ko blaženo prokletstvo postojanja u čizmu grla vežba.   Smrt ne postoji, samo mi postojimo, majka, otac tvoj, koji nije slučajno: ja sam. „Stvarno, gde li smo dosad hodali te drugde i bolje šta smo radili” —   bez tebe. Već iza svega i svačega, u prerušenoj potresenosti subotnjeg slavlja, od meseca darovan večernjoj svetlosti, listajući slikovnicu šume i grada,   ispred crveno-žuto-zelenih sijalica sna, (tri godine su bile potrebne da ove redove napišem: koliko je ganutost neotesana činjenica, ipak:)   od nestašne beskonačnosti na treptaj oka  udaljeno, shvatili smo, delić himne i jedan grohot može biti — Sine moj.                          Sine moj maleni. Prevod: Fehér Illés

Forrás: 

Turczi István: Egy ideje már – Već jedno vreme

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Egy ideje már
 
I
 
Egy ideje már nem figyelem az évszakok múlását
földre szédült szirmok csönd-bugyrába zárva
rejtett földi illatokhoz dörgölőzöm
 
kételyek vaksi remények sem gyötörnek tovább
esők hiába suhognak nedves bőrömre
szivárványt hiába tapaszt a fény
 
erdők zajgása fülemben csak eszelős szél-kolonc
éjjeli neszekre nem kapom fel fejem
érintetlenül hagy a holdfogyatkozás
 
II
 
Egy ideje már nem figyelem az évszakok múlását
mint lusta pók kúszik felém az idő
utólér bekap apránként elfogyaszt
 
Átok van rajtam ha az öröklött átok földszagú
eső le nem mossa szél hiába faggatja
testemen dísz csak a szivárvány
 
Teremtés előtti alantas sötétség vesz körül
és a létezés féregjárataiból kitalálni
egyre körülményesebb
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 39. old.
 
 
Već jedno vreme
 
I
 
Prolaz godišnjih doba već jedno vreme ne pratim
u bisagu tišine na tlo palih latica zatvoreno
se uz skrivene mirise zemlje trljam
 
više me ni nedoumice slepe nade ne muče
moju vlažnu kožu kiše zalud zapljuskuju
svetlost dugu zalud lepi
 
u mom uhu huk šuma tek je suluda klečka vetra
na noćne šumove glavu ne dižem
pomračenje meseca me ne zanima
 
II
 
Prolaz godišnjih doba već jedno vreme ne pratim
vreme prema meni poput lenog pauka puzi
stiže me proguta pomalo pojede
 
Ako nasleđena kletva na zemlju miriše na meni je kletva
kiša ju ne spira vetar zalud ispituje
duga na mom telu ukras je tek
 
Podla tama od pre stvaranja me obavija te put izlaza
iz rovova postojanja šta su crvi izdubili
sve teže je naći
 
Prevod: Fehér Illés

Turczi István: Balassa Bálint sírjánál az 1985-ik év karácsonyán – Kod groba Balinta Balaše Božića godine 1985

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Balassa Bálint sírjánál az 1985-ik év karácsonyán   Egy ideje már itt állunk a míves vaskerítés előtt, turisták, idetévedtek, otthontalanok. Tél-ihlető hó hull, a kápolna tornyán köd gubbaszt, s csak sejteni vélem: az ott távol az Alacsony-Tátra. A paplak felől végre hatalmas kulcs érkezik, mögötte kendőbe bugyolált, szótalan nénike. Akik belépünk, most mind egyedül vagyunk. Megilletődött, feszültléptékű magány. Tömjénillat, csontig hatoló hideg, madár suhanása minden mozdulat. Előbb az oltár, aztán a sírfelirat, szinte hallom, a karcsú oszlopok izülete mint ropog. A festett ablakokból behulló reggeli fény szétmállik a szentképeken. Mintha a füles sapkába zárt gyermeki csend visszhangozna. Tornyok tűszúrása, befagyott tavak ezüstje, szívemig érő végtelen hó-ölelés. Mintha régi karácsonyok tisztító fényessége. Harangoznak. Katartikus rosszkedv fog el — Bár fölösleges, mégis az órámra nézek. Alig két óra innen a magyar határ… „Indulj, ha van hová menned.”

Kod groba Balinta Balaše Božića godine 1985   Već jedno vreme tu ispred obrađene gvozdene ograde stojimo, turisti, namernici, beskućnici. Sneg što pada zimu priziva, na tornju kapele magla tavori i tek naslućujem: tamo u daljini je Niska-Tatra. Iz pravca konaka popova ogroman ključ stiže, iza maramom omotana, šutljiva starica. Mi, koji ulazimo, sad smo svi sami. Ganuta, napeta mera osame. Miris tamjana, mraz do kosti prodire, svaki pokret je let ptica. Pre oltar, posle epitaf, na neki način čujem, kako zglobovi vitkih stubova pucketaju. Jutarnja svetlost što preko obojenih prozora prodire na ikonama se rasipa. Kao da u avatu kapu zatvorena dečja tišina odzvanja. Ubod igala tornjeva, srebro zaleđenih jezera, beskonačan zagrljaj snega do srca stiže. Kao sjaj davnih Božića što čisti. Zvone. Katartična zlovolja me obuzima — Iako je suvišno, na sat gledam. Odavde do mađarske granice jedva dva sata… „Kreni, ako imaš gde otići.”   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 40. old.

Turczi István: Vamp – Vamp

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Vamp   Megőrjít ez a nő! Lényemből kiforgat, elborít, szétzilál,                              felfalja múltamat! Lobogó sörényű, lucskos húsrabló. Vágyaim kegyetlen vibrátora. Neki puhák a kések, szó kell, hangzó orgia, kígyótekervényű szibiláns ostor. Szájáról csak könnyű sóhaj a halál, mit kedvtelve osztogat. Magára rántja a világot, s benn’ elmerülök én is;                             felfalja múltamat. Ha tettei kémlelőnyílásán néha kiles, pusztuló ösztöntájakat lát, sok-sok kiégett álomligetet, hol kévébe kötve, „reménylőn” gyülekeznek a váltott tébolyban égő, alázatszagú hímek. Ilyenkor gőg tornászik arcizmain, győztes merevség vagy komilfó-mosoly.   Megőrjít ez a nő, nélküle mégis fél-ember vagyok; fél-fi. Már előre rettegek, mi lesz, mihez kezdek majd felező magammal, ha a test poklából egy napon kilép, megrázkódik, s mit sem törődve buja mítosszal, reflektorozó legendákkal, áthajol a boltozatos szerep-szivárványon                             és letépi arcát?!

Vamp   Izluđuje me ta žena! Dušu mi izopači, prekrije, rastrga me,                     prošlost moju proždere! Kaljava pljačkašica mesa sa lepršavom grivom. Svirep vibrator mojih želja. Njima su noževi mekani, reč treba, glasna orgija, poput zmije vijugav sibilant knut. Sa njenih usni smrt je tek lagan uzdah šta rado deli. Svet na sebe povuče te u njoj i ja se potonem;                     prošlost moju proždere! Ako nekad preko otvora svojih postupaka proviri, pejzaže uništenih nagona, mnoštvo izgorelih gajeva snova vidi gde se u snopove vezani, „nadom ispunjeni” mužjaci okupljaju koji sa mirisom poniznosti u bezumlju gore. U tim trenucima na licu joj obest, pobednička ukočenost ili uljudan osmeh titra.   Izluđuje me ta žena, bez nje ipak sam samo pola-čovek; pola-trag. Već unapred strahujem, šta će biti, prepolovljeno sa samim sobom šta ću ako iz pakla tela jednog dana istupi, potrese se, te pohotan mit, legende koje reflektiraju odbacivši preko svoda duge uloge nagne                            i lice otkida?!   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 77. old.

Turczi István: Egy ideje már – Jedno vreme već

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Egy ideje már   I Egy ideje már nem figyelem az évszakok múlását földre szédült szirmok csönd-bugyrába zárva rejtett földi illatokhoz dörgölőzöm   kételyek vaksi remények sem gyötörnek tovább esők hiába suhognak nedves bőrömre szivárványt hiába tapaszt a fény   erdők zajgása fülemben csak eszelős szél-kolonc éjjeli neszekre nem kapom fel fejem érintetlenül hagy a holdfogyatkozás   II   Egy ideje már nem figyelem az évszakok múlását mint lusta pók kúszik felém az idő utólér bekap apránként elfogyaszt   Átok van rajtam ha az öröklött átok földszagú eső le nem mossa szél hiába faggatja testemen dísz csak a szivárvány   Teremtés előtti alantas sötétség vesz körül és a létezés féregjárataiból kitalálni egyre körülményesebb

Jedno vreme već   I Jedno vreme već prolaz godišnjih doba ne pratim u džaklju tišine na zemlju palih latica zatvoreno za skrivene zemaljske mirise se trljam   nedoumice slepe nade više me ne muče moju mokru kožu kiše zalud zapljuskuju svetlost dugu zalud lepi   graja šuma u mom uhu tek je suluda klečka vetra na noćne šumove glavu ne dižem pomračenje meseca me ne interesira   II   Jedno vreme već prolaz godišnjih doba ne pratim vreme prema meni poput lenog pauka puzi sustiže me uhvati me polako me pojede   Ako je kletva na zemlju miriše na meni je kletva kiša ju ne sapere vetar ju zalud ispituje na mom telu samo je duga ukras   Podređena tama pre stvaranja me obavija te izlaz iz rovova gamadi postojanja sve teže je pronaći   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 39. old.

Turczi István: Utazás – Putovanje

 

Turczi István Tata 1957. október 17. 

Utazás
 
nézd mennyi baj van velem
még egy vacak vonatablakot sem tudok lenyitni
ismeretlen tájak suhannak velünk az éjszakában
fák suhognak a szélben dombok hullámzanak
legalább megszagolhatnám a levegőt legalább
érinthetném              beérném kevéssel is
lírázó perceimből látod kiszakít a tudat
hogy valamit saját hibámból elveszíthetek
egy érzést egy illatot azonosítható benyomásokat
mindent         s míg én sután tusakodom
veled egyre újabb álmok forognak
(talán mindazt látod mihez éber szem kevés)
világkörüli magán-utadon régi vágyak arcok
emlékeidbe süppedő mozdulatok kísérnek
úgy képzelem: hajnalodó mosolyod hajlatában
én is meghúzódhatok      hisz van némi közöm
lázas álmaidhoz      mióta közösen ébredünk
a szerelem miért is lenne más
mint két összeérő halánték öldöklő lüktetése
megíratlan test-legendák keserves sora ———
a táj csak rohan rohan tovább
valahol mögöttünk már felkelt a Nap
távolba merülő arcod peremén
pillantásod kékjébe bugyolálva
végre megcsillan a tengeröböl
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 70. old.
 
 
Putovanje
 
gledaj koliko problema stvaram
otvoriti ni jedan običan prozor voza ne znam
zajedno sa nama u noć nepoznati krajevi lete
u vetru drveća šume brežuljci talasaju
bar da vazduh mogu pomirisati bar da mogu
dotaknuti                i manje bi mi bilo dosta
iz blaženih minuta svest me istrga
zbog svojih grešaka nešto izgubiti mogu
utiske koje jedan osećaj jedan miris identificiraju
sve        i dok se ja nezgrapno borim
s tobom se sveži snovi vrte
(možda sve ono vidiš što je za budno oko nedostupno)
tokom putovanja oko sveta stare želje lica
u tvoje sećanje utonuli pokreti te prate
tako zamišljam: u skrovištu tvog osmeha skloniti se
i ja mogu       ta sa tvojim grozničavim snovima
imam neku vezu       od onda kad se zajedno budimo
što bi ljubav bila nešto drugo
no samrtno kucanje dve slepoočnice koje se dotiču
gorak niz nezabeleženih legendi tela ———
pejzaž samo juri dalje juri
negde iza nas već se i Sunce pojavilo
na rubu tvog u daljinu utonulog lica
što je plavetnilom pogleda obavijan
konačno se uvala mora zablista
 
Prevod: Fehér Illés

Turczi István: Blanziflor – Blanziflor

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Blanziflor   A lovagi torna végetért. Győzelmi kürtök szólnak, a férfiak fegyvert hajtanak. A zöld tisztás újra élettel telik. Kezek és keszkenők a levegőben, udvarhölgyek szemében bátorítás. Végre egyedül: nesztelen folyosókon, hideg termeken át. Hozzád. Babérkoszorúmat, Blanziflor, álomtól kipirult arcod mellé fektetem, s mire a tűnődő őszi nap felkúszik a kormos kályhacsövön és bevilágítja az albérleti szobát, együtt ébredünk.

Blanziflor   Viteška igra je završena. Čuju se pobedonosni rogovi, muškarci oružje spremaju. Zelena čistina ponovo je oživela. Ruke i maramice su u vazduhu, u očima dvorkinja ohrabrenje. Konačno sam: preko bešumnih hodnika, hladnih dvorana. Do tebe. Svoj lovorov venac, Blanziflore, pored tvoje od sna rumeno lice stavljam, i dok se zamišljeno jesensko sunce na čađav dimnjak popne te podstanarsku sobu osvetli, zajedno se budimo.   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 69. old.

Turczi István: Az ammoniták tengere – More amonita

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Az ammoniták tengere
 
                      Csodálatos látvány volt!
 
Korallzátonyok sora szegélyezte a partokat.
Átfénylett a só a dermedt víz színén.
Hatalmas kagylók, keményvázú szivacsok
építettek a felszínen lebegő élőlények
védelméül vastag mészkőréteget.
A polipszerű tünemények idővel ellepték
a tengereket. Szelíd ragadozók voltak,
folyékony fényben éltek és megtűrték egymást,
bölcs víziösztönnel, boldog-öntudatlanul.
Esténként visszatértek tányércsiga formájú
házaikba és gondoskodtak utódaikról –
miközben pajzsot vont köréjük a világóceán.
 
Ez történt a földtörténet sötét középkorában,
kétszázmillió évvel az utolsó háború előtt.
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 59. old.
 
 
More amonita
 
                      Čudesan prizor je bio!
 
Obale je niz koralskih grebena porubilo.
Sol se preko ukočene površine vode naziralo.
Na površini lebdeća živa stvorenja
debelim slojem krečnjaka ogromne školjke,
spužve sa tvrdim oklopom branile.
Tokom vremena fenomeni nalik polipa su
mora preplavili. Bili su pitomi grabežljivci,
u tečnoj svetlosti živeli te mudrim nagonom vode,
sretno-nesvesno, jedni druge podnosili.
Uveče su se u svoje kuće nalik tanjirastih puževa
vraćali i o svojim potomcima brinuli –
dok njih okean sveta štitom obavio.
 
To se u tamnom srednjem veku istorije zemlje dogodilo,
dvesta miliona godina pre zadnjeg rata.
 
Prevod: Fehér Illés

Turczi István: Azokra gondolok – Na one mislim

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Azokra gondolok   Azokra gondolok akik lépcsőházak sivár homályába rejtekezve kitartóan sodorják a soron következő cigarettát baljóslatú idegen hangokra felkapják fejüket összerándulnak megdermednek mint a hűtőbe tett harangvirág                           bűntudatuk értetlenül éhesen kószál folyosók imbolygó fényei közt maguknak kuporgatják az eltulajdonított perceket a fekhelyül kiszemelt üres biciklitárolót a meleget a meleget               s arcuk végül mégis gyanútlanul belebukik a liftaknába Azokra gondolok          akik után nem marad mosoly se tévéinterjú se virágcsokor csak a magány végtelenített szalagjai igazolt peron-szabadság és jeltelen madárvonulás Azokra gondolok           akik üvöltenének mikor halántékukhoz négyfelől tapad a csend akik simogatni is tudnának mernének szeretni érdek nélkül oldottan s néha szerelmesen akiknek nincsen kályhájuk ágyuk kutyájuk kicsi fehér vagy nagy fekete esetleg foltos és billenős fülű olyan mindegy végtére is tartozni valakihez annyi mint tartozni magunknak egy soha vissza nem térő pillanattal        ha már nem futja többre           ha már reménytelen Azokra gondolok          akik verseket olvasnak elmeszesedett sajtszagú estéken szavak feketeseregével masírozva olvassák versemet de kevesen is vannak istenem

Na one mislim   Na one mislim koji u jalovoj tami haustora skrivajući sledeću cigaru istrajno uvijaju na strane zloslutne glasove glave dižu trgnu se ukoče kao zvončić u zamrzivač stavljen                            njihov osećaj krivice između slabašnih svetlosti hodnika gladno luta za sebe ukradene minute nakupljaju prazan stalak za bicikle što im kao krevet služi toplinu toplinu                           na kraju ipak njihova lica se nepodozrivo u okno lifta gube Na one mislim                    iza kojih niti osmeh niti intervju niti buket cveća ne ostaje samo beskonačne trake samoće na peronima potvrđena sloboda i neoznačena selidba ptica Na one mislim                    koji kad bi im se tišina na slepoočnicu sa četiri strane lepila urlali koji bi bez interesa opušteno koji put zaljubljeno i milovati znali voleti se usudili koji nemaju peć krevet psa malen beo ili velik crn možda pegav sa visećim ušima na kraju krajeva svejedno je pripadati nekom znači da smo sebi dužni makar sa jednom nepovratnom trenutkom     ako već više ne pripada              ako je već beznadežno Na one mislim               koji tokom smrdljivih zakrečavanih večeri pesme čitaju crnom legijom reči marširajući moju pesmu čitaju bože moj koliko ih je malo   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 64. old.

Turczi István: Homérosz - Homer

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Homérosz
 
Így messziről              összehúzott poros szemöldök a tömeg
diszkrét nyelőcsövek                             kavics a nyelv alatt
pár megkockáztatott köhintés zsebkendők       Tüdő-romkert
                             arcok feketekeretben
Ő kétkedve csóválja fejét         mint az ithakai világítótorony
megszokott posztján                   a gyülekezet szélén álldogál
az időtlen toporgásban egyre keresve a megfelelő mozdulatot
szürke kalapjával babrál                  ujjai megbizonyosodnak
kalapszegélye feketeségéről       Régi lábnyomokba bújtatott
árnyéka mintha szalutálna                      egy citromfának dől
görnyedt csend                         szedelőzködő mozdulatlanság
Ráncai izzadtságfényben táncolnak vagy inkább remegés ez
közelebbről nézve     az arc és a száj közé sövényt von a por
szakállában gyűrűzik a tehetetlenség                             most
az árnyékához szegődött fény       az emlékezetében meglapul
rókalyuknyi pillanat a búcsú                     torkában puskatus
                  mikor földet szór Telemakhosz sírjára
 
Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 53. old.
 
 
Homer
 
Ovako iz daljine               masa je prašnjava skupljena obrva
diskretni jednjaci                                ispod jezika oblutak
po koji dozvoljen kašalj maramice    vrt Pluća u ruševinama
                          lica u crnim okvirima
On u neverici glavu vrti                       poput svetionika Itake
na svom uobičajenom mestu                     na rubu zbora stoji
odgovarajući pokret durnovito u bezvremenom tapkanju traži
siv šešir premeće                                       prsti ga uveravaju
rub šešira je stvarno crn      U stare tragove stopala skrivena
senka kao da mu salutira              na drvo limuna se naslanja
grbava tišina                         na pokret spremna nepomičnost
Njegove brazgotine u svetlu znoja igraju ili ipak drhtaj je to
iz blizine gledajući    prašina između lica i usta živicu gradi
nemoć u njegovoj bradi titra                                            sad
svetlost u službi njegove senke je               u sećanju se pritaji
oproštaj je tren lisičje rupe                     u grlu mu je kundak
               kad na grob Telemakosa zemlju sipa
 
Prevod: Fehér Illés

Turczi István: Partitúra – Partitura

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Partitúra                  Pilinszky János   Időindigó elvonul képek gyorsított rákmenete Onnan idáig még egy montázs gyűrűzik a lét perisztaltikája Itt ellenpontozott a csend is   csillagok hevernek a földön Ott gyöngy hull a homokra   gyereksírás      kétségtelen a mosoly védi az arcot ha ledőlnek a szó-barrikádok és a térdre kényszerített éjszakákban tapéta-szemek titkot kutatnak M      ez a pogány névtelenség e       ez a bizarr obeliszk g       ez az időzítés v       ez az exponált bűntudat á       ez a totálkép l        ez a rögzített kameraállás t        a mozdulat szintaxisa ó       a mélyszerkezet János ma is keresztel és a folyóparton ismeretlen emberek búcsúcédulát osztogatnak

Partitura                  Janoš Pilinski1   Indigo vremena prolazi slike ubrzane povorke raka Odande do ovde još jedna montaža peristaltika postojanja se uvija Ovde i tišina je u kontrapunktu   na zemlji zvezde leže Tamo na pesak biser pada   plač deteta     neosporno lice osmeh štiti ako se barikade reči ruše i u noći na kolena prisiljena tajne oči tapeta istražuju I      ta paganska bezimenost s      taj bizaran obelisk k      ta tempiranost u      ta javna svest krivice p      taj premijer plan i       taj fiksiran položaj kamere t       sintaksa pokreta e      dubinska struktura Jovan i danas krsti a na obali reke nepoznate osobe cedulje oproštaja dele   1Janoš Pilinski (Pilinszky János 1921 – 1981) sjajan mađarski pesnik   Prevod: Fehér Illés

Forrás: Turczi István Legszebb versei, Belvárosi könyvkiadó Budapest, 2006. 14. old.

Turczi István: Az irodalom jelene – Sadašnjost literature

 

Turczi István Tata 1957. október 17. –

Az irodalom jelene
 
                        „Volt itt bármi is, bárhol?”
                             (Mordechay Avi-Shaul)
 
Kint forróság, nincs benne semmi költői.
Levegő, képzelet egy hete mozdulatlan.
A szívek öblében horgonyzó buborékok
kipukkannak, mire a felszínre jutnak.
Néhány hang, ami gyorsítja a légmozgást.
Apró remegések, a zene súlytalansága.
Már az ég kegyes kékje is inkább fáj.
Sötétzárka ez a nyár. Nem akarni semmit.
Nem akarni semmit, ami már volt.
 
Az irodalom jelene lezárt szárnyakkal,
lehunyt pillákkal, önmagába burkolózva,
az árnyékban félájultan piheg. Friss szél
hiába borzolja, egy ideje mozdulatlan.
Az elődeire gondol, hozzásimítja bőrét
kurrens jelzőihez, és halkan felsóhajt:
Fuck you, gyógyuljanak a sebek maguktól!
Az irodalom jelene nem akar semmit, ami
már volt. Köröskörül lanyha múzsaáramlás.
 
Most az a rész jön, hogy amit az ifjúság
egyszer beragyogott, nem múlik el soha.
Ugye, milyen szép? Olyan szép, mint a versek
a padláson porosodó régi Szép versek-antológiákban.
És olyan szavak vannak bennük, mint „örökké”,
„mindig”, „mindörökké”. Ó, szent felismerés!
Tarkómon érzem jelentésük felszabadító hűvösét.
Most jó. Fellélegzem, ahogy kihull belőlem az idő.
Mielőtt felborul, mindig helyreáll a rend.
 
Forrás: a szerző
 
 
Sadašnjost literature
 
                        „Da lʼ je tu išta, igde bilo?”
                                     (Mordehaj Avi-Šaul)
 
Vani je vrućina, u njoj ništa poetičnog.
Vazduh, mašta nedelju dana su nepomične.
U krilu srca usidreni mehuri
dok na površinu stignu raspuknu.
Nekoliko glasova ubrzaju pomicanje vazduha.
Sitni drhtaji, bestežinsko stanje glazbe.
Već i milosrdno plavetnilo neba izaziva bol.
To leto je tamna ćelija. Ništa ne želi.
Ništa ne želi, što je već bilo.
 
Sadašnjost literature zatvorenim krilima,
spuštenim kapcima, u sebi zatvoreno
u hladu polumrtvo dahće. Svež povetarac
zalud ga golica, neko vreme je nepomičan.
Na predake misli, svojom kožom uz njihove
česte atribute se priljubi i tiho uzdahne:
Fuck you, rane neka se same leče!
Sadašnjost literature ništa od onoga što je već bilo
ne želi. Svuda okolo mlitav tok muza.
 
Sad taj deo stiže što je mladost već
jednom ozario, nikad neće proći.
Zar nije lepo? Lepo je kao pesme na tavanu
u starim, prašnjavim Lepe pesme antologijama.
I takve reči su unutra, kao „doveka”,
„uvek”, „zauvek”. O sveto prepoznavanje!
Oslobađajući hlad značenja im na potiljku osećam.
Sad je dobro. Odahnem, kako vreme iz mene ispada.
Pre no što se prevrne, red se uvek uspstavlja.
 
Prevod: Fehér Illés