|
Balassa Bálint sírjánál
az 1985-ik év karácsonyán
Egy ideje már
itt állunk a míves vaskerítés
előtt,
turisták, idetévedtek, otthontalanok.
Tél-ihlető hó
hull, a kápolna tornyán
köd gubbaszt,
s csak sejteni vélem:
az ott távol
az Alacsony-Tátra.
A paplak
felől végre hatalmas kulcs érkezik,
mögötte
kendőbe bugyolált, szótalan nénike.
Akik
belépünk, most mind egyedül vagyunk.
Megilletődött,
feszültléptékű magány.
Tömjénillat,
csontig hatoló hideg,
madár
suhanása minden mozdulat.
Előbb az
oltár, aztán a sírfelirat,
szinte
hallom, a karcsú oszlopok izülete
mint ropog. A
festett ablakokból behulló
reggeli fény
szétmállik a szentképeken.
Mintha a
füles sapkába zárt gyermeki csend
visszhangozna.
Tornyok tűszúrása, befagyott
tavak
ezüstje, szívemig érő végtelen hó-ölelés.
Mintha régi
karácsonyok tisztító fényessége.
Harangoznak.
Katartikus rosszkedv fog el —
Bár
fölösleges, mégis az órámra nézek.
Alig két óra
innen a magyar határ…
„Indulj, ha
van hová menned.”
|
Kod
groba Balinta Balaše
Božića godine 1985
Već jedno vreme tu ispred obrađene
gvozdene
ograde stojimo, turisti, namernici,
beskućnici.
Sneg što pada zimu priziva, na
tornju kapele
magla tavori i tek naslućujem:
tamo u daljini je Niska-Tatra.
Iz pravca konaka popova ogroman
ključ stiže,
iza maramom omotana, šutljiva starica.
Mi, koji ulazimo, sad smo svi sami.
Ganuta, napeta mera osame.
Miris tamjana, mraz do kosti
prodire,
svaki pokret je let ptica.
Pre oltar, posle epitaf, na neki
način
čujem, kako zglobovi vitkih
stubova
pucketaju. Jutarnja svetlost što
preko
obojenih prozora prodire na
ikonama se rasipa.
Kao da u avatu kapu zatvorena
dečja tišina
odzvanja. Ubod igala tornjeva,
srebro zaleđenih
jezera, beskonačan zagrljaj snega
do srca stiže.
Kao sjaj davnih Božića što čisti.
Zvone. Katartična zlovolja me obuzima
—
Iako je suvišno, na sat gledam.
Odavde do mađarske granice jedva
dva sata…
„Kreni, ako imaš gde otići.”
Prevod:
Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése