Dávid Írom: téged adott az a tél, ezerkilencszáznyolcvanhét decembere, mely szürke volt, hideg, mint egy templomtenyér. Szárnysuhogás a magasban: a szív krónikája. Azután hosszú csöndversek jöttek, hét és fél hónapig nem volt hangod, vasherceg lettél, ki torok-csizmában gyakorolja a lét üdvösséges kárhozatait. A halál nem létezik, mi létezünk csak, anyád, apád, aki, nem véletlen: én vagyok. „Hol is jártunk idáig tulajdonképpen és mit is csináltunk másutt és jobban” — nélküled. Már túl mindezeken és mindazokon, álcázott szombatünnepi megrendülésben, hold-ajándékozó esti fényességben, az erdő és a város képeskönyvét lapozgatva, az álom piros-sárga-zöld lámpácskái előtt, (három év kellett, hogy leírhassam ezeket a sorokat; milyen otromba dolog az elérzékenyülés, mégis:) szemhunyásnyira a játékos végtelentől, megértettük, lehet egy kacaj is himnusztöredék — Fiam.
Kisfiam.
|
David Beležim:
tebe je ona zima dala, decembar
hiljadu devetsto osamdeset sedme, koja
je poput šake crkve siva, hladna bila. U
visu fijuk krila: hronika srca. Posle
su duge pesme tišine došle, glas
sedam i pol meseci nisi imao, postao
si gvozdeni princ, ko blaženo prokletstvo postojanja
u čizmu grla vežba. Smrt
ne postoji, samo mi postojimo, majka,
otac tvoj, koji nije slučajno: ja sam. „Stvarno,
gde li smo dosad hodali te
drugde i bolje šta smo radili” — bez
tebe. Već iza svega i svačega, u
prerušenoj potresenosti subotnjeg slavlja, od
meseca darovan večernjoj svetlosti, listajući
slikovnicu šume i grada, ispred
crveno-žuto-zelenih sijalica sna, (tri
godine su bile potrebne da ove
redove napišem: koliko je ganutost neotesana
činjenica, ipak:) od
nestašne beskonačnosti na treptaj oka udaljeno, shvatili
smo, delić
himne i jedan grohot može biti — Sine
moj. Sine moj maleni. Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése