Arany János Epilogus – Epilog – Epilog



Arany János (Janoš Aranj)

Nagyszalonta 1817. március 2. – Budapest 1882. okróber 22.

Epilogus

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
     Gyalog bizon'…
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
     S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
     Hogy' áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
     Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
     Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
     Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
     Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
     S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
     S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
      Félbe'-szerbe'
S hány reményem hagyott cserbe'!…

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
     Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
     Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
     Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
     Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
     Mert hogy' szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

Epilog

Život sam prešao cio,

Najčešće sam pešak bio,

     Pješak bome,

Nikad omnibusom k tome.

Jednoprege gorde gledah,

Al u kočije ne sjedah,

     Što bih krio,

Nisam im ni zavidio.

Ne brinuh se tko u njima

Gordo vozi se međ svima

     I nos diže

Pred pješakom kog prestiže.

Kad bi kola s krasnim atom

Poprskala mene blatom,

     Ja ne karah,

Obrisah se, jad ne stvarah.

Uz kraj druma tu i tamo

Cvijet za me cvao samo,

     Kad ga ubrah,

Radost srcu svome utrah.

Tako život sam prošao,

Što čekah, nije ni dao.

     Nekad više,

Nekad zla se redom zbiše.

Dade ime, netraženo,

Slavu, časti, sve blaženo.

     Tko bi više?

Svud me lakše okružiše.

Tko je gord i uobražen,

Sretan bio bi i blažen,

     Al te sreće

Bez zavisti proći neće!

A mene pak metilj tajni

Muči ko sumnjivac tajni;

     Uspjeh svaki

Prži strahom što ga prati.

Silan rad još ne izvrših!

Malo je što bar završih,

     Sad na kraju,

Nade me već napuštaju!

Život sam prošao cio.

Žudi, što u grud sam skrio,

     Snivat znao,

Prkosno mi nije dao.

Malo neovisna mira

U kojem pjesma me dira,

     Moljah žalno;

Život ga odlaga stalno.

Tiho gnijezdo zelenila

Gdje bi muza sa mnom snila

     Sve po žalji

S mojom malom obitelji.

Radnu i veselu starost,

U kojoj bih bar uz radost

     Stvarat znao,

Ni to život nije dao.

Sad i da dâ već je kasno,

Zadnji mir čeka već, jasno:

     Zar da leti

Iz kaveza otvorena

Ptica krila prelomljena?

Prevod: Enver Čolaković

Epilog

Meinen Lebensweg, den langen,
bin ich meist zu Fuß gegangen,
ja, zu Fuß,
höchstens fuhr ich Pferdebus.

Oh, ich sah viel stolze Wagen,
Räder, Böcke, reich beschlagen,
doch - mein Eid! -
Nie empfand ich dabei Neid!

Wer darin saß, war mir gleich.
Stolz der Herr, die Dame reich,
rümpft die Nase
über mich dort auf der Straße.

Ritt vorbei ein Stutzer keck
und bespritzte mich mit Dreck,
nicht ein Wort
sagt ich, wischte stumm es fort.

Doch am Rande dort und hier
blühte manches Blümchen mir,
wenn ich's pflückte,
merkt ich, daß mir vieles glückte.

Auf dem Weg, den ich gegangen,
konnt ich vieles nicht erlangen,
manchmal mehr,
als ich suchte. Meist war's schwer.

Titel gab es ungebeten,
Ruhm, nicht immer zu vertreten.
's wär schon was,
hätt ich nur an Ehrung Spaß.

Die mich stolz und eitel hießen,
glaubten glücklich mich zu wissen.
Glück im Leben
wird's nie ohne Neider geben.

Wenn der Zweifel mich verzehrt,
ob mein Lied des Strebens wert,
brennt der Lohn
wie ein Nessushemd mich schon.

Wieviel Arbeit lag vor mir,
und wie wenig schafft ich hier,
halb und kaum...
Wie oft narrte mich ein Traum!

Bin des Lebens Weg gegangen.
Was ich liebend gern umfangen,
bracht mir's nimmer,
das verweigert es immer!

Ruh und Unabhängigkeit
und für meine Lieder Zeit
wollt ich bitten,
doch man hat es nicht gelitten.

Nur ein kühles Nest im Garten,
meine Muse zu erwarten,
mir verschrieben,
drinnen ich und meine Lieben.

Frohes Alter, rege Hände,
wie am Anfang, so am Ende:
's wär das Ganze,
daß ich wieder propfe, pflanze!

Käm es jetzt, es käm zu spät,
da es bald zur Ruhe geht.
Kannst du singen,
fliegen, selbst aus offnem Bauer,
Vogel mit gestutzten Schwingen?

Übersetzung: Annemarie Bostroem

 

Arany János Letészem a lantot – I lay down the lyre – Ich lege meine Laute nieder



Arany János (Janoš Aranj)

Nagyszalonta 1817. március 2. – Budapest 1882. okróber 22.

Letészem a lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem, művészi gonddal
Függött a lantos ujjain; -
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!

I lay down the lyre

I lay down the lyre. None should now
Expect a song of me – that’s done.
I’m not as I was long ago.
The better part of me has gone,
Fire will not warm, its feeble light
Is dead bark burning in a hole.
Where are you life? O life in spite –
Where is the springtime of my soul?

Another sky was bright with smiles,
Birds on fresh boughs crowed fit to burst,
Velvet covered the earth for miles
When last my lips to singing pursed.
The night wind scented with delight
I saw bright flowers down acres roll.
Where are you life? O life in spite –
Where is the springtime of my soul?

My last song was not sung apart:
My lyre burned in desire of praise;
My friends looked on and knew my art –
They knew well how the strings should blaze;
From flame to flame we rose in flight
Till each tongue echoed to the whole.
Where are you life? O life in spite –
Where is the springtime of my soul?

We sang the hopes of years to come,
Lamented years that long had passed;
Our countrymen, our nation home
We wreathed in glory that should last;
Each song was a green leaf curled tight
Within the laurel’s fiery scroll.
Where are you life? O life in spite –
Where is the springtime of my soul?

And ah, how we presumed to see
The light of fame above our tombs:
Dreamt country and community
Whose hearts might nurture our frail blooms.
Thought if the laurel fit there might
Be some to crown us – a vain goal.
Where are you life? O life in spite –
Where is the springtime of my soul?

My orphaned song, what are you now?
The soul of ballads long deceased?
What ghost comes forth to mop and mow?
Whose spirit has the grave released?
What eyelid weary for the night...?
What word at some dry waterhole...?
Where are you life? O life in spite –
Where is the springtime of my soul?

I lay down the lyre. Such dead weight!
Who cares for songs now anyway,
Or loves pale flowers that bloom too late
Once mighty trees have died away?
The tree being dead the folded bud
May briefly flourish on the bole,
I sense your doom deep in my blood
O vanished springtime of my soul.

Translated by George Szirtes

Ich lege meine Laute nieder

Ich lege meine Laute nieder,
stumm ruhe sie in Zukunft hier.
Ich bin nicht mehr, der ich gewesen,
mein beßres Ich erstarb in mir.
Ein falsches Licht ist nur das Feuer,
die Wärme schwand, verschwelte ganz...
Wohin bist du entflohn, entschwunden,
du meiner Seele Jugendglanz?

Es lächelte ein andrer Himmel,
die Erde war in Samt gehüllt,
aus jedem Strauch drang Vogeljubel,
als diesen Mund Musik erfüllt.
Der Abendwind war voller Würze,
reicher der Wiesen Blütenkranz...
Wohin bist du entflohn, entschwunden,
du meiner Seele Jugendglanz?

Ich sang nicht einsam, so wie heute,
oft glühten meine Saiten heiß
im Wettstreit mit dem Freund, der sorgend
auch um die Kunst des andern weiß.
Feuer entbrannte so an Feuer,
verwebte sich zum Flammentanz...
Wohin bist du entflohn, entschwunden,
du meiner Seele Jugendglanz?

Wir sangen von der Zukunft Hoffnung,
beweinten auch vergangnes Leid,
und mit dem Kranz des Ruhms umgaben
wir unsre Heimat jederzeit.
Und jedes Lied flocht sich als frisches
Blatt in des Vaterlandes Kranz...
Wohin bist du entflohn, entschwunden,
du meiner Seele Jugendglanz?

Wir sahn im Geist auf unsren Gräbern
sich widerspiegeln Ruhm und Ehr,
wir träumten uns ein Volk, unsterblich,
das stolz auf seine Dichter wär!
Wir glaubten, wenn es uns gebühre,
gäb man uns auch den Lorbeerkranz...
Wohin bist du entflohn, entschwunden,
du meiner Seele Jugendglanz?

Was seid ihr jetzt, ihr armen Klänge?
Die Seelen toter Melodien,
die aus dem Friedhof wie Gespenster
noch nach dem Tode geisternd ziehn.
Vielleicht die Stimme in der Wüste,
ein Leichentuch, ein Totenkranz...
Wohin bist du entflohn, entschwunden,
du meiner Seele Jugendglanz?

Ich lege meine Laute nieder.
Sie wiegt zu schwer. Wen kümmert auch
das Lied? Wen freut die welke Blüte
am toten Ast, am dürren Strauch?
Wenn eines Baumes Leben endet,
Erstirbt auch bald die Blüte ganz...
Für alle Zeit bist du entschwunden,
Du meiner Seele Jugendglanz!

Übersetzung: Annemarie Bostroem

 

Arany János A vígasztaló – Utjeha



Arany János (Janoš Aranj)

Nagyszalonta 1817. március 2. – Budapest 1882. okróber 22.

A vígasztaló

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.

Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

Verseimben van-e érdem:
Sohse' bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol...
Elég, ha nekem világol.

Utjeha

Što je pećca kući hladnoj,

Što gnijezdo ptici gladnoj,

Što je rosa travi žednoj,

Lijek rani bespoštednoj,

Što svjetiljka noćnoj tmini,

Hladovina u vrelini,

Što bih zalud izreć htio,

To si za me – Poezijo!

Kad na životnome putu

Umor vučem uz bol ljutu,

Lice brazde tuge ospu

Glavu inja zime pospu,

Pogled cvjetak tad potraži

Ponegdje da jad ublaži.

Tebe nađem sred tog cvijeta,

Ti, radosti pusta svijeta.

Kad mi srce žeđ za drugom

Odvuče za ljudskim krugom,

Brzo, ko na log bolesnik

U samoću natrag jadnik

Žudi, tad mu jastuk griješ

I dok spava nad njim bdiješ,

Pa mu u snu trnja jave

Ko nježne se ruže jave.

radost moju ti začinjaš,

Tugu skrivaš i opčinjaš

Da zluradost ne uživa

Što krvari rana živa;

Bojama se duge igraš

U suzama kad mi titraš,

Pa kad žalbu šapnem tihu

Plemenita je u stihu.

Slavne pjesme stvaram li kad

Ne marim, ne pitam nikad;

Nježna svjetlost moje svijeće

Smjer lađaru kazat neće,

Nije morski svjetionik

Za sto lađa noćni branik,

Nit daleko sjaj njen puca –

Dosta meni da svjetluca.

Prevod: Enver Čolaković

 

Arany János Szondi két apródja – The two pages of Szondi – Szondi's Pagen



Arany János (Janoš Aranj)

Nagyszalonta 1817. március 2. – Budapest 1882. okróber 22.

Szondi két apródja

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
   Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
   Ali győzelem-ünnepet űlet.

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
   Odaillőt egy huri nyakra!"

"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
   És pengeti, pengeti, sírván."

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
   Meg nem marad itt anyaszülte.

"Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
   Odalenn vár mézizü sörbet. -"

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
   Egyenest oda fog folyamodni.

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
   Ali győzelem-ünnepe van ma!"

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
   Töri Drégel sziklai várát.

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
   Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
   Szügyeikben tőrt keze forgat.

"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
   Zengjétek Alit ma helyette!"

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
   Vele halni meg, ócska ruhába'!

"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
   Fiaim, hozzá köt a hála!"

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
   Kelevéze ragyog vala balján.

"Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
   Ali majd haragunni fog érte."

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
   Diadallal várta be végét.

"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
   És börtöne kész Ali úrnak."

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
   Ki miatt lőn ily kora veszte!

Illustrated by Zoltán Pekárovics

The two pages of Szondi

The ruins of Dregel have sunk in the clouds
The setting sun peers back, fight-worn is its red gaze,
opposite, a gentle green-grassed hill of mounds
with a spear and a flag that the wind frays.

Two youths are kneeling with lutes in their hands
- looks as if there were a cross struck to the spear's stem -
with victory shouts proud Ali cheers his bands
and he dances and praises and feasts them.

"Szondi's two pages, why do they not come?
Rose-bushes with angels' voice - they rhyme no fury -
let them weave a wreath of songs here to become
the bejewelled neck of a Houri."

"See there, on the hill-top, next to the green mound
the infidel captain's spear and flag they're guarding -
there kneels your precious pair - and sweet is the sound
of their lutes which they pluck with eyes smarting."

"Then Marton, the priest of Nagyorosz climbed up,
sent by Ali's haughty message as befriender:
`Look, good Captain Szondi, you might as well give up;
woman-born, you all die or surrender."'

"Handsome troubadours, on this sad, barren mound
by this cross and spear you've lost reason for chanting -
come with me, where's dancing, honey, merry sound;
you'll be dined there with sherbet and dancing."

"`Go good father Marton, this is my response:
Szondi never wanted mercy from your master -
from the hands of Jesus flow true mercy's fonts;
it's to Him I commend the disaster!' "

"Palm-buds, figs and sherbet, all the south's rich fruit
all that grows and ripens in lands of the Sultan -
sweetly scented spices, balm, fragrance acute,
come on! Join Ali's feast, quit the sulking!"

"`Let the canons roar, then!' heathen Ali speaks;
bombs shower on Dregel, hailstorming grenades fall -
hell's fiery legions rise to scale the peaks
hammering at the fortress' stone wall."

"Gentlemen handsome, the sun's gone to sleep,
over its shoulders are red robes of a kaftan;
wind strikes up the wood-stems, moon spies through the deep,
chilly night swishes o'er the dead captain."

"On the fortress' square all the silver and gold
Szondi has them build a treasure-pyre mighty;
with dagger in hand he must, fearless and bold,
put to death every whinnying palfrey."

"Well then, what of it now, so good Szondi fell.
...Ali acted nobly... Gave him a hero's rest.
He rests on the hilltop - this is what befell -
Start singing of Ali! Give him your songs' very best!"

"Well... he had two minstrels, a pair of orphaned boys,
clad them in the best clothes, velvety and soft-hued,
he would not allow them to die in garments soiled
so they mourn ... feeling sad, over-valued."

"He sent us to Ali... `Ali's lavish, Ali's good,
harsh sun will not darken your fair faces with him -
you'll sleep in his tent - there's no wind, but good food,
come on boys, pay your accolades to him!"'

"Szondi fought with thousands! Alone, he, and in vain!
Holding off the ruin with his own back merely -
armies fell in droves by his mighty sword slain
in his left hand his hauberk shone fiercely..."

"True... He fought like Rustem' - it can't be denied -
though his knees and sinews by our guns were broken,
true... I saw the fight... But stop! Ali will chide,
and his wrath must not vainly be woken!"

"Like crops fell the corpses, the Turks fell or fled,
littering the valley like landfill all gory.
He stood on the blood-soaked peak of his death
and awaited his own end with glory."

"Well, when will you stop? Won't you come to an end
whimpering the praises of your clumsy leader?
To hell with you bastards! To our whip you will bend
and you'll languish in Lord Ali's slammer!"

Let his eyes run dry that butchered such a lord
wither, O God, the arms that halted Szondi's darting,
spare mercy, O God, on none who could afford
be the cause of his early departing.

Translated by Adam Makkai

Illustrated by Mihály Zichy

Szondi's Pagen

Die Burg von Drégel in Wolken gehüllt,
der Kampftag versinkt in rötlichem Glanze,
vergoldend den Berg... welch freundliches Bild!
Und hoch auf dem Gipfel - bewimpelt die Lanze...

Zwei Jünglinge knieen neben dem Speer,
der gleich einem Marterpfahl aufragt dort oben.
Im Tale begehen Ali und sein Heer
ihr Siegesfest... hört, wie sie schreien und toben!

"Wo bleiben die Sänger? Herab mit euch zwei'n,
ihr sollt uns mit eurer Laute beglücken,
um Lieder gleich Perlenschnüren zu reih'n,
die würdig, den Hals einer Huri zu schmücken!"

"Dort flattert der Wimpel hoch über dem Grab
des Giauren-Fürsten... Als letzte der Seinen:
das singende Sängerpaar... kommt nicht herab...
Sie schlagen, sie schlagen die Laute und weinen."

... Da stieg nun der Priester Martin herauf,
Ali hat die Botschaft ihm mitgegeben:
"Held Szondi, gib deinen Widerstand auf!
Hier wird ja kein Irdischer überleben!..."

"Ihr Junker, kommt mit mir, eh es zu spät!
Ihr singt hier umsonst und nur für den Toten!
Dort unten erwartet euch süßer Scherbett,
und mancherlei Lustbarkeit wird euch geboten!"

"Geh, Martin -, sprach Szondi - und sag deinem Herrn:
Dem Pascha wird Szondi sich niemals ergeben!
Der Gnade Christi ergibt er sich gern,
in seine Hände nur legt er sein Leben!"

"So hört Junker: All das, was hervorbringt das Reich
des großen Sultans an Freuden harrt euer!
Die leckersten Früchte kredenze man
euch zu unseres Feldherrn Siegesfeier!" –

Umsonst!... Da ergrimmte der Heide und sprach:
"Kanonen und Mörser!"... Die Festung erbebte
im höllischen Hagel, das Mauerwerk brach,
erschlagen lag alles was da noch lebte.

"Ihr edlen Knaben, gleich wird, o seht,
die Sonne im purpurnen Kaftan versinken.
Kalt weht schon der Nachtwind! So kommt eh's zu spät,
eh der Mond aufgeht und die Sterne blinken!"

Da ließ Held Szondi, was wertvoll noch war,
im Hof auf dem Scheiterhaufen verbrennen,
erdolchte zum Schluß die Rosse sogar!
Wollt' keine Beute den Feinden gönnen!

"Und dann geschah es!... Held Szondi fiel!
Ali ließ ihn auf dem Hügel begraben.
Da ruht er... Erreicht hat Ali sein Ziel!
Besingt nun ihn! Mag am Ruhm er sich laben! ..."

Zwei Sänger hatte Held Szondi - er ließ
sie beide in samtne Gewänder kleiden.
Sie sollten mit ihm - sein Kummer war dies -
in schäbigem Wams nicht den Tod erleiden!

"Er wollte, daß ihr zu Ali solltet gehn,
und sagte: Dort werdet ihr nichts vermissen.
Kein Wind wird durch sein reiches Zelt wehn!
Dort ruht ihr, seid dankbar, auf weichen Kissen!"

Doch er wollte kämpfen!... Da stand er allein
wie eine Bastei auf zertrümmerter Schanze,
und mähte die Feinde in endlosen Reih'n,
in der Rechten das Schwert, in der Linken die Lanze.

"Er stritt wie Rustam! zurück wich er nie.
Ich hab es gesehn, wie er hinsank in Ehren!
Ich sah, wie die Kugel zerschmettert sein Knie...
Doch still! Ali darf nichts davon hören!"

Wie Geröll im Sturzbach bedeckten den Berg
die blutenden Leichen erschlagener Heiden!
Als Held triumphierend auf diesem Bollwerk
fiel Szondi, gewillt, den Tod zu erleiden!...

"Genug jetzt! Genug! Diesen Lobegesang
auf einen Giaur laßt niemanden hören!
Die Peitsche Alis, die Folterbank,
sie werden euch schnell Verschwiegenheit lehren!"

Herrgott, laß erblinden den Bösewicht,
und laß diesem Mörder verdorren die Hände!
Erbarme dich solch eines Elenden nicht,
der schuldig sich machte an Szondis Ende!...

Übersetzung: Martin Remané

 

Arany János A szegény jobbágy – Siromašni kmet



Arany János (Janoš Aranj)

Nagyszalonta 1817. március 2. – Budapest 1882. okróber 22.

A szegény jobbágy

Életkép a multból

Széles országúton andalog a jobbágy,
Végzi keservesen vármegye robotját.
Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,
Annak terhe alatt nyikorog a kerék.
     Tántorogva ballag a két kajla sőre,
Alig tetszik rajta, hogy mozog előre,
Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:
Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?

Ott ül a szegény pór az első saroglyán,
Elkopott ostorát a kezében fogván;
Szomorú képére rőt kalapja alá-
Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná.
     Néha megszakasztja hosszu hallgatását,
Biztatgatja két hű igavonó társát,
De azok nem bírnak lépni sebesebben,
Talpok a kőúttól ég eleven sebben.

Széles országúton, mint az ég morgása,
Hallik a távolban hintó robogása,
Csak imént dördült meg messzi földön, és lám,
Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám.
     A négy szürke lónak a két kajla sőre
Nagykeservesen tud kitérni előle,
Pedig félni, félnek; mert az isten-adták
Bírnák csak a jármot, mindjár' elragadnák.

Dölyfös uri kocsis űl a hintó bakján
Félkezében cifra ostort suhogtatván;
Jobban esik neki, a kényes lelkének,
Ha nyakába sujt a két szegény sőrének;
     Jobban esik neki, ha egyet kiálthat:
Földi, a kerékagy siratja a hájat!
Kár volt annak árát a csapszéken hagyni,
Szegény tengelyedet siralomnak adni.

Föltekint a jobbágy, szomorúan felel:
Hej! bíz a háj árát nem kocsma nyelte el,
Ami volt körültem, egy kevés zsiradék,
Gyors hintóitokra mind felkenegeték.
     De a hintó népe nem hallotta e szót:
Szegény ember! és ez így talán jobb is volt,
Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek
Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek!

Siromašni kmet

Po širokom drumu briga kmeta krši,

Za gospodu mučnu tlaku svoju vrši.

Kolima šljunčasti pijesak razvlači

Pod čijim teretom sve škripe kotači.

     Teturajuć vuku dva šukasta vola,

Pa se jedva vidi da se kreću kola.

Obadva su sjetna, ko da razmišljaju:

Što su već prevukli, a što joj moraju?

Na kolima sedi seljak, znaoj ga prži,

Oblinjali bič svoj u rukama drži.

Po tužnu mu licu pod smeđim šeširom

Bič bi ga pucnuo, al ga drži s mirom.

     Dugotrajnu šutnju prekida pokatkad

Dva druga pod jarmom da obodri: hajs-sad!

Al oni korake ubrzat ne mogu,

Od kamena puta ranjavih su nogu.

Na širokom drumu poput grmljavine

Čuje se kočije tutanj iz daljine,

Istom što se čuo, gle, već ko grom pravi

U tren poput munje kraj njih se pojavi.

     Četvorici konja dva šukasta vola

U stranu s mukom pomakla kola.

A strah ih je bilo; da ih nisu stegli

Jarmovi, smjesta bi volovi pobegli.

Gord grofov kočijaš na boku kočije

Cifrastim se bičem igra, popuckuje;

Ponosnoj mu duši godi što je snažno

Po vratu maznuo volove odvažno,

     što može viknuti kmetu: Ej, budalo,

Glavešina prazna žali tvoje salo!

Šteta što krčmaru svo si ga predao,

S njim bi osovinu podmazati mogao.

Kmet podiže pogled, odgovara tužno:

Hej! Salo mi krčmar ne pojede ružno,

Što imadoh malo sirotinjskog sala

Njim gospoda tvoja kola podmazala.

     Al narod kočije ne ču čim ga kolje:

Jadan kmet! Tako je za njega i bolje,

Inače bi, tko zna, te ruke milosne

Batinom platile te riječi žalosne.

Prevod: Enver Čolaković

 

Arany János Írószobám – Moja radna soba

Arany János (Janoš Aranj)

Nagyszalonta 1817. március 2. – Budapest 1882. okróber 22.

Írószobám

Ez a szoba, hol én most
Tillaárom haj!
Pusztítom a papirost
Tillaárom haj!
Se nem csapszék, se nem bolt,
Csizmadia műhely volt.
Tillaárom haj!

A fő céhmester szabott
Tillaárom haj!
Benne csizmát, papucsot,
Tillaárom haj!
Ha megvarrta, eladta,
Jól eresztett a kapta.
Tillaárom haj!

Nem volt ártalmas annak
Tillaárom haj!
Sem a ragya, sem a nap,
Tillaárom haj!
Sem az árvíz, sem a hó,
Sem a revolúció,
Tillaárom haj!

Bezzeg, de nem megy nékem
Tillaárom haj!
Ez az én mesterségem,
Tillaárom haj!
Ha dolgoztam, kirakom:
Azt se kérdik, hogy adom.
Tillaárom haj!

Háborúban azt mondták,
Tillaárom haj!
Most keveset adunk rád;
Tillaárom haj!
Béke-időn azt vetik,
Másra kell a pénz nekik.
Tillaárom haj!

Ne volnék csak ilyen vén!
Tillaárom haj!
Írótollam letenném,
Tillaárom haj!
S beszegődném maholnap
Csizmadia inasnak.
Tillaárom haj!

Moja radna soba

Ova soba gdje ja sad

Tilijaram, haj!

Šaram po papiru sklad

Tilijaram, haj!

Ne bje krčma, ni dućan,

Već čizmara radnja, stan,

Tilijaram, haj!

Cehmajstor do prekjuče

Tilijaram, haj!

Tu krojio papuče,

Tilijaram, haj!

Sašio ih, prodao,

Nije kalup glodao,

Tilijaram, haj!

Njemu nisu škodile

Tilijaram, haj!

Suše, glad što plodile,

Tilijaram, haj!

Ni snijeg, ni poplava,

Ni pobuna krvava,

Tilijaram, haj!

Bome, kao za inat,

Tilijaram, haj!

Ništ ne nosi moj zanat,

Tilijaram, haj!

Što načinih prošlo je,

Ne pitaše: pošto je.

Tilijaram, haj!

Uz rat vrele: što se zbi?

Tilijaram, haj!

Malo nam sad vrijediš ti!

Tilijaram, haj!

Za mira mi svak reče,

Treba novac za preče,

Tilijaram, haj!

Da nisam star, ja bih sad

Tilijaram, haj!

Bacio pero i sklad,

Tilijaram, haj!

I prešao s posla svog

Za šegrta čizmarskog,

Tilijaram, haj!

Prevod: Enver Čolaković

 



Arany János A walesi bárdok Janoš Aranj - Velški bardi - The bards of Wales' - Die Barden von Wales

Arany János - Janoš Aranj

(Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.)

Zichy Mihály illusztrációja

A Waleszi bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sírva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!...”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

                                                                            

„Elhullt csatában a derék —
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még —
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd!”

Meglátom én! — S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára ki ellenszegűl
Minden velsz énekest!

Szolgái szétszáguldanak
Ország-szerin, tova
Montgomeryben így esett
A híres lakoma.

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován,
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani,
Hogy: éljen Eduárd. —

Ha! ha! mi zúg?... Mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik!”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

Baranyai Zsolt illusztrációja

Velški bardi 

Kralj Eduard, kralj Engleske

Na kulašu sjedi,

Da pogledam, veli, što mi

Velški posjed vrijedi.

Ima l΄ rijeka, ima l΄ zemlje

I nasmijanih pašnjaka?

Korisno da l΄ zalila ih

Krv velških junaka?

A i narod, ubog narod,

Je li sretan, maran

Kako želim, kao stoka

Stegnuta pod jaram?

Veličanstvo, tvojoj kruni

Vels dijamant znači,

Zemljom, vodom, pašnjacima

Dol i brijeg zrači.

A i narod, ubog narod,

Tu miran je, Sire!

Kolibe mu tihe, šutke,

svud se groblja šire.

Kralj Eduard, kralj Engleske

Na kulašu sjedi.

Oko njeg muk, ma kud kreće

Nijem svud se ledi.

Montgomery dvorca ima

Gde zanoćit htio,

Montgomery, vlasnik dvorca

Kralja pogostio.

Divljač, ribe, izobilje,

Oči – usta draže.

Sto ih sluga hitro nosi

I pred kralja slaže.

I sve što taj lijep otok

Jela, pića ima,

I sva vina pjenušava

Vriju među njima.

Vi, gospodo!... Što se nitko

Zdravicom ne divi?

Vi, gospodo!... Velške psine!

Nek Eduard ne živi?

Divljač, ribe, sve pod nebom

Što ni snio ne bih

Vidim, al đavo je svaki

Plemić sam u sebi.

Vi gospodo! Psi neverni!

Nek ne živi Eduard?

Gdje je – slavu da otpeva

Moju – živ velški bard!

Zgledali se vitezovi,

Domaćina gosti;

Na licima, uz strah, bijes

Blijede strogosti.

Riječ stade, glas ne pade,

Glas u grud svim pao,

Kraj vrata je, bijel golub,

Sijed bard ustao.

Ja ću, kralju, tvoja djela

Spjevat i krivice.

Ko zvuk mača, cilik plača,

Zatitraša žice.

„Gvožđe cvrči, smrt sve grči,

Krv na maču, malju.

Miris krvi, jad i strvi

To nam dade, kralju!

Tisuć ljudi pobijeno,

Uništeno, svelo;

Živi plačuć mrtve žale,

Kralju, tvoje djelo!“

Na lomaču! – tvrdo viče

Zapovijed Eduard –

Ha! Blaža nem pjesma treba!

Tad uđe mladi bard.

„Blag sve bliže vjetar stiže

Od Milforda amo,

Plač djevica, udovica,

Što ga dobro znamo!

Ne dojite djacu, majke,

Robovanju, plaču!...“

Kralj već mahnu. I mladi bard

Stiže na lomaču.

Al sabrano i nezvano

Hrabro stupa treći:

Pjesmu snažno i odvažno

Nastavlja o sreći:

„U boju su pali snažni,

Al nek zna Eduard,

Ime njegovo u Velsu

U Velsu neće bard.

Uspomenom lutnje plaču,

Nek čuje Eduard,

Prokletsvo mu pjevat može

Tek svaki velški bard.

To da vidim! – I zapovijed

Strašnija od mača

Pade: spalit neće l΄ hvalit

Svakog ću pjevača!

Razletješe svud se sluge

po državi širom.

U Montgomeryju gozba

Strašnim svrši pirom.

 Kralj Eduard, kralj Engleske,

Na kulašu juri.

Oko njega nebo gori,

A krvnik se žuri.

I petstoti pjevajući

Sagorje velški bard,

Ali ni jedan ne htje reći:

Nek živi Eduard!

Što zuji, haj?... Zar noćni pjev

Cestama londonskim?

Lordmajora nek probude,

Jer ne mogu da spim!

Nijemi mir, ni muhe let

Ne čuje se u dalj.

„Glavu gubi tko šapne što,

Ne može spavat kralj.“

Bubnjeve; haj! Svirale daj!

nek zvuk otjera

Iz uha mog, jer zuji svud

Velška mi večera.

Ah, nadviče bubnjeva zvuk

Užasnih strava roj,

Pet stotina peva na glas

Svoj mučenički poj.

                                         Prevod: Enver Čolaković

The bards of Wales'

King Edward scales the hills of Wales
Upon his stallion.
"Hear my decree! I want to see
My new dominion.

"Show me the yield of every field,
The grain, the grass, the wood!
Is all the land now moist and rich
With red rebellious blood?

"And are the Welsh, God's gift, the Welsh,
A peaceful, happy folk?
I want them pleased, just like the beast
They harness in the yoke."

"Sire, this jewel in your crown,
Your Wales, is fair and good:
Rich is the yield of every field
The grassland and the wood.

"And, Sire, the Welsh, God's gift, the Welsh,
So pleased they all behave!
Dark every hut, fearfully shut
And silent as the grave."

King Edward scales the hills of Wales
Upon his stallion.
And where he rides dead silence hides
In his dominion.

He calls at high Montgomery
To banquet and to rest;
It falls on Lord Montgomery
To entertain the guest:

With fish, the meat, and fruit so sweet,
To tease the tongue, the eyes,
A splendid spread for a king to be fed
A lordly enterprise.

The waiters file with the best this Isle
Can grow in drink and food,
And serve the fine Bordeaux and Rhine
In gracious plentitude.

"Now drink my health, you gentle sirs,
And you, my noble host! You Sirs...
Welsh Sirs... you filthy curs,
I want the loyal toast!

"The fish, the meat you served to eat
Was fine and ably done.
But deep inside it's hate you hide:
You loathe me, every one!

"Well, then, you sirs, you filthy curs,
Who will now toast your king?
I want a bard to praise my deeds,
A bard of Wales to sing!"

They look askance with a furtive glance,
The noblemen of Wales;
Their cheeks turn white in deadly fright,
As crimson anger pales.

Deep silence falls upon the halls,
And lo, before their eyes
They see an old man, white as snow,
An ancient bard to rise:

"I shall recite your glorious deeds
Just as you bid me, Sire."
And death rattles in grim battles
As he touches the lyre.

"Grim death rattles, the brave battles,
And blood bestains the sun,
Your deeds reek high, up to the sky:
You are the guilty one!

"Our dead are plenty as the corn
When harvest is begun,
And as we reap and glean, we weep:
You did this, guilty one!"

"Off to the stake!" the king commands,
"This was churlishly hard.
Sing us, you there, a softer air,
You, young and courtly bard!"

"A breeze so soft, does sweetly waft
Where Milford Haven lies,
With wailing woes of doomed widows
And mournful maidens' cries.

"Maiden, don't bear a slave! Mother,
Your babe must not be nursed!" ...
A royal nod. He reached the stake
Together with the first.

But boldly and without a call
A third one takes the floor;
Without salute he strikes the lute,
His song begins to soar:

"Our brave were killed, just as you willed,
Or languish in our gaols:
To hail your name or sing your fame
You find no bard in Wales!

"He may gone,' but his songs live on -
The toast is `King beware!'
You bear the curse - and even worse -
Of Welsh bards everywhere."

"I'll see to that!" thunders the King,
"You spiteful Welsh peasants!
The stake will toast your every bard
Who spurns my ordinance!"

His men went forth to search the North,
The West, the South, the East,
And so befell, the truth to tell,
In Wales the famous feast. –

King Edward fled, headlong he sped
Upon his stallion,
And in his wake a blazing stake:
The Welsh dominion.

Five hundred went singing to die,
Five hundred in the blaze,
But none would sing to cheer the king
The loyal toast to raise.

"My chamberlain, what is the din
In London's streets so late?
The Lord Mayor answers with his head
If it does not abate!"

Gone is the din; without, within
They all silently creep:
"Who breaks the spell, goes straight to hell!
The King can't fall asleep."

"Let drum and fife now come to life
And let the trumpets roar,
To rise above that fatal curse
That haunts me evermore!"

But over drums and piercing fifes,
Beyond the soldiers' hails,
They swell the song, five hundred strong,
Those martyred bards of Wales. (*)

Translated by Peter Zollman

(*)Although doubted by scholars, it is strongly held in the oral tradition that King Edward I of England had five hundred bards executed after his conquest of Wales in 1277, lest they incite the Welsh youth to rebellion by reminding them in their songs of their nation's glorious past. Janos Arany.
 

Arany wrote this poem  when the Austrian Emperor Franz Joseph first visited Hungary after he defeated it in its 1848-49 War of Independence. Originally he was asked to write a poem to praise the Emperor.

Illustrated by Orosza Anna Ida

Die Barden von Wales

Es reitet König Eduard
im Schritt auf seinem Falben.
"Was ist sie wert, die Landschaft Wales?
Man zeig mir's allenthalben.

Gibt's fette Äcker, saft'ges Gras,
auch Wald und firische Quellen?
Ob auch der Boden fruchtbar ward
vom Blute der Rebellen?

Und ob das Volk, das biedere Volk
sein Glück darauf gefunden,
wie ich es will, so brav und still
wie Vieh, ins Joch gebunden?"

"Wales ist fürwahr der schönste Stein
in deiner Königskrone.
Das weite Feld zeigt, gut bestellt,
daß sich die Mühe lohne.

Und auch das Volk, das arme Volk,
lebt glücklich hier, Majestät,
wenn längst auch blind die Hütten sind
und wie die Gräber öd."

Es reitet König Eduard
im Schritt auf seinem Falben.
Wohin er ritt, wohin er schritt,
war Stille allenthalben.

Er kam nach Burg Montgomery,
als schon die Sonne sank.
Montgomery, der Herr der Burg,
kredenzt ihm Speis und Trank.

Und Wild und Fisch kam auf den Tisch,
erlesne Leckerbissen.
Der Diener Schar, wohl hundert gar,
hat schwer dran schleppen müssen.

Und was man fand in diesem Land
für fürstliche Gelüste,
trug man herein, auch Sekt und Wein
von ferner Meeresküste.

"Ihr Herrn, und keiner hebt für mich
sein Glas nach alter Art?
Waliser Hunde seid ihr doch,
kein Hoch für Eduard?

Steht Wild und Fisch auch auf dem Tisch,
was Aug und Mund behagt,
ich sehe hier, daß alle ihr
den Teufel im Herzen tragt.

Elende Hunde seid ihr doch!
Kein Hoch klingt an mein Ohr?
Wo ist, der meine Taten rühmt?
Ein Barde trete vor!"

Die Herren sahn sich schweigend an,
die Gäste jäh erblichen,
auf ihrem Antlitz war der Zorn
der blassen Furcht gewichen.

Die Stimme bricht, das Wort erstickt,
der Atem scheint zu stocken.
Wie eine weiße Taube erhebt
ein Greis sich mit weißen Locken.

"Hier ist, der deine Taten rühmt.
Hör zu", spricht der Ergraute;
Geklirr von Stahl und Todesqual
entlockt er seiner Laute.

"Geklirr von Stahl und Todesqual,
blutrot der Sonne Bahn,
Blutstrom verlockt des Nachts sich das Wild,
König, das hast du getan!

Tausende hast du niedergemäht
wie Garben, Mann neben Mann.
Verzweiflung, Tränen überall,
König, das hast du getan!"

"Auf den Scheiterhaufen! Ein böses Lied!"
Hört man den König schrein.
"Ich wünsche sanfteren Gesang!"
Ein junger Bard tritt ein.

"Es säuselt sanft der Abendwind
her von der Milford-Bucht.
Er bringt der Waisen Jammerschrei:
König, du seist verflucht!

Gebier nicht, Frau, und still kein Kind
zum Sklaven für dies Reich..."
Ein Wink - und er wird abgeführt
mit jenem Greis zugleich.

Doch kühn und ungerufen stellt
ein dritter Sänger sich hin.
Sein Saitenspiel hat Klänge viel,
sein Wort nur einen Sinn:

"Die Besten fielen in der Schlacht -
vernimm das, Eduard -,
es lebt kein Barde, der dich rühmt
nach guter alter Art.

Noch unvergessen brennt der Schmerz,
vernimm das, Eduard.
Ein Fluch auf dich ist jedes Wort,
das hier gesungen ward."

"Das wird man sehn", kam der Befehl,
und alle ringsum erstarrten.
"Auf den Scheiterhaufen mit jedem Rebell,
mit jedem Waliser Barden!"

Und auseinander stob der Troß
mit dem Befehl im Lande.
So spielte sich das Festmahl ab,
Montgomerys Schmach und Schande.

Und Englands König Eduard sprengt
fort auf seinem Falben.
Rundum in Brand das ganze Land,
es lodert allenthalben.

Fünfhundert Barden, jung und alt,
den Scheiterhaufen betraten,
nicht einer war dazu bereit,
zu preisen Eduards Taten.

"Ha, ha, wer schreit? Was für ein Lied
auf Londons Straßen man hört?
Aufhängen laß ich den Lord Mayor,
wenn ein Geräusch mich stört."

Still wird's sofort an jedem Ort
aus Angst vor strengen Strafen.
Den Tod bringt schon ein lauter Ton!
Der König kann nicht schlafen!

"Ha, Pfeifen, Trommeln, Musik herbei
und schmetternde Posaunen!
Laßt nicht das Festgelag von Wales
den Fluch ins Ohr mir raunen!"

Doch über Pfeifen und Trommeln hinweg
und durch das Hörnerklingen
hört man fünfhundert Barden laut
das Lied der Märtyrer singen.

Übersetzung: Annemarie Bostroem