Robert Browning Love among the ruins - Szerelem a romok között

Robert Browning

(Camberwell 7 May 1812 – Venice 12 December 1889)

Painting by Edward Burne-Jones

Love among the ruins

Where the quiet-coloured end of evening smiles,

      Miles and miles

On the solitary pastures where our sheep

      Half-asleep

Tinkle homeward thro' the twilight, stray or stop

      As they crop--

Was the site once of a city great and gay,

      (So they say)

Of our country's very capital, its prince

      Ages since

Held his court in, gathered councils, wielding far

      Peace or war.

Now the country does not even boast a tree,

      As you see,

To distinguish slopes of verdure, certain rills

      From the hills

Intersect and give a name to, (else they run

      Into one)

Where the domed and daring palace shot its spires

      Up like fires

O'er the hundred-gated circuit of a wall

      Bounding all

Made of marble, men might march on nor be prest

      Twelve abreast.

And such plenty and perfection, see, of grass

      Never was!

Such a carpet as, this summer-time, o'er-spreads

      And embeds

Every vestige of the city, guessed alone,

      Stock or stone--

Where a multitude of men breathed joy and woe

      Long ago;

Lust of glory pricked their hearts up, dread of shame

      Struck them tame;

And that glory and that shame alike, the gold

      Bought and sold.

Now--the single little turret that remains

      On the plains,

By the caper overrooted, by the gourd

      Overscored,

While the patching houseleek's head of blossom winks

      Through the chinks--

Marks the basement whence a tower in ancient time

      Sprang sublime,

And a burning ring, all round, the chariots traced

      As they raced,

And the monarch and his minions and his dames

      Viewed the games.

And I know, while thus the quiet-coloured eve

      Smiles to leave

To their folding, all our many-tinkling fleece

      In such peace,

And the slopes and rills in undistinguished grey

      Melt away--

That a girl with eager eyes and yellow hair

      Waits me there

In the turret whence the charioteers caught soul

      For the goal,

When the king looked, where she looks now, breathless, dumb

      Till I come.

But he looked upon the city, every side,

      Far and wide,

All the mountains topped with temples, all the glades'

      Colonnades,

All the causeys, bridges, aqueducts,--and then

      All the men!

When I do come, she will speak not, she will stand,

      Either hand

On my shoulder, give her eyes the first embrace

      Of my face,

Ere we rush, ere we extinguish sight and speech

      Each on each.

In one year they sent a million fighters forth

      South and North,

And they built their gods a brazen pillar high

      As the sky

Yet reserved a thousand chariots in full force--

      Gold, of course.

O heart! oh blood that freezes, blood that burns!

      Earth's returns

For whole centuries of folly, noise and sin!

      Shut them in,

With their triumphs and their glories and the rest!

      Love is best.

Szerelem a romok között

Hol a pasztell-színű est mosolyg a tág

     téren át,

árva síkon, hol megtérő juhaink

     nyája ring

s cseng mélán az alkonyban vagy vesztegel,

     míg legel –

város állott (szól a fáma) hajdanán,

     nagy s vidám,

székhelyéül földünknek, s itt állt a trón

     egykoron,

nagytanács ült egybe, béke s harc felett

     dönthetett.

Most – e tájra egyetlen fa sem hajol,

     jel sehol

mutatnia lejtőn, mit részekre szab

     pár patak

nevet adva néki (másképp az egész

     egybevész),

hogy a kastély lökte lángként égre itt

     tornyait,

s nézte száz kapúju márvány védfalát,

     melyen át

kart a karba, harcos könnyen elhaladt

     egy tucat.

És a fű, nézd, nem volt dúsabb és üdébb

     soha még!

Nyáridőn mint vastag szőnyeg szétterül,

     rejtekül

régi romnak, nyomnak, hogy csak sejthető

     kő s fatő –

ahol egykor kéj és könny közt nagy tömeg

     lüktetett,

dicsőségtől, szégyentől a szív dagadt,

     majd riadt,

s mindkettőnek volt aranyban megszabott

     ára ott.

Most – a tornyocska, e síkon mely borong,

     árva csonk,

rajt kapor nő, repkény üt ki oldalán

     és csalán,

míg kidugja szép fejét a kankalin

     résein –

jelzi, hol szökött fel büszkén egykoron

     nagy torony,

szállt a versengő kocsik tüzes köre

     körüle,

s nézték a király, kevély kegyeltjei

     s hölgyei.

És tudom, hogy míg a pasztell-színű est

     rám nevet,

s aklukba terelve csengős nyájaink

     búcsut int,

s míg a lejtőt s csermelyt ólmos szürkeség

     oldja szét –

egy mohó szemű, aranyló fürtü lány

     vár reám

a toronyban, honnan hajtó leste rég

     kegy jelét,

hol király állt, s hol ma ő áll szótlan így,

     jöttömig.

Ám a felség széles, messzi városát

     látta át,

erdők oszlop-csarnokát, templom-szegett

     bérceket,

útat, hidat, vízvezetéket s a nép

     tömegét!

Ha megjöttem, nem beszél a lány, csak áll,

     karja már

vállamon, s arcom ölelve járja be

     két szeme,

míg egymásba omlunk, és a szó s a szem

     elpihen.

Észak- s délnek küldtek harcost légiót,

     milliót,

Istenüknek réz-pillért emeltek ők,

     ég-verőt,

s még maradt ezer szekér hiánytalan,

     mind arany!

Ó szív! ó vér, mely megfagy, vér, mely lobog!

     Századok

tébolyáért fizet a föld: bűnt s zavart!

     Diadalt,

dicsőséget s mind efélét félrevess!

     Csak szeress!

Fordította: Tótfalusi István



Robert Browning Madhouse cell I – Tébolydacella I

Robert Browning

(Camberwell 7 May 1812 – Venice 12 December 1889)



Madhouse cell – I

Johannes Agricola in Meditation.

 There's heaven above, and night by night

   I look right through its gorgeous roof;

No suns and moons though e'er so bright

   Avail to stop me; splendour-proof

   I keep the broods of stars aloof:

For I intend to get to God,

   For 't is to God I speed so fast,

For in God's breast, my own abode,

   Those shoals of dazzling glory, passed,

   I lay my spirit down at last.

I lie where I have always lain,

   God smiles as he has always smiled;

Ere suns and moons could wax and wane,

   Ere stars were thundergirt, or piled

   The heavens, God thought on me his child;

Ordained a life for me, arrayed

   Its circumstances every one

To the minutest; ay, God said

   This head this had should rest upon

   Thus, ere he fashioned star or sun.

And having thus created me,

   Thus rooted me, he bade me grow,

Guiltless for ever, like a tree

   That buds and blooms, nor seeks to know

   The law by which it prospers so:

But sure that thought and word and deed

   All go to swell his love for me,

Me, made because that love had need

   Of something irreversibly

   Pledged soley its content to be.

Yes, yes, a tree which much ascend,

   No poison-gourd foredoomed to stoop!

I have God's warrant, could I blend

   All hideous sins, as in a cup,

   To drink the mingled venoms up;

Secure my nature will convert

   The draught to blossoming gladness fast:

While sweet dews turn to the gourd's hurt,

   And bloat, and while they bloat it, blast,

   As from the first its lot was cast.

For as I lie, smiled on, full-fed

   By unexhausted power to bless,

I gaze below on hell's fierce bed,

   And those its waves of flame oppress,

   Swarming in ghastly wretchedness;

Whose life on earth aspired to be

   One altar-smoke, so pure! -- to win

If not love like God's love for me,

   At least to keep his anger in;

   And all their striving turned to sin.

Priest, doctor, hermit, monk grown white

   With prayer, the broken-hearted nun,

The martyr, the wan acolyte,

   The incense-swinging child, -- undone

   Before God fashioned star or sun!

God, whom I praise; how could I praise,

   If such as I might understand,

Make out and reckon on his ways,

   And bargain for his love, and stand,

   Paying a price at his right hand?

Tébolyda-cella I

Johannes Agricola meditál

Ott fenn a menny, s éjente én

   Pompás héján pillanatok át,

Nap s hold legyen bár büszke fény,

   Nekem ragyogásuk se gát,

S kizárom csillagok hadát.

Mert én Istenhez készülök,

   Isten felé röpít hevem,

S keblén, mely lakom lesz, örök,

   A tünt dicsőség nincs jelen,

És lelkem végre elpihen.

Pihen, hol mindig helye volt,

   S Isten, mosolyog, mint most s elébb;

Nem nőtt, fogyott még nap, se hold,

   Csillagtól nem nyüzsgött az ég,

S már elgondolt mint gyermekét;

Rendelt számomra életet,

   Minden körülményt megszabott,

Bármily csekélyt: szavára lett

   E kéz, mit összekulcsolok,

S előbb, mint nap, hold, csillagok.

S így megteremtve és eként

   Elplántálva, ártatlanul

Nőnöm parancsolá, faként,

   Mely rügyez s virágba borul

Nem kutatva, miért virul;

De eszme, szó, tett szítja mind

   Szeretetét lelkem iránt,

Melyet nagy szeretete mint

   Örökös zálogot kivánt

Kizárólagos tárgy gyanánt.

Igen, faként, mely égbe tart,

   Nem maszlagként, mely meghajol!

Óv Isten: töltsek bár italt

   A bűn ocsmányságaiból

S hajtsam fel, elkeverve jól -

Tudom, abból természetem

   Rügyet formál s víg szirmokat,

De harmatból mérget terem

   A maszlag, puffad, felfakad -

Mit sorsa kezdettől kiszab.

Így fekve, míg a kegyelem

   Táplál, mint nem muló erő,

Bősz poklok ágyát látni lenn,

   És mindazt, ki eget verő

Tűz-árjában jajongva fő:

Földi éltében áldozat-

   Láng akart lenni mind - nem épp

Oly kegybe, mint én, jutni, csak

   Elkerülni Isten dühét;

S bűn lett a szándék, bármi szép.

Pap, doktor, remete, barát

   S apáca imába kopott,

Ministráns, mártir és apát -

   Kárhozott volt, bár még napot

Sem formált Isten s csillagot!

Isten, kit dícsérek; s akit

   Én, senki, hogy dicsérhetek,

Ha kiszámítom útjait,

   Kegyéért alkuszom, s helyet

Jobbján fizetségért nyerek?

Fordította: Tótfalusi istván

Robert Browning Madhouse cell II – Tébolydacella II

Robert Browning

(Camberwell 7 May 1812 – Venice 12 December 1889)



Illustration by Molly Crabapple

Madhouse cell  II

Porphyria’s Lover

The Rain set early in to-night,

    The sullen wind was soon awake,

It tore the elm-tops down for spite,

    And did its worst to vex the lake,

I listened with heart fit to break;

When glided in Porphyria: straight

    She shut the cold out and the storm,

And kneeled and made the cheerless grate

    Blaze up, and all the cottage warm;

Which done, she rose, and from her form

Withdrew the dripping cloak and shawl,

    And laid her soiled gloves by, untied

Her hat and let the damp hair fall,

    And, last, she sate down by my side

And called me. When no voice replied,

She put my arm about her waist,

    And made her smooth white shoulder bare,

And all her yellow hair displaced,

    And, stooping, made my cheek lie there,

And spread o’er all her yellow hair,

Murmuring how she loved me; she

    Too weak, for all her heart’s endeavour,

To set its struggling passion free

    From pride, and vainer ties dissever,

And give herself to me for ever:

But passion sometimes would prevail,

    Nor could to-night’s gay feast restrain

A sudden thought of one so pale

    For love of her, and all in vain;

So, she was come through wind and rain.

Be sure I looked up at her eyes

    Proud, very proud; at last I knew

Porphyria worshipped me; surprise

    Made my heart swell, and still it grew

While I debated what to do.

That moment she was mine, mine, fair,

    Perfectly pure and good: I found

A thing to do, and all her hair

    In one long yellow string I wound

Three times her little throat around,

And strangled her. No pain felt she;

    I am quite sure she felt no pain.

As a shut bud that holds a bee

    I warily oped her lids; again

Laughed the blue eyes without a stain.

And I untightened next the tress

    About her neck; her cheek once more

Blushed bright beneath my burning kiss:

    I propped her head up as before,

Only, this time my shoulder bore

Her head, which droops upon it still:

    The smiling rosy little head,

So glad it has its utmost will,

    That all it scorned at once is fled,

And I, its love, am gained instead!

Porphyria’s love: she guessed not how

    Her darling one wish would be heard.

And thus we sit together now,

    And all night long we have not stirred,

And yet God has not said a word!

Illustration by Andy Serkis

Tébolydacella II

Porphyria szeretője

Korán jött este az eső,

   Hamar szél támadt feketén,

Szil-csúcsot daccal tördelő,

   S tajtékot vert a tó szinén,

Alélt szívvel füleltem én;

S Porphyria osont be: lám

   Vihar, hideg, szél künnrekedt,

Letérdelt, a rostélyra láng

   Fészkelt és a házba meleg;

Felállt, az ázott köpönyeg

Leomlott testéről s a sál;

   Mellé sáros kesztyű; lehullt

Fátyla alól a dús haj-ár;

   Ágyamra ült, hozzám simult

S szólitott. S mert hasztalanul,

Csipőjére tette karom,

   Felfedte válla hó szinét,

Megrázta szép haját mohón,

   Míg arcom a fürtökhöz ért

S elborított a szőke ék,

És hogy szeret! suttogta: ő,

   Kit bár rég unszol szíve, gyönge,

Hogy gőgjét, rangját sürgető

   Vágya útjából félrelökje

És enyém maradjon örökre;

De néha győz a szenvedély,

   Lám nem volt víg estély se gát,

Hogy rám gondoljon, kit kevély

   Szivéért rég sáppaszt a vágy,

S eljött esőn és szélen át.

Hidd meg, szemébe néztem, és

   Büszkén; végre tudtam, szeret

Porphyria; meglepetés

   Melengette a szívemet,

Míg fontolgattam, mit tegyek.

Most, most enyém: tökéletes,

   Szép, tiszta, jó; csak egy maradt:

Aranyhajából jó feszes

   Zsinórt fonni, kigyózva hadd

Fogja körül a csöpp nyakat -

S megfojtottam. Nem szenvedett;

   Nem fájt neki, biztos vagyok.

Mikor mint méh-rejtő rügyet,

   Szemhéját felnyitottam ott,

A kék szem tisztán kacagott.

Aztán megoldottam nyakán

   A fürtöt; még egyszer kigyúlt

Csókomtól arca, mint a láng;

   Fejét megtámasztottam úgy,

Hogy most az én vállamra hullt;

S még most is egyre ott pihen,

   Rózsás, mosolygó kicsi fő,

Boldog, mert már nincsen jelen

   Semmi bántó, kedvet szegő,

Helyettük engem nyert el ő!

Porphyria nem tudta még,

   Hogy így betelik óhaja.

És most ketten ülünk eképp,

   Nem mozdultunk az éjszaka -

S Istennek nem volt egy szava!

Fordította: Tótfalusi istván