Devecseri Gábor Bikasirató – Oplakivanje bika

Devecseri Gábor

Budapest 1917. február 27. – Budapest 1971. július 31.

Bikasirató

1. Társalgás 

                                                         

                                                                            Clarae uxori Hispaniam vitamque
                                                                            mecum una permeanti

"Ami a bikaviadalokat
illeti, én bikapárti vagyok"
mondtam – mint már sokszor – megnyugtatandó
a néhány éve már Madridban élő
hölgyet, ki így szólt (válaszul ama
kijelentésemre, hogy mindenképen
megnézek itt egy bikaviadalt,
mert meg kell néznem): "Csodálom magát."
"Bikapárti vagyok", és hozzátettem
a magyarázatot is: "tudniillik
a toreádort valamikor mégis
megkérdezték, akar-e küzdeni;
a hivatása megválasztásába
ő legalábbis beleszólt;
de a bikát nem kérdezte meg senki."
"Jó, jó – enyhült meg – de ezt itt ne mondja
meg senkinek." Lám, máris itt a másik
aggodalom: hogy: mit szól a tömeg?
Hát én megmondom. Azt szólja, hogy; nem én,
nem én vagyok a gyilkosa, de azért gyilkolok,
nagyszerű!; meg azt,
hogy úgysem hagyja megzavarni magát
e pompás multaságban; mit számít
az aránylag kevesek jogosulatlan
– mert hisz húsevők ők is – érzékenykedése?"Nézze kérem
– mondta a hegyesszakállú, rokonszenves
úr, egyébként költő, a hófehér
abrosz fölött -, a bikának amúgyis
természete a küzdés, nekimegy
mindennek, támad." Mi úgy vettük észre,
hogy nem nagyon, csak ha bosszantják;
és ezt persze kell, máskép a közönség
csalódott meg hiányérzete is marad,
ha aznapra beütemezett (és kifezetett)
ölése elmarad.

2. A bika dala

Kiválasztottak engem
és megkergettek engem
füvön futtattak engem
lovak közt űztek engem
és felneveltek engem
itattak és etettek
most véremig gyötörnek
és hull és hull a vérem
nem értem és nem értem

3. Társalgás

És ez a legtaszítóbb az egészben. Ez a
visszaélés a bika bizalmával,
ez az egyenlőtlenség a küzdelemben, amely,
mondom, ott veszi kezdetét
máris és éppen azzal, hogy megindul;
a küzdelem, amit csak az egyik fél akart.
A másik fél megáll
ott az aréna közepén és nagyot szippant
a levegőből, amely nemsokára
vére szagától lesz terhes. Mire
szurkálni kezdik, lóról és fölülről.
Forog kicsit – Ugyan, hagyjátok abba
– mondaná, hogyha szólni tudna – Mi ez? –
tenné még hozzá. Hanem válaszul
köré rohannak a díszes, színes
dárdácskákkal a gyalog-harcosok
és mindegyikük
lehetőleg elegánsan egy-egy
rudacskát szúr gerince mellé. És szökell tovább.
Most már
végkép nem ért semmit. – Hagyjátok abba! -
kiáltotta nemrégen ugyanitt
egy kisgyerek. – Ez nem becsületes
dolog. Többen egy ellen? Így kiáltott
volna a bika is, lett volna emberi
hangja és emberi, de még el nem romlott
gyermek-értelme. Hanem ő csak állt,
még sétált néhány lépést
csodálkozva és vérével borítva.
És voltak, akik megmondhatták volna,
hogy a rétek, játék, futás, edző-torna
az elképzelésekhez tartoztak és
a képzelet-adáshoz, míg abban a pillanatban,
mikor a porondhoz várakozva és
gyanutlanul előszőr állt-meg,
hogy ott és ott előszőr
az életbe került.

4. Az én dalom

Tagadom,
tagadom, hogy az élet pusztán fájdalom,

s hogy elég,
tudni belőle csak azt, ami szörnyűség,

ami váratlan vág és hirtelen szúr és hasogat,
tagadom, hogy az egyedüli valóság az iszonyat,

ez a Szent Sebestény bika itt, húsában acél-hegyekkel,
s körül a lelátó, pillantásnyilakat küldő várakozásba torzult emberekkel,

s hogy csak az van, ami a lelket marja, a testet építi, vérzi,
tagadom, hogy nem a kiúttalan gyötrelmek útja a rossz mozi,
s hogy az öröm belefér abba, ami a túlélés öröme, a káröröm,
s hogy nem a valóság, ami kívülesik ez ölésre tapadó szemek köritette körön,

s tagadom azt,
hogy az élőlény boldogságot nem várhat, legföljebb vigaszt,

s hogy e vigasz a mások vagy éppen a magunk kínjából sarjad,
tagadom, létezés, hogy az undor vagy akár az egézséges étvágy egyedül betöltheti birodalmad,

s tagadom főként (mert többé kevésbé sajnos mindenütt jelenlevő)
hogy van ádáz és hatalmas, lompos és dialamas ördög, mindentő különlevő.

                                                5. Társalgás

                                    Mert a bikát

annak képzelték s kezdetben az is volt,

legalábbis a legelső vadászok

számára,félelmetes hatalom,

akit legyőzni is csak úgy lehetett, hogy előbb

fohászkodtak hozzá, s utána

tisztelték világ-ravatalon.

Mert a bikát

űzőbe venni vagy akárcsak

találkozni vele, félelmetes volt,

nagy próbatétel s elkerülhetetlen.

Nem úgy, mint itt, e pénzért megnyitott

s gépiesen ismételt ünnepekben.

                                                                                                           

6. A reklám dala

Itt minden csütörtökön és vasárnap,

miként a templom-homályában vasárnap

és hajnalonként hétköznapon is,

feláldozzák a legfőbb élelmet sajátmagának.

És nem persely jár körbe;

a hátborzongatásnak megszabott ára van

és jóelőre túl kell

és túl lehet jutni leszurkolásán.

7. Társalgás

A mítosz mindig – ha sután is –

igazságra törekszik, óvja, ha már

fölébredt bennünk az igazság igénye

(ha gyakorlatáról lemondatik is),

legalább látszatát, legalább

törmelék-csillámát a lehetségesnek:

a bikafejű szörny, a krétai

még vérivó volt, nem az ő

vérét itták. S a hős tévelygett volna

 a hozzá vezető, a túlerőhöz

vezető úton, rejtek folyosókon,

s hiába győzött volna, sohasem

juthatott volna vissza a szabad

levegő édes fényébe. E porondon

előre-nem-tudott és álnok

csapások közt a bika tévelyeg.

Egyenesen és kényelmesen ülnek,

akik vérétől részegek.

8. Catullus dala

Mert valamint a magas Taurus legfőbb tetejében

ágaival zúgó tölgyet, vagy sok tobozával

terhes gyantafenyőt csavar és tép szörnyen a szélvész

(az meg a rántástól eldől, kiszakad gyökerestől,

s hultában széttör mindent, ami elébevetődik):

így terítette le ott hős Théseus, győzve, a szörnyet,

szarvaival ki hiába döfött az üres levegőbe.

9. Társalgás

És itt is és most is; Théseus küzdelme

megismétlődik újra s újra.

S a szegény Minotaurosz hiába döf.

Úgy oktatták, hogy a kendőbe döfjön,

s nem védheti magát: a libbenő

kendő mögött mindig – akár a végzet –

a semmi áll.

Most mát Thészeusszal van dolga a fövenyen.

10. A játékmester dala

És ő – milyen legyen?

Legyen előre diadalmas,

lehetőleg már sok

győzelemmel a háta megett.

Érezze úgy, hogy erre a csatára

remdeltetett.

És mutassa is. Olyan legyen, ki vissza az ünnepléstől sem retten,

arany-piros-cifrán, tudom-hogy-vártok mosollyal vonuljon be, mint

primadonna a pompás nagyoperettben.

De balettet is járjon, virtuóz módon, leheletfinom szabályhoz igazodva,

egy-egy alig-mozdulatával terelje a bumfordi kényszer-hős Minotauroszt balra-jobbra.

Mert művészet ez is és nem kicsiség és szép is kétségtelen,

mert látszólag csak a karcsú szépség győz benne az otromba szörnyetegen,

mert hajlékony elegancia

szabja meg benne, hogy mikor hová kell mindkettejüknek fordulnia.

Mert szép a szabály és itt is minden azon bukik, azon áll.

11. Az én dalom

A különbség annyi, hogy a balettban

nem kötelező a halál.

12. Társalgás

Kifütyülik a torerót, ha túllépa megszabott vonalon,

s a bikát, ha gyáva; bár nem hiszem, hogy ez őt zavarja nagyon;

de egyre kevesebb a vére és egyre bizonytalanabb,

meg kell ölni, előbb, mint magától

elhullna a szúrások alatt.

És ha ügyesen döf, ha jó bikának itélik, megtapsolják, mint ellenfelét

(bár nem hiszem, hogy hálásan fogadja), „Toro! Toro!” – kiáltják a nevét.

13. A bika dala

Nem így hívnak, azazhogy nem csak így.

És Minosz voltam és fia.

És király és törzsfő, akinek vérével

a népét kellett megváltania.

S az hozzá is segített, hogy megváltsam őt

mindig is készségesen.

Mert azt hitték szegények, ha én előbb halok meg,

ők nem halnak meg sosem.

És hajlandók voltak tisztelni érte, rettegni, szeretni, mint

az inkvizítor az eretneket, kit megvált, ha ráméri a kínt,

s mint a kosokat, bakokat és bűnbakokat,

kikre annak rendje és módja szerint

rárakják vétkeiket, és meggyötrik, megölik, és imádják rettegve mind,

és inkább hívják, csak vissza ne térjen, ez voltam, mindez én,

ezért kell visszatérnem ma is a mérkőzések ünnepén.

Ti köröttem táncolók, noha egyhelyben, szivetek tam-tam dobjaival,

ti rám virágot dobók és vérem vevők, kiknek szűkölő öröm fülembe rivall,

ismerlek…

14. A tömeg dala

Ez itt a király, a mi vezérünk! Szedte-vette!

Megnézzük, hogy a lelke emelkedett-e.

Döföljük, öljük, törjük, gyötörjük. Állja-e? megöljük, ha nem.

De ha igen, ha hősiesen, azt mondjuk néki: „Istenem!”,

és úgy végezzük ki. Mert ő mi s mi meg ő.

Egyesülünk vele, ha megérdemli; így lehet ő az ölt s az ölő, a felfalt s az evő.

Így tépjük és esszük, hisz egyek vagyunk; megérdemli vad haragunkat,

e kérlelhetetlent: mert vétek, hogy öljük; és büntetnünk kell benne magunkat.

15. Társalgás

Én láttam Ariadnét.

Divatos kalapban ült a lelátón, belekarolva

egy lovagjába és nedves ajakkal,

pillákkal nézte, mint pereg a torna.

És minden szúrásnál rándült a karja, szorította közelebb, közelebb

magához a férfit oldala mellett, kinek arca változott: vagy bika lett,

fekete-bársony isten-ördög arc (mikor a bika támadott),

vagy pelyhes és hamvas és diadalmas,

sebekből éledő ifjú (ha a torero lendült nagyot);

de egybe is olvadt benne e kettő, nemigen különböztette meg,

míg tapsos csuklóján arany perecekkel pihegett és lihegett;

míg combja között érték villanyütések, míg – ha a döfés sikerült –

királylány-keble a divatos selyeming és az illedelmes

fehérnemű alatt csúcsossá merevült;

míg minden csepp vérre, mely frissen kifreccsent, fölkapta fejét megújra,

és tágranyitotta mohón a szemét, majd üdvözült mosollyal nyomban lehúnyta;

a míg általában úgy viselkedett kipirult-lelkesen,

ahogy egy igazi jómodorú ifjú hölgy viselkedik az ilyen versenyen.

16. Jelentés

Jöttem, ömöltek, özönöltek, derűsen

csevegve töltötték be a padsorokat;

köztük a bírák, akik megbüntetik – helyesen –

a magánzó kéjgyilkosokat.

17. Az út dala

Lebegtünk át a tengeren

idillt idillre látva;

olajbogyó többmillió

integetett utánunk;

szirtek között, öblök fölött

az ég saját kékjeivel

saját kedvére játszott

s kedveskedett szemünknek;

a lég, a víz, a kékség

gyanutlanná varázsolt,

ég-, lég-, olaj-varázs volt,

mi küldött, hívott és emelt

magunk-feledtetően

új s új lágy-arcu révbe.

S most hirtelen a vérbe.

18. Társalgás

S lehet, hogy ezért is éreztük úgy

a Prado pompás termeibe lépve

s bolyongva bennük, mintegy szépség labirintusában,

hogy az Ember, amióta csak él,

vergődik a szünttelen tusában;

s hogy a társak, a sokak, a számukban elbújók, míg csak rájuk is sor nem kerül,

tam-tammal és „Toro!Toro!”-val ugrándozzák a kiválasztottat körül,

aki egyénileg hajlandó halni, vagy ölni akár,

míg ez utóbbit ők csak együtt, csak nem-én-voltam pajzs alatt; hát a hősnek tisztelet tüze jár;

és honnan? a máglyáról persze, meg a gyilkos tekintetekből,

meg az irgalmazz-nekünk gyertya-tüze az irgalomtalan kezekből;

s hogy szüntelen tusában liheg az Ember és nincs pihenése;

pedighát ez sem igaz, két kínhalál között telik idillre, bárha kevésre;

eszi a lovag két tusa között, gondos szeletekre vágva, a dinnyét,

megtalálja, mielőtt történelem vagy betegség rácsap, a szorgalmas pár, kis kunyhóban idilljét,

és a többi is itt-ott és többször is, de amik itt rögzítettek, a tettek,

azt mutatják, hogy a lét láncolatából valami igazán mosolyosat kifelejtettek.

19. A képtár dala

Nem teljesen, csak arányaiban;

kereteim között nem minden, ami van.

A lágy szellőről a sivatagi szél,

s az édes bűnről a büntetés beszél.

20. Kérdés, jelentés és kérdés

Valóban, hol is az édes bűn, milyen ritkán kerül itt rá a sor;

az édes vétek – ha ugyanvétek – többnyire elrejtőzik valahol,

valahol az érintetlenség és a megtorlás között;

alig is lehet látni, amivel egy-egy diadalmas szent megütközött.

S az ember el-elmerenghet azon,

hogy a létben ringatózó, az almába beleharapó Éva helyett magasabb eszmény-e az amazon,

vagy nem inkébb úgy van-e, hogy a megkínzott férfitestre

[gyöngéd áhitattal fölnéző tonzurás szentnek

szerelmes pillantásai tévútra mentek.

Még Boticelli is, ez a máskor oly gyöngéd fénnyel szelíd,

itt mintha megvadult volna, épp itt: a vadász ifjú, a ló s a kutyák a meztelen nőt kergetik,

s az ifjú késével szétmarcangolja szakszerűen.

S míg minden műremek, az iszonymutató is, azt mondja a létre:”Igen, igen!”

és megvilágítja a termet, s tud boldogítani,

– az egészre együtt fekete köpenyt borít, ami

mindent magának követel: nemhalkuló kérdésével gyötör

az élő hús tépést ismételő

domináns Témakör.

21. Társalgás bolyongás közben

Mi is itt e végenincs úton ez a sok szörny, és fenyegetés, sátán,

[szög, korbács,karó, gondosan kidolgozott pokol, ördög és fene,

mi a büntetéseknek ez a nagyüzeme?

Miért kell egy lélegzetvételnyi levegőért az édes rét füve felett

kínhalálok seregével fizetni később a fülleteg

hegyes és szöges és csápos és nyálkás, parazsa poklok bugyraiban?

Lássuk csak, hogyan képzelték: az isten növesztett gyümölcsöt és azt mondta: ”tessék fiam”.

„Köszönöm”, mondta az ember és vett és nyomban a pokolra került;

a sátán dörzsölte undok mancsát: „Sikerült.”

Neki vagy az Úrnak? A sátánt merkával együtt nem az Úr teremtette-e?

„Álljunk csak meg!” mondja a hittudós, „már előbb hibáztál; itélete

csak a tiltott fa gyümölcséért sujtott..”

És hát az nem volt ott?

Vagy isten csak beugrat?

Mi úgy vettük észre, hogy minden gyümölcsért büntetést talált ki, újat meg újat;

s hogy minden alkalmat megragad kipróbálni az embert, vajon hiszi-e,

hogy édes a lét, s hogy számára a terített asztal – mit az Úr terített meg – a lét gyönyöre;

és ha elhiszi, lecsap rá, kazánba dobja és megbízza ördögeit

(ki máséi, ha nem az Övéi?), hogy marják és harapják és huzigálják a zsigereit;

és méltányosan, malaszttal honorálja, ha visszautasítja a teli tálat a jámbor,

de még egy csipetnyi örömet is, „ez aztán szent a javából!”

mondják az angyalok, szárnyas fejükkel, kik a lelátóról figyelik,

amint a nyilat, a dárdát, a karót a torz-arcú bőszek (s azokat ki alkotta?) a dicséretes szentbe verik,

vagy a fiatal hím-szentnek malomkövet köt nyakába a pogány

és vízbetaszítja mezítelenül, s ő nemi szervét eltakarva zuhan alá,

vagy megszurkálják a bika-szenteket, s a tehén-szent (Katalin és a többi

[a két kínzókerék között) ölére szorítja szemérmes gonddal kezét

(már Aiszkhülosznál Iphigéniának jó sajtója volt ugyanezért),

és kezüket tárják az angyalok, ünneplik a vérfacsaró

szerszámok között forgolódó hitvallót, aki az eszme és erőszak porondján ilyen jó Toro;

vár rá a mennyország tapsa, mely mintaszerű szenvedését megkoszorúzza,

csak most tartson ki, mert még pokolra is juthat, ha a kínok alól magát kihúzza;

függnek a szentek fához kötözve, vagy fővel lefelé, csodálatot

[ébresztve, látomásosan, a kereszten,

és nincs és nincs és nincs kivétel, kire az Úr azt mondaná, „most az egyszer még eleresztem;

csak lélegezzék önfeledten és pengesse gondtalan a lantja húrjait, merengve önnön dallama felett,

vagy öleljen át karjával egy leányt és szivével az embereket”.

Körül parázs, a szivekben marás, az izmokban ördögök fullánkja dúl.

És ölnek és halnak, és holtan is halnak, a hulláknak hulláma hullákra hull.

22. Jelentés

A bika még él.

Igazán udvariatlan

volna, ha kimúlna, mihelyt belép, abban a pillanatban.

Nem, ő nagylelkű. És hálásak neki,

amiért a kedvükért s a vágyukért s a pénzükért

magát egy darabig még elevenen metélteti.

23. Az utca dala és társalgás

A kirakatban kegyszerek, ékszer-remekek,

és szentek olcsó szobrocskái és olcsó ikafejek

és valamivel többért nagyobbméretű bársony-bikák,  melyeknek

nyakszirtje alól a szabályos rudacskák, a kijelölt pontról kimerednek,

s a szivélyes és udvarias és többnyire szép járókelők, kik hordják az emlékeket

lelkük kijelölt helyein, az ezredéveseket s a harminc év előttieket,

s az elegáns sarkok, s a gondozott parkok, s a nyelv méltóságos gyönyörű dallama szól,

felhágott a napos, a lukacsos-szirtes,, legelős, városos partra az  élő az idő s az idők tengere alól,

s a templomok hűvöse és a bazárok meleg ricsaja, s a nemzeti étel, a paella,

a báránycafatok méllett hány kis kagyló és apró rák rizzsel körített takaros ravatalja.

                        És épp ezért ne legyünk szentimentálisak.

                        Minden élőlényért könnyet nem törölünk.

                        Ameddig lehet, úvjuk életünket

                        éa – amennyire lehet – ne öljünk.

                        Hogy minden élőlényre fussa könny,

                        tengert kéne magunkban tartanunk,

                        vagy épp tengerré válnunk.

                                                De hát nem az vagyunk?

24. A tenger dala

Nem egészen. S hogy ne kérdezd hiába,

ím itt a felelet:

a tenger tajtékzik, de sose gyáva;

a tenger öl, de nem ölet.

25. Idill

Átöleli a férfi a nőt, át a nő a férfit, a történések szüneteiben mézzel-töltött szőlőszemeket esznek,

tornyaikkal a városok szétnéznek, s a tüdők nem zihálnak, csak lélegeznek;

hegynek föl, völgynek le jó indák az utak, a szamár hátán forrásvizet hordoz,

szerelmes szeret, szülő oktat, mezítlábas barát feloldoz,

falatozik a fa alatt a vadász, legyintve-nevetve csak épp utánanéz az őznek,

nap és éj rendben váltakozik, kékarany, zöldezüst fények kergetőznek,

csuklónál fogják egymás kezét a fiatalok, körben oly táncot

[lejtenek, mit senki sem vezényel, de ők maguk akarják.

26. A tömeg dala

                        A torero kihúzta kardját!

27. Királyok, festők, Greco

Fülöp, Fülöp és mindég csak Fülöp és miért ne éppen ő,

ide-oda vágtat, hol ifjan, hol korosan; ő, az istentiszteletet ágyból is figyelő,

s aki figyel mindenre és mindenkire és akit figyelnek, mert a kerek föld a gyanakvás porondja,

hány festő festette meg hideg – s a forró világban különösen, de alkotó arcát? Goromba,

mert őszinte, de igazságos is, épp mert őszinte, a művészet tükre;

a kemény határok és a szabadság vágya, a fék s a motor összetartoznak örökre;

a korlát ha tágul, és Fülöp ha száguld, de túlszáguldani magán ő se tudott,

nem is akart, és Greco mellett csaknem elvágtatott,

míg ez – áldozat és áldozó egyben –

örökké tette a változó-szenvedő-vérző világot, a magateremtette közegben,

oly mennyországot magasítva, hol a küzdésbe-lankadott élő már oda is érő,

már meg is dicsőül, ott tárja karját, afelé, akit megálmodott, s aki felé is tüstént kar-táró,

nem vizsgálva erényt meg érdemet, csak teljes részvétét közölve véle,

a villámhasogatta égbolton, véle, ki élt, s kire mindenkép várt a halála,

s kit körülállnak a gyászolók koszorúban, mint pályán a nézők,

a majdan szintén mennyországba érők,

finom ujjaik közt láthatatlan pálcákat tartva és moccanatlan méltóságos körtáncot lejtve,

mindegy, hogy a nádbot thürszosz-e, szőlőfürtöket hord-e,

vagy jogar, mely hordozójára csap végül,

vagy pálca, kezében a mámoros rajnak, mely az elmúlással,

[végső imát vagy végső visítást az égig verve, kibékül.

28. Euripidész és Máté evangelista dala

            Nosza, keringj körbe Bakkhoszért;

            nosza sivítsd fennen végzetét

sárkányfi Pentheusznak, aki nő-köntöst

öltve, a nádvesszőt, a szép

thürszoszt – bizonyos halálát –

keze közé fogta

s vezéreként a bikát követve hullt alá.

És levetkeztetvén őt, bíbor palástot adának reá.

És tövisből fonott koronát tőnek a fejére,

és nádszálat a jobb kezébe;

és térdet hajtva előtte, csúfolják vala,

mondván: Üdvözlégy zsidóknak királya!

És mikor megköpdösték őt, elvevék

a nádszálat és a fejéhez verdesik vala.

És miután megcsúfolták, levevék

a palástot és az ő maga

ruhájba öltözteték,

és elvivék,

hogy megfeszítsék őt.

29. Társalgás

Ott támolyog a bika a szemek előtt.

Hány szem, hány szempár a kő-ülések moccanatlan körtáncából, koszorújából,

hány riadt és örvendező, élvező, rettegő, hány szórakozó szempár, ami most odabámul,

ami odabámul és odatapad és odafeszül,

hánynak a képet, szépet és szörnyűt, neki-nekifutva és vérezve de rendületlenül

e most már végpontjához vonuló-lejtő küzdelemben?

30. A bika dala

                                   

                                    Uram, uram, miért hagytál el engem?

31. Társalgás

Provance-ben nem ezt csinálják: ott a fiatal bikát

megkoszorúzzák. ha sikerül koszorúval ékíteni homlokát,

a küzdelemnek vége, és mindenki elégedett;

ügyességét bebizonyítva az ember valóban győz az állat felett

(s ami még fontosabb: a benne magában leskelődő állat felett is;

nem modernizálja a barbárságot: könnyeden végkép elejti).

S csak mellékesen gondol rá, aki akar, hogy minek emléke e koszorú:

„kiválaszttattál és uralkodó lész, és isten és ledöfünk és elsiratunk”,

a bika nem töpreng, csak él egy kicsit tovább, jelképeken nem is merenghet.

Felkent királyok véres árnyai csak a messzi háttérben derengenek.

De itt a nézők láthatalan thürszoszaikkal a hős köré futnak, tolongnak körüle,

és magasba emelik kedvencüket, s a bika levágott szarvát és farkát vele.

És boldog is, mert szerephez jut, mindegyikük,

mind, mind a sokak, kiknek a harc folyamán nem ért a nevük.

Levetkőztetik bőréből, húsából, mint a manysik a medvét, kihez gyöngéden esengenek,

lengetik mint a skalpot az indián, mint fejvadász a megaszalandó sötét dicsőség-fejet.

És amaz ezt, ez meg azt kapja,

mindenkinek jut egy farok-, egy szarv-, egy fül-darabka.

Azt lobogtatják lobogó szemmel. „De legjobban járnak az állatorvosok, nekik

– mondják – a viadal után a legjobb húst mindig félreteszik.”

                        És elvégeztetett, elfolyt a vére;

és sorsot vetettek köntösére,

és mindjük úgy is érezhette végre,

hogy most belédöf, a szent cselekvésből

ím ez a része.

32. Homérosz dala és társalgás

Holt Hektór köriből tódultak a harcos akhájok,

bámulták, hogy mily szép termete és az alakja,

Hektórnak: s nem akadt, aki rá nem ütött sebet ekkor.

S volt, aki így szólt köztük a szomszédjára tekintve:

„Jaj, bizony, így sokkal könnyebb elbánni a hőssel,

mint mikor lobogó tüzeket hajigált a hajónkra.”

Volt, aki így szólt, míg a halott testen sebet ejtett.

Körülhurcolták a bikát az ülések előtt dicsőségesen.

A puffadt fekete, elnehezült tast a porban ordította magáról, hogy élettelen.

Így vonszolódhatott, Akhilleusz szekeréhez kötözve a trójai

Hektór, s az évezredek Hektórjai.

Így a pályáról – bárhogy duzzognak olykor – vissza végkép

[nem vonulható Akhileuszok sorsuk szekere nyomán,

s a vissza nem vonulható torerók előbb utóbb

a porban, túl a vagyon és dicsőség kapuján,

mert nem engedi meg

soha a tömeg,

hogy lábhoz tegyék a fegyverüket,

mert gyémántos börtön a rajongás rácsivak körített

dicsőség-terep, hol a tapsokat arany-pirosan, büszkén köszönik meg,

ők, akik egy-életüket a porondra lökték, kiknek hadi-táncát föl

[nem válthatja már nyugalom, ringó tunyaság, jótékony lusta közöny,

ők, akik ezüst zuhataggal – valamint a bikát – megillet ugyanaz a könny.

33. Az egyes emberek dala együtt

Megszülettünk hirtelen,
egyikünk se kérte.
Kérve kérünk, szép jelen:
meg ne büntess érte.

Kérünk, kurta pillanat,
ne vess tűzre, lángra,
szép olajfa-lomb alatt
várhassunk halálra.

Hadd teljék az életünk
- mint lehet - szelíden,
gyolcsban zengjük énekünk,
nem csalános ingben.

Forrás: Devecseri Gábor: Bikasirató Magyar Bibliofil Társaság Budapest 1987.

Oplakivanje bika

                          

1. Razgovor

                                                          

Clarae uxori Hispaniam vitamque

mecum una permeanti

„Što se tiče borbe s bikovima

ja sam na strani bika“ – rekoh

ne prvi put gospodični – da bi nju umirio – koja je od

nedavno građanka Madrida, a obratila

mi se ovako (kao odgovor

na moju izjavu da ću svakako

pogledati borbu s bikovima,

jer videti je moram): „Divim vam se.“

„Na strani bika sam“ i još dodah

radi objašnjenja: „toreadora

su naime ipak upitali,

želi li se upustiti u borbu;

on je barem imao uticaja

pri izboru svoga zvanja;

ali bika niko nije pitao.“

„Dobro – popustila je – ali ovde to

nikom nemojte reći“.  Evo nazire

se nova strepnja: dakle: šta će masa reći?

Ja ću kazati. Veli: nisam ja,

nisam ja koji ubija ipak ubijam,

veličanstveno! i

ionako ne dozvoljava da ju bilo ko ometa

u toj uzvišenoj zabavi;  ko

uopšte mari za negodovanje

– jer svi su mesožderi – nepozvane manjine? „Glegajte molim vas

– rekao je simpatičan gospodin sa šiljatom bradom,

 inače pesnik, iznad snežnobelog

stolnjaka – biku je ionako

u krvi borba, samo napada,

napada sve.“ Mi smo tako zapazili

da baš ne, samo kad ga nagone;

a to se mora u protivnom masa će

ostati razočarana sa osećajem

praznine jer je izostao za taj dan predviđeno

(i plaćeno) klanje.

2. Pesma bika

Izabrali su me

i gonili su me

na travi su me jurili

među konjima su me terali

i odgojili su me

hranili i pojili su me

da bi me sad mučili

í krv mi kapa i kapa

ne shvaćam i ne shvaćam

3. Razgovor

I to je najodvratnije od svega. To

nepoštovanje poverenja bika,

neravnopravnost u samoj borbi koja

zapravo započinje

baš time što uopšte počinje;

borba, koju samo jedna strana želi.

Druga strana stoji

u sredini arene i duboko udiše

još sveži zrak koji će biti uskoro

ispunjen mirisom njegove krvi.

Bode ga, bode, odozgo sa konja.

Okreće se. – Zaboga prekinite

– rekao bi da govoriti može.

– Šta je to? – dodao bi. Al mesto

odgovora okružuju ga borci

sa šarenim, okićenim kopljima

i svako od njih

po mogućnosti elegantnim pokretom uz kičmu

mu po jedan šiljak zabode. I hitro se udalji.

Sad već

ništa mu nije jasno. – Prekinite! –

uzviknuo je nedavno jedan

dečak. – Ta borba nije poštena.

Više protiv jednoga? – Tako bi uzviknuo

i bik da poseduje ljudski glas

i ljudsku još neiskvarenu dečačku

maštu. On je samo stajao tamo,

začuđeno i vlastitom krvlju obliveno

nesigurno koračao.

Neki bi mu mogli objasniti da

livade, igre, trke, treninzi

pripadaju jednoj utvari,

stvaranju mašte, dok onog trenutka kada je

po prvi puta još ne sluteći ništa

stao usred arene,

tad, samo tad se sreo

prvi put sa stvarnošću.

4. Moja pesma

Poričem,

poričem da je život isključivo patnja

i da je dovoljno

znati samo to što je tužno,

ono što iznenada seče i naprasno seva,

poričem da je jedina istina pusta jeza,

tu ovaj Sveti Sebastijan, bik u svome mesu s čeličnim šiljcima

i oko njega tribine od grozničavog isčekivanja izobličenim ljudima,

i da postoji samo to što dušu razdire, žile nagriza,

poričem da je loša predstava jedini put bezizlaznim jadima,

i da je radost isto što je i radost preživljavanja, zluradost,

i da sve što je izvan kruga ovih od  klanja ushićenih očiju, nije stvarnost,

i poričem da

je samo uteha a ne i blaženstvo dostižno za čoveka,

i da ta uteha iz tuđe ili vlastite nevolje stiže,

poričem da u bivstvovanju zadovoljstvo jedino iz gnusnosti ili apetita zdravih potiče,

i pogotovo poričem (jer maltene je svugde prisutno)

da postoji, od svega izdvojen, svirep i moćan, aljkav i pobedonosan đavo.

                                                5. Razgovor

                                           Jer bika

                                           su zamislili a u početku je

                                           i bio, makar za davnašnje lovce,

                                           ogromna, zastrašujuća sila

                                           koju su pre savladanja celivali,

                                           a nakon pobede, na mrtvačkoj odori,

                                           duboko poštovali.

                                           Jer bika

                                           goniti ili makar susresti

                                           se s njim zastrašujuće je bilo,

                                           veliko iskušenje, neizbežno.

                                           Ne kao ovde za novce uvek

                                           ponovo igranim svečanostima.

6. Pesma reklame

Ovde svakog četvrtka i nedelje

kao nedeljom u prisenci cekve

a u zoru i radnim danima

žrtvuju glavnu hranu radi same žrtve.

I nije škrabnica to

što okolo hoda; jeza ima svoju cenu

i unapred se može i mora

osigurati plativši traženu svotu.

7. Razgovor

Mit uvek – iako nespretno –

žudi za istinom, štiti je kad se već

probudila u nama potreba za istinom,

(mada primena u praksi izostaje)

makar samo prividno, makar

i krhotina od moguće celine:

neman s Krete s glavom bika krv je

pila, ali njegovu nisu pili.

Jer junak bi lutao kroz

skrivenih koridora dok puta

ne bi našao do nadmoćnog protivnika

i zalud bi pobedio, vrativši se nikad

svežinu slobodnog prostora

ne bi osetio. U toj areni bik među

unapred-ne-znanim i podmuklim,

bolnim udarcima samo tetura.

Uspravno, udobno sede oni,

koji su od krvi opijeni.

8. Pesma Katula

Jer kao što na najvišem vrhu visokog Taurusa

šumećeg hrasta ili šišarkama punog

crnobora neumoljiva oluja okreće, lomi,

(koji se od silnog trzaja iz korena isčupa

i dok pada lomi sve na što usput naiđe):

tako je tamo heroj Tezeus oborio čudovište

što je svojim rogovima u prazan zrak zarinulo.

9. Razgovor

I ovde i sada; opet, opet i opet, uvek ispočetka

ponavlja se borba Tezeusa.

A jadni minotaur uzalud se bije.

Učili su ga da u maramu zarine

a štitit sebe ne može: iza

lebdeće marame – kao sudbina –

praznina ga čeka.

Sad već na tratini s Tezeusom se bori.

10. Pesma majstora igre

A on – kakav da bude?

Neka bude unapred slavodobitan

po mogućnosti iza sebe sa

bezbroj trijumfalnih pobeda.

Nek oseća da je predodređen

za tu borbu.

Neka to i pokaže. Neka se ni od svetkovanja ne preza,

nek stupi na scenu zlatno-crveno-iskićeno s osmehom

[znam-mene-čekate, kao u sjaju operete vedeta.

I neka bude virtuozan plesač ravnajući se prema istančanim pravilima,

ko neprimetnim pokretima nezgrapnog prisilnog-junaka, Minotaura levo-desno tera.

Jer i to je neosporno lepa umetnost, nije bilo šta,

jer prividno nad glomaznim čudovištem pobedu vitka lepota slavi,

jer gipka elegancija

određuje u toj igri od dva protivnika ko će gde krenuti.

Jer pravilo je lepo a ovde sve o tome ovisi.

11. Moja pesma

Jedina je razlika da u baletu

smrt nije obavezna.

12. Razgovor

Izvižde torera ako prekorači zadanu crtu

i bika ako se plaši, mada verujem da za to puno ne mari;

ali krvi sve manje ima, postaje sve nesigurniji,

pre no što izbodeno telo sam izdahne

mora biti ubijen.

I ako je ubod spretan, ako procenjuju da je bik dobar, aplaudiraju,

(mada verujem da za to nije zahvalan), ”Toro! Toro!” – skandiraju.

13. Pesma bika

Nije to moje ime, nije samo to.

Minos i njegov sin sam bio.

Kralj i vladar koji je kao spasitelj

za svoje pleme vlastitu krv žrtvovao.

A za izbavljenje to je i pomoglo,

uvek i drage volje.

Jer su naivni mislili, ako ja pre umrem,

preminuti se ne mora.

Zbog toga su bili voljni strahopoštovati mene i voleti

kao inkvizitor jeretika koga iskupi ako mu bol odmeri,

ili kao ovna, jarca i pokajnika

koje u strahu redovito svačijim grehom

terete, obožavaju ih i zlostavljaju i uništavaju ih redom,

i sad ga dozivaju ali nek se ne vrati, sve, sve to sam bio,

zato sam za dane takmičarskih slavlja vratit se morao.

Vas, koji preplašenim otkucajima srca skakutate oko mene,

vas, koji mi cveće bacate i krv uzimate, čija cvileća radost do mene dopire,

poznajem...

14. Pesma mase

Evo kralja, našeg uzvišenog vladara!

Pogledajmo kakva je duša tog junaka.

Bodemo ga, mučimo, lomimo, ubijamo. Drži li se? Ubijmo ga ako ne.

Ako da, ako se herojski drži, uzviknimo: ”Bože!”

i tako ga pogubimo. Jer on je mi a mi smo on.

Sjedinimo se s njim ako zaslužuje; tako može biti ubijen i ubica, požderen i žderač.

Cepamo ga i jedemo, ta ista smo celina; zaslužuje našu divlju ljutnju,

neumoljivu: jer grehota je što se ubija; kaznu i mi moramo osetiti.

15. Razgovor

Video sam Ariadnu.

U modernom šeširu je sedela na tribini, uhvatila je za ruku

svog križara i ovlaženim usnama i trepavicama

posmatrala odvijanje turnira.

Prilikom svakog uboda trgnula je sa rukom, sve više se priljubila

uz svoga pratioca čije se lice stalno menjalo: čas je bik postajao

svileno-crno lice đavolsko-božanstvo (kad je bik zarinuo),

čas golobradi, slavom opijeni

iz sto rana vaskrsli mladić (kad je torero zamahnuo);

stapala su se ta dva lica u njemu, od toga ona ništa nije primetila

dok je zlatno-svečano-ukrašeno ushićeno disala i uzdisala;

među butinama strujne udare osećala – a kad je ubod označio kraj –

njene kraljevske grudi ispod mekane, svilene košulje i skladnog

belog rublja kao na vrhuncu zanosa šiljaste postale;

za svaki mlaz sveže krvi ponovo je podigla glavu

i oči pohlepno širila zatim s blaženim osmehom ih sklopila;

bila je zarumenjeno-oduševljena ali se ponašala pristojno,

kao što na takvoj priredbi jednoj mladoj dami priliči.

16. Izveštaj

Dolazili su, žurili su, hrlili,

na tribinama veselo su se grlili;

među njima i sudije koji kažnjavaju – ispravno –

samozvane krvnike.

17. Pesma puta

Lebdeći preko valove mora

čudo za čudom doživeli;

za nama su maslinici

plodovima mahali;

među hridinama i nad uvalama

na radost naših očiju

azurno-plavo nebo

vlastiti pir slavio;

vazduh, voda i plavetnilo

nas u bezbrižnike pretvorili,

bio je to čar nebesa i ulja

šta nas je radi suštog zaborava

u novu i novu luku blaženstva

zvao, slao i odveo.

A sad iznenada  u krv nas je doveo.

18. Razgovor

Možda baš zbog toga smo se,

lutajući kroz sjajne holove Prada

kao u nekakvom lavirintu lepote, tako osećali

da Čovek otkada samo postoji

u neprekidnoj borbi pati;

i mnoštvo građana, u sebi sakrivena lica, sve dok ne dođe na njih red

bubnjevima i klicima „Toro! Toro!“ okružuju izabranika

koji je sam spreman umreti ili čak ubiti

dok ovo zadnje oni samo zajedno, samo pod štitom nisam-ja-bio; pa junaku počasna vatra pripada;

i odakle? naravno sa lomače i iz krvoločnih pogleda

i od smiluj-se-nama svetla sveća iz nemilosrdnih ruku;

i da Čovek večno bije svoju bitku i odmora nema;

a ni to nije istina jer između dve mučeničke smrti katkad stiže čas smirenja,

između dve borbe junak skladno narezanu lubenicu jede,

vredan par, pre no što ih zatekne bolest ili istorija, pronalazi u svojoj kolibi idilu,

a i ostali tu i tamo i više puta, ali to što je tu viđeno, ti događaji

pokazali su da je iz lanca bivstvovanja to, što je uistinu vedro, izostavljeno.

19. Pesma galerije

Ne u celosti samo u razmerima;

u mojim okvirima nema svega što ima.

Povetarca vetar iz pustinje

počinjene grehe kazna spominje.

20. Pitanje, izveštaj i pitanje

Zaista, gde je taj slatki greh, kako je retko tu počinjen;

slatki greh – ako je uopšte greh – skriva se negde,

negde između čednosti i retorzije;

jedva je vidljiv na što nas  patnja znamenitog sveca opominje.

I o tome može čovek razmišljati

da umesto Eve koja u stvarnosti se ljulja i jabuku otkida, uzvišeni ideal Amazonke šta može dati;

nije li možda tako da na izmoždeno muško telo prikovane

[nežno-pobožne oči svete device nisu ni tako svete,

njen pogled pun ljubavi na stranputici je.

Još i Botičeli koji inače blagim nijansama sjaji,

baš ovde kao da postaje divljak: mlad lovac, konj i psi tragači svi golu mladu gone

koju mladić vlastitim nožem spretno komada.

I dok svako delo čak i onda kad užas prikazuje govori o postojanju: „Da! Da!“

i osvetljuje dvoranu i razveseljava,

– crnim plaštom sve pokriva to što ovde vlada,

što sve za sebe zahteva: nesmanjenom žestinom stalno se ponavlja

komadanje živog mesa,

ta dominantna Tema.

21. Razgovor tokom lutanja

Na bezgraničnoj cesti šta je taj brižljivo izgrađeni pakao,

[mnoštvo nemana i pretnji, đavola, eksera, bičeva, kolaca i patnji,

kakva je ta korporacija od svih mogućih kazni?

Zašto je potrebno zbog jednog udisaja zraka iznad zelene tratine

mnoštvom mučeničkih smrti platiti kasnije

u šiljastoj, ekserima punoj, sluzavoj, užarenoj utrobi pakla?

Da vidimo kako je zamišljeno: bog je odvojio voćku i rekao: „Izvoli sine“.

„Hvala“ rekao je čovek i uzeo je i istog trena u paklu se našao;

a sotona zadovoljno trljao ogavne šape: „Uspeo sam.“

Uspeo je on ili Gospod? Gospod nije li i sotonu vlastitom  rukom stvorio?

„Momenat samo“ rekao je dobar poznavalac vere „ već si pre pogrešio,

kazna je samo zbog zabranjenog voća stigla...“

Zar voćka nije tamo bila?

Il bog samo nasamari?

Mi smo tako primetili da svakog sočnog ploda nova i nova kazna prati

i svaku priliku grabi da isproba smrtnika veruje li

da je život lep i da za njega postavljeni sto – Gospod je postavio – radost življenja;

i ako poveruje u kazan ga baca i putem svojih đavola

(čiji su ako nisu Njegovi?) utrobu mu grize, ujeda, raskomada;

i pravično, milostivo nagrađuje, ako pretrpanu trpezu, a i delić užitka smernik odbija,

„ovaj je svetac među svecima“

aplaudira hor anđela koji krilatim glavama sa tribine posmatraju

kako strelu, koplje, kolca razjarena lica ( a njih ko je stvorio) u hvaljenog sveca udaraju

ili kako paganin na vrat mladog svetog mužjaka kameni točak stavlja

i gogolg u provaliju gura a ovaj tokom pada svoj ud stidljivo pokriva,

ili izbodu svetog bika, a sveta krava (Katarina kao i ostale na točku

[za smrvljenje) krilo rukom brižnom stidljivošću zaklanja,

(Ifigenija je već u doba Eshila za to dobru reklamu imala),

i mnoštvo anđela raširenim rukama slavi to, što se našao neko,

ko među spravama za mučenje zakletvu polaže, ko je na bini ideje i nasilja tako dobar Toro;

čeka ga pljesak nebesa što njegove patnje slavom ovenča,

samo neka sad izdrži, jer ako se iz svih tih muka izvuče nek u pakao odgega;

prikovani sveci naglavačke vise na križevima budeći vizije i

[osećaje čuda u prostim dušama,

i nema i nema i nema iznimki da bi Gospod rekao, „pustiću ga ovog puta;

nek oseća milovanje vetra, nek bezbrižno svira na lauti sanjareći o vlastitom raju,

nek slobodno grli rukom svoju mladu damu i srcem čovečanstvo“.

Okolo je žar, u srcima žal; mišići su žalcima đavola otrovani.

I ubijaju i umiru, i mrtvi umiru, talasi mrtvih na mrtve padaju.

22. Izveštaj

Bik je još živ.

Zaista bi bilo nepristojno

kad bi odmah nakon stupanja na scenu izdahnuo.

Ne, on je velikodušan. I zahvalni su mu

jer prosto zbog njihovih volja, želja i novca

još jedno vreme daje da ga živog komadaju.

23. Pesma ulice i razgovor

U izlozima su krasni dragulji, znamenja

i jeftine glave bika i kipovi svih mogućih svetaca

i nešto skuplje u većim dimenzijama bikovi od samta

iz kojih iz označene tačke mišićavog vrata uredno rezbarene poluge strše,

i srdačni i uljudni i uglavnom prijazni prolaznici koji svoje uspomene

sakriveno nose u dubini duše, one jučerašnje i one stoletne,

i dostojanstvena melodija jezika se čuje na njegovanom parku i elegantnom uglu,

iz okeana zaborava vreme i život stupa na sunčanu, ozarenu hridinu obale grada

i u senci hrama i u žamoru bezistana uz nacionalno jelo paella,

kraj rascepane janjetine bezbroj sićušnih školjki i rakova nalazi svoju grobnicu u vidu servirane salate.

                        I baš zbog toga nemojmo biti sentimentalni.

                        Zbog svakog izgubljenog živog bića nećemo plakati.

                        Ali nastojmo život očuvati

                        i – možda – nemojmo ubijati.

                        Da suze za svakog živog bića čuvamo,

                        more bi morali u sebi nositi,

                        il se u more pretvoriti.

                                          Ali zar to nismo?

24. Pesma mora 

Baš nismo. I da uzalud ne trošiš reči

odgovor  odmah stiže:

more nije podmukao mada besni;

ubija ali ne nalaže.

25. Idila

Zagrli muškarac ženu i žena muškarca za vreme pauza, u trenucima odmora prezrelo gržđe čopkaju,

pluća ne dahću tek smireno dišu, tornjevi grada daljinu posmatraju;

na padinama putevi su nove loze, tegljači vodu sa izvora nose,

smeran opat grehove oprašta, roditelji uče, zaljubljeni vole,

veseli lovci u hladu jasena odmaraju, srnu nasmijana lica gledaju,

dani i noći se uredno smenjuju, u zraku plavozlatni i srebrnastozeleni zraci titraju,

mladi držeći se za članke plešu, krug nije na zapoved stvoren,

[kolo na vlastitu radost igraju.

26. Pesma mase

                        Torero je sablju izvukao.

27. Kraljevi, slikari, Greko

Filip, Filip i uvek samo Filip, i zašto ne bi baš on,

juri na konju kao mladić il zreo muškarac; on je taj ko svetu molitvu i u krevetu pažljivo prati,

i pažljiv je kako posmatra sve i svakog i koga posmatraju, jer stecište sumnji je ova zemaljska kugla,

koliko puta su naslikali njegovo hladno – pogotovo u tom toplom kraju, al stvaralačko lice? Grubo je

jer je iskreno i pravedno i ogledalo je umetnosti;

tvrde granice i žeđ za slobodom, kočnice i zahuktali motori se u večnosti spajaju;

Filip kad juri ograda se ruši, al nadmašiti sebe ni on nije znao,

nije ni hteo al kraj Greka skoro je potrčao,

dok on – žrtva i pričesnik ujedno –

u vlastito stvorenom mediju je ovekovečio taj promenljiv- propaćen- krvav svet

stvorivši takvo uzvišenje gde u borbi malaksao ratnik dušu miri

i biva slavom ovenčan; tamo pruža ruku biću o kome je sanjao, ko ruke i prema njemu odmah širi,

ne rasuđujući vrline i zasluge na munjom išaranom nebu

saosećanje mu daruje, njemu još živom, al ga čeka svet gde pomor caruje,

kao gledaoci na igralištu ožalošćeni ga okružuju

koji su i sami za smrt predodređeni,

s nevidljivim štapovima među nježnim prstima nepomično kolo dostojanstveno igraju,

i sve jedno je dal je taj štap tirzus ili vinova loza

ili žezlo što će poraziti svog nosioca,

ili štap u rukama opijene mase, oni će nakon preminuća opelo

[ili zadnji krik do neba šaljeći sami sa sobom miriti.

28. Pesma Euripida i evangelista Mateja

            De, sad pronađi Bakhusa;

            de širom oglasi sudbinu

            zmaja Panteusa ko u žensko ruho

            obučeno prstima je

            uhvatio lepi tirzos

            – samrtnu presudu –

            i sledeći bika u ponor je pao.

            I svukoše ga i u grimizan plašt obukoše.

            I staviše mu na glavu od bodlji pletenu krunu

            i trstiku u desnu ruku

            i kleknuvši pred njim rugaše se njemu

            i rekoše: Budi blažen kraju Hebreja

            i bili ga popljuvali, oduzeli

            trstiku i glavu mu time tukli.

            Pošto su ga izrugali, skidaše

            mu grimizan plašt i u svoje

            ruho obukoše

            i odnesoše

            i na križ prikovaše.

29. Razgovor

Bik ispred očiju svih tetura.

Koliko oči, koliko pari oči  iz nepomičnog kola kamenih sedala,

koliko pari preplašenih i radosnih i užitkom ispunjenih oči koji sad tamo blenu,

blenu tamo i prilepe se i napinju se,

koliko ushićenja u veličanstvenom i užasnom prizoru, kako okrvavljeno ali neprekidno

juriša već pri kraju te bespoštedne borbe.

30. Pesma bika

                                    Gospode, Gospode, što si me napustio?

31. Razgovor

U Provansu se ne radi tako: tamo mladog bika

krunišu. Kad mu je glava vencem okićena, borba biva

gotova i na kraju su svi zadovoljni. Svoju

spretnost dokazavši čovek uistinu pobeđuje životinju

(i što je još važnije: takođe i u  sebi sakrivenu beštiju;

varvarstvo ne modernizira: predaje konačnom zaboravu).

I samo usput misli na to, onaj ko želi, šta zapravo venac predstavlja:

„izabran si i vladar ćeš biti i bog i ubit ćemo te i oplakati“,

bik ne razmišlja samo nešto duže živi, ne zabavljaju ga znamenja.

Tek iz daljine naziru krvavi likovi moćnih kraljeva.

Ali tu svojim nevidljivim tirzosima junaka gledaoci okružuju,

zajedno s odrezanim repom i rogovima bika visoko uzdižu svog prvaka.

Jer imaju svoju ulogu svi su sretni,

svi, svi oni koji su tokom borbe bezimeni.

Skidaju sa njega kožu i meso kao Voguli sa medveda koga usrdno celivaju,

mašu tim kao skalpom indijanac, kao lovac na lobanje kad pokaže odrezanu glavu.

I ovaj ili onaj deo tela,

svako će dobiti komadić od odrezanog repa.

Time mašu plamtećim licima. „Zapravo najbolje prolaze veterinari

– vele – po završetku  borbe njima pripadaju najbolji komadi.“

Sudbina mu je tako dovršena,

zemlja je od krvi natopljena;

i svi su mogli osećati

da su sada klali, od svetog čina

to će im pripasti.

32. Pesma Homera i razgovor

Okupili su se ratoborni akhaji oko mrtvog Hektora

s užitkom su gledali lepotu njegovog tela:

i bez inimke svako ga je još jednom ranio.

Neko se svom susedu ovako obratio:

„Da, svakako ga je sada lakše oboriti

no dok je našu lađu živom vatrom plavio“.

Tako su neki govorili dok mrtvo telo kasapili.

Slavodobitno su vukli bika ispred ispunjenog gledališta.

Naduvana, mlohava životinja iz prašine je vikala da mu život ne vredi ništa.

Tako se verovatno tezmao svezani Hektor za kočijom Ahila

i mnoštvo Hektora tokom stoleća.

Tako – neka se ne vređaju – Ahili na kolniku sudbine koji

[sa svojim patnjama vratit se više nikad ne mogu,

i torera koji se vratit ne mogu, pre ili kasnije

iza vrata slave i imetka prašina ih čeka

jer masa nikada

ne dozvoljava

da polože oružje

jer dijamantska samica rešetkama zanosa je zaokružena,

slavodobitan teren gde aplauz oholo, zlatno-rumeno primaju oni

koji svoj jedini život na  podij gurnuli, čiji ratni plen više ne

[može mir, malaksalost, dobronamerna uspravnost zameniti,

onima – zajedno sa bikom – isti pljusak srebrnastih suza pripada.

33. Zajednička pesma pojedinaca

Rođeni smo naprasno,

nismo ni tražili.

Divan tren miruj malo,

nemoj nas kazniti.

Prolaz – svi te molimo,

vatru ne pali,

pod stoletnom maslinom

bi smrt čekali.

Nek nam život – ako je

moguće – u miru prolazi,

uzdah pokajnika, zadnji,

neka pesma gasi.

Prevod: Fehér Illés