Victor Hugo
Besançon, 26. octobre 1790 – Paris, 22. may 1885
La conscience by Auguste Joliet
La conscience
Lorsque avec ses enfants vêtus de peaux de bêtes,
Echevelé, livide au milieu des tempêtes,
Caïn se fut enfui de devant Jéhovah,
Comme le soir tombait, l'homme sombre arriva
Au bas d'une montagne en une grande plaine ;
Sa femme fatiguée et ses fils hors d'haleine
Lui dirent : « Couchons-nous sur la terre,
et dormons. »
Caïn, ne dormant pas, songeait au pied des monts.
Ayant levé la tête, au fond des cieux funèbres,
Il vit un oeil, tout grand ouvert dans les ténèbres,
Et qui le regardait dans l'ombre fixement.
« Je suis trop près », dit-il avec un tremblement.
Il réveilla ses fils dormant, sa femme lasse,
Et se remit à fuir sinistre dans l'espace.
Il marcha trente jours, il marcha trente nuits.
Il allait, muet, pâle et frémissant aux bruits,
Furtif, sans regarder derrière lui, sans trêve,
Sans repos, sans sommeil; il atteignit la grève
Des mers dans le pays qui fut depuis Assur.
« Arrêtons-nous, dit-il, car cet asile est sűr.
Restons-y.
Nous avons du monde atteint les bornes. »
Et, comme il s'asseyait, il vit dans les cieux mornes
L'oeil à la même place au fond de l'horizon.
Alors il tressaillit en proie au noir frisson.
« Cachez-moi ! » cria-t-il; et, le doigt sur la bouche,
Tous ses fils regardaient trembler l'aïeul farouche.
Caïn dit à Jabel, père de ceux qui vont
Sous des tentes de poil dans le désert profond :
« Etends de ce côté la toile de la tente. »
Et l'on développa la muraille flottante ;
Et, quand on l'eut fixée avec des poids de plomb :
« Vous ne voyez plus rien ? » dit Tsilla, l'enfant blond,
La fille de ses Fils, douce comme l'aurore ;
Et Caïn répondit : « je vois cet oeil encore ! »
Jubal, père de ceux qui passent dans les bourgs
Soufflant dans des clairons et frappant des tambours,
Cria : « je saurai bien construire une barrière. »
Il fit un mur de bronze et mit Caïn derrière.
Et Caïn dit « Cet oeil me regarde toujours! »
Hénoch dit : « Il faut faire une enceinte de tours
Si terrible, que rien ne puisse approcher d'elle.
Bâtissons une ville avec sa citadelle,
Bâtissons une ville, et nous la fermerons. »
Alors Tubalcaïn, père des forgerons,
Construisit une ville énorme et surhumaine.
Pendant qu'il travaillait, ses frères, dans la plaine,
Chassaient les fils d'Enos et les enfants de Seth ;
Et l'on crevait les yeux à quiconque passait ;
Et, le soir, on lançait des flèches aux étoiles.
Le granit remplaça la tente aux murs de toiles,
On lia chaque bloc avec des noeuds de fer,
Et la ville semblait une ville d'enfer ;
L'ombre des tours faisait la nuit dans les campagnes ;
Ils donnèrent aux murs l'épaisseur des montagnes ;
Sur la porte on grava : « Défense à Dieu d'entrer. »
Quand ils eurent fini de clore et de murer,
On mit l'aïeul au centre en une tour de pierre ;
Et lui restait lugubre et hagard. « Ô mon père !
L'oeil a-t-il disparu ? » dit en tremblant Tsilla.
Et Caïn répondit : " Non, il est toujours là. »
Alors il dit: « je veux habiter sous la terre
Comme dans son sépulcre un homme solitaire ;
Rien ne me verra plus, je ne verrai plus rien. »
On fit donc une fosse, et Caïn dit « C'est bien ! »
Puis il descendit seul sous cette voűte sombre.
Quand il se fut assis sur sa chaise dans l'ombre
Et qu'on eut sur son front fermé le souterrain,
L'oeil était dans la tombe et regardait Caïn.
Fernand Cormon - Caîn to Victor Hugo Légende of the siècles 21
A lelkiismeret
Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan
és sápadtan futott az utak viharában
vad Káin, menekült, az Úr elől futott,
s mikor leszállt az est, megtörten eljutott
a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,
s kifulladt fiai és fáradt felesége
szóltak: „Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén."
De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.
S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben
egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,
s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,
„Nagyon közel vagyok" – mormogta s remegett.
Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán
megindult komoran, s futott tovább a pusztán.
És harminc éjen át és harminc napon át
némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,
lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,
csak ment, álomtalan. S elérte már a tengert –
asszírok földje lett utóbb e partvidék.
„Álljunk meg – mondta ott –, ez biztos menedék.
A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."
S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén
meglátta a szemet a horizont felett,
s fekete borzadás rabjaként reszketett,
„Rejtsetek el!" – sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,
néznek a bús fiak a vergődő apára.
S az Jábelt szólítá, akinek sarja kinn
a pusztán kóborol, a sátras beduin:
„Vonjátok föl körém a sátor sűrü vásznát!"
s a hullámló falat legottan fölcsigázták,
s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,
a szőke Cilla szólt: „Látod-e még, apó?"
S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,
„Még mindig ott a szem!" – Káin felelte jajjal.
S Jubal, kinek fia most várról várra jár,
és dobját pergeti vagy vígan trombitál,
,,Építek én neki gátat – kiálts – nyomba!"
S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.
És Káin szólt: „A szem szünetlen idenéz!"
És Énoch szólt: „Torony kell ide, egy egész
ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.
Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.
Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"
Akkor Tubalkain, a kovács, nekiállt
s rakott egy óriás emberfeletti várost,
és míg ő dolgozott, a többi a lapályost
fölverve, hajszoló Enos és Seth fiát,
s kitolták a szemét, aki csak arra járt,
és este nyilaik a csillagokba vágtak.
Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,
nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,
a poklok városa se volt talán különb,
a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,
a temérdek falak olyanok, mint a szikla.
„Az Istennek tilos!" – a nagy kapun ez áll,
s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,
elrejték apjokat egy roppant kőtoronyban,
de az csak bús maradt. ,ó, mondd, eltűnt-e onnan –
rebegte Cilla most –, eltűnt-e már a szem?"
És Káin reszketeg felelte néki: „Nem."
És aztán szóla még: „A föld alatt kívánnék
lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,
nem látnék semmit, és nem volnék látható."
Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: „Jó."
Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,
ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,
a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton –
és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.
Fordította: Kardos László
Cain and Abel by TizianoVecellio
Savest
Nekad, davno, gonjen, Kain s porodicom svojom celom,
Strašan, divalj, usplahiren i dršćući celim telom,
Bežao je, gordi jadnik, pred prokletstvom od Jehove.
Kad je palo blago veče na doline mirne ove,
Stigao je u podnožje onih tamo daljnjih gora.
Žena, deca, izlomljeni, klecajući od umora,
Prosloviše: „Da stanemo, prilegnemo samo malo.“
I legoše. Al Kainu do spavanja nije stalo:
On je budan ćutô tako i zamišljen preduboko,
Kad se trže. – Iz sumraka nečije ga gleda oko!
Oko gleda mirno, tiho, u večernje setne tame:
„Tu je“, muca on a jeza prožima mu kosti same,
I probudi decu svoju, zamorenu teško ženu,
Mračan, tužan i očajan u bekstvo se dalje krenu.
Trideset dana, trideset noći jurio je s besom združen,
Plašeći se svoje sene, bled, umoran i pogružen.
Ne gledajuć iza sebe, ne nalazeć utoćišta,
Ne dišući, na spavavši, ne jedući skoro ništa.
Dospeše do morskog žala asirskoga, jedno veče.
„Evo mira pouzdana. Zastanimo ovde“, reče.
„Mi smo na kraj sveta došli.“ Ali, kada bednik stade,
Kad zadihan i van sebe na kolena kleta pade,
Na istome mestu oko gledaše ga sa vidika...
„Sakrijte me!“ jeknu bolno, i uzdrhta, strašna lika.
Tad Jovilu Kain reče, ocu onih što sad žive
Pod čadorjem lakim tamo na pustinje pesku sive:
„Raspnite mi platno ovde, nebesa mi skrijte cela!“
Poslušaše, donesoše brzo šator platna bela,
Sakriše ga. Kad kočevi utvrđeni jednom biše,
Upita ga lepa Sila: „Ne vidite ništa više?“
To je bila unuka mu, divna kao blaga zora.
Kain šapće: „To me oko i sad gleda odozgora.“
Juval, glava četâ što još u hodanju nisu stale
Od jednog do drugog sela duvajući u svirale,
Viknu: „Ja ću spravit branu. Neće doći oko tuđe!“
Napraviše zid od gvožđa; al čim Kain onde uđe
Da počine, viknu: „Oko i sad me gleda, eno!“
Enoh reče: „Drugo treba; Kaina bih rado prenô
U tvrđavu kakvu strašnu, kojoj niko prišô ne bi,
Sagradimo grad i varoš, za počinak jednom sebi.
Sagradimo grad i varoš, tu ćemo se zatvoriti.“
I veliki Tuvalkain, veštak tako daroviti,
Grad sagradi, svedok divni natčovečne moći visu;
A njegova braća, tada, dok zidaše, ubili su
I Sitovu i Enosa decu; svakog gde se zida
Ko bi prošô, lišili su bez milosti očnjeg vida;
Uveče us i zvezdama otrovane slali strele.
Granit smeni slabi zaklon i zidova platna bele;
Crnim gvožđem bi zaliven svaki kamen toga diva,
I grad njihov ličio je na grad kakva pakla živa;
Senka zida uokolo celo polje mrakom sēni.
Divlja beše ta tvrđava i zidovi teški njeni.
Nad kapijom urezaše: „Zabranjeno ući Bogu!“
Kad svršiše sa zidanjem i misliše da sad mogu
Ostaviti starca mirna, da su sada ujemčili
Spokojstvo mu, smestiše ga u tvrđavu: „Deco mili,
Vidite li i sad oko?“ lepa Sila tako zbori.
„I sad tu je, i sad tu je“, tužno Kain odgovori.
Zatim reče: „Idem tamo gde me neće gledat niko,
U tamnicu podzemaljsku gde pustinjak tek je svikô,
Mene niko videt neće do mrak crni, tužno veče.“
Iskopaše mračnu rupu. „Sad je dobro“, Kain reče.
I siđe se da tu bolji večnih muka nađe leka,
Pusta duša da ispašta, da samuje vek do veka.
Kad se spusti hladnoj raci, gde caruje večna tmina,
Oko beše i u grobu i gledaše na Kaina.
Prevod: Sima Pandurović
