John Keats La belle Dame sans merci – La belle Dame sans merci – La belle dame sans merci – La belle Dame sans merci

John Keats

London, 31 October 1795 – Rome, 23 February 1821

Illustration by Julian Peter

La belle Dame sans merci

Ah, what can ail thee, wretched wight,
Alone and palely loitering?
The sedge is withered from the lake,
And no birds sing.

Ah, what can ail thee, wretched wight,
So haggard and so woe-begone
The squirrel's granary is full,
And the harvest's done.

I see a lily on thy brow
With anguish moist and fever dew,
And on thy cheek a fading rose
Fast withereth too.

I met a lady in the meads,
Full beautiful, a faery's child:
Her hair was long, her foot was ligh,
And her eyes were wild.

I set her on my pacing steed,
And nothing else saw all day long;
For sideways would she lean, and sing
A faery's song.

I made a garland for her head,
And bracelets too, and fragrant zone;
She looked at me as she did love,
And made sweet moan.

She found me roots of relish sweet,
And honey wild, and manna dew,
And sure in language strange she said,
"I love thee true!"

She took me to her elfin grot,
And there she gazed and sighed deep,
And there I shut her wild, sad eyes---
So kissed to sleep.

And there we slumbered on the moss,
And there I dreamed, ah! woe betide,
The latest dream I ever dreamed
On the cold hill side.

I saw pale kings, and princes too,
Pale warriors, death-pale were they all;
Who cried---"La belle Dame sans merci
Hath thee in thrall!"

I saw their starved lips in the gloam,
With horrid warning gaped wide,
And I awoke and found me here,
On the cold hill side.

And that is why I sojourn here,
Alone and palely loitering,
Though the sedge is withered from the lake,
And no birds sing.

Illustration by Wawrick Goble

La belle Dame sans merci

Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón. -
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.

Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? -
A mókus csűre tellve, kész
az aratás.

A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.

Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.

Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.

Lépő lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.

Majd gyűjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven, talán
azt hogy szeret.

És tündérbarlangjába vitt
és sírt, nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.

S álomba dúdolt engemet
s akkor álmodtam - jaj! talán
utolsó álmom - a hideg
domb oldalán.

Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemük írígy,
s szóltak: "La belle Dame sans merci
büvölt el így!"

És láttam éhes ajkukat
szörnyű intéssel nyílni rám:
és fölriadtam a hideg
domboldalán,

És jaj! ezért időzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.

Fordította: Babits Miháy

 

Illustration by Crystal Rose

La belle dame sans merci

Was fehlt dir doch, du armer Wicht,

Was schweifst du einsam bleich umher?

Das Schilf ist längst schon welk, es singt

Kein Vöglein mehr.

Was fehlt dir doch, du armer Wicht;

Was bist du so verhärmt und krank?

Des Eichhorns Speicher ist gefüllt,

Die Ähre sank.

Eine Lilie blüht auf deiner Stirn,

Betaut von Fieber, Not und Qual,

Die Rosen deiner Wangen sind

Verwelkt und fahl.

»Ein Fräulein traf im Hag ich an,

War schön, wie nur ein Feenbild,

Ihr Haar war lang, ihr Schritt war leicht,

Ihr Blick war wild.

Ich hob sie auf mein schreitend Roß,

Und seitwärts lehnte sie und sang;

Nun sah ich nichts als sie im Tag –

Viel Stunden lang.

Ich flocht ihr einen Kranz aufs Haupt

Und duftigen Kranz um Brust und Arm,

Sie dankte mir mit Blick und Wort

So süß und warm.

Sie suchte saftiges Wurzelwerk,

Wildhonig, Manna-Tau für mich

Und sagte mir in fremdem Laut:

Ich liebe dich.

Sie nahm mich in ihr Grottenschloß

Und sah mich an und seufzte tief.

Ich küßte ihr die Augen zu,

Sie lag und schlief.

Dort schlief auch ich im Moose ein,

Da träumte mir ein Traum so bang,

Der letzte Traum, den ich geträumt

Am Hügelhang.

Sah Könige, Fürsten, Ritter stehn –

So bleich, wie Tod nur bleich sein kann –

Sie schrien: La belle dame sans merci

Hat dich im Bann!

Aus klaffend offnem Totenmund

Der schauerliche Warnruf drang.

Ich wachte auf und fand mich hier

Am Hügelhang.

Und darum irr ich einsam hier

Und bleich im welken Schilf umher,

Obgleich ich weiß, es singt schon längst

Kein Vöglein mehr.«

Übersetzung:  Gisela Etzel

Illustration by Over Jasmijn

La belle Dame sans merci

Samotni, bledi, viteže, čuj me,

     kud bludi korak tvoj?

Jezerom već su trske suve,

     minuo ticâ poj.

Viteže nesrećni, o šta te muči,

     kakav te skoli jad?

Veverica već je lešnike zbrala,

     prestade poljska rad.

Na čelu tvome ja ljiljan vidim,

     groznice vlažan dar,

na obrazima klonulu ružu,

     usahnu sva joj čar.

– Ja gospu sretoh poljima ovim,

     prelepu, vile kći,

dugačkih vlasi i hoda laka,

     divljina okom joj zri.

Ispletoh venac za čelo njeno,

     grivne i mirisan pâs,

ona me pogleda čežnjivim okom,

     zajeca blag joj glas.

Popeh je tada na vranca moga,

     slep za sav božji svet,

povita stasa pevaše pesmu,

     vilinskih reči splet.

Korenja dade mi i divljeg meda,

     i rose pitku slast,

i stranim jezikom prozbori meni:

     ti si sva moja strast!

Vilinskoj špilji povede mene,

     uzdah iz grudi gna,

i divlje oči, tužne joj oči

     celivah sve do sna.

I tu sanjasmo na mahovini,

     i snih, vaj srcu mom!

poslednji sanak koji prosanjah

     na bregu ledenom.

Kraljeve, ratnike, kneževe videh.

     Bleđi od smrti svi,

vikahu: „Zanavek zarobi tebe

     la belle Dame sans merci!”

Njine otpale usne u tami

     zijahu pretnjom zlom,

iz sna se prenuh i videh – ležim

     na lednom bregu tom.

I eto zašto samotnom, bledom,

     sad bludi korak moj,

mada su jezerom trske već suve

     i ticâ minu poj.

Prevod: Vladeta Košutić

 



John Keats Ode on a Grecian Urn – Óda egy görög vázához – Ode auf eine griechische Urne – Oda grčkoj urni



John Keats

London, 31 October 1795 – Rome, 23 February 1821

Ode on a Grecian Urn

Thou still unravish’d bride of quietness,
Thou foster-child of Silence and slow Time,
Sylvan historian, who canst thus express
A flowery tale more sweetly than our rhyme:
What leaf-fringed legend haunts about thy shape
Of deities or mortals, or of both,
In Tempe or the dales of Arcady?
What men or gods are these? What maidens loth?
What mad pursuit? What struggle to escape?
What pipes and timbrels? What wild ecstasy?

Heard melodies are sweet, but those unheard
Are sweeter; therefore, ye soft pipes, play on;
Not to the sensual ear, but, more endear’d,
Pipe to the spirit ditties of no tone:
Fair youth, beneath the trees, thou canst not leave
Thy song, nor ever can those trees be bare;
Bold Lover, never, never canst thou kiss,
Though winning near the goal – yet, do not grieve;
She cannot fade, though thou hast not thy bliss,
For ever wilt thou love, and she be fair!

Ah, happy, happy boughs! that cannot shed
Your leaves, nor ever bid the Spring adieu;
And, happy melodist, unwearièd,
For ever piping songs for ever new;
More happy love! more happy, happy love!
For ever warm and still to be enjoy’d,
For ever panting and for ever young;
All breathing human passion far above,
That leaves a heart high sorrowful and cloy’d,
A burning forehead, and a parching tongue.

Who are these coming to the sacrifice?
To what green altar, O mysterious priest,
Lead’st thou that heifer lowing at the skies,
And all her silken flanks with garlands drest?
What little town by river or sea-shore,
Or mountain-built with peaceful citadel,
Is emptied of its folk, this pious morn?
And, little town, thy streets for evermore
Will silent be; and not a soul to tell
Why thou art desolate, can e’er return.

O Attic shape! Fair attitude! with brede
Of marble men and maidens overwrought,
With forest branches and the trodden weed;
Thou, silent form! dost tease us out of thought
As doth eternity: Cold Pastoral!
When old age shall this generation waste,
Thou shalt remain, in midst of other woe
Than ours, a friend to man, to whom thou say’st,
„Beauty is truth, truth beauty, – that is all
Ye know on earth, and all ye need to know.”

Óda egy görög vázához

Oh, tűnt derűk arája, íme még
itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
s mesélsz: füzérid közt rajzos regék
lágy dalnál édesebb lejtése leng:
óh, lombdiszed közt mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek ? vagy harc sodra kél?
Sip andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifju! nótád tündér lomb alatt
örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
bár oly közel, édes célt mégsem ér,
ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Óh, boldog lombsor, el nem száradó,
melynek a tavasz búcsút sohsem int,
óh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
fújván örök sipod szived szerint,
s óh, százszorosan boldog szerelem,
örökre hév s örök örömre kész,
zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
– Mily más a bús, halandó gyötrelem,
melytől a szív megundorúl s nehéz
s a nyelv kiszárad és a homlok ég…

Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
szelíd üszőt, amely bődülve lép
s borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
partján, vagy békés várövü hegyen
tárt utcákkal e jámborokra vár?
– Óh, kicsi város, néped elhagyott
s közűlük hírt regélni nem megyen
csöndedbe vissza soha senki már…

Óh, antik karcsuság, szelíd ivek,
márványfiúk s lányok kecses köre,
óh, sűrü ágak, eltiport füvek,
óh, formák csöndje, anda gyönyöre
az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
te megmaradsz s mig új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
„A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!

Fordította: Tóth Árpád

Illustration by Nicholas Danby

Ode auf eine griechische Urne

Liebkeusche Braut der steten Stille du,

Du Pflegekind von Tag und Tag und Schweigen!

Welch blumiges Waldgeschichtchen schilderst du –

Und sagst es süßer als ein Reimereigen?

Welch blattumrankte Mär umstreicht dein Rund

Von Göttern oder Menschen oder beiden

In Tempe oder in Arkadiens Hängen?

Wer sind sie, die an Mädchenangst sich weiden?

Was jagt so toll? Was ringt und flieht so bunt?

Welch Flötenlied? Welch lustberauschtes Drängen?

Gehörtes Lied ist süß, doch süßer ist

Ein ungehörtes: sanfte Flöte, weiter!

O wie du, klanglos, mehr als köstlich bist,

Du geisterhaft-lautlosen Lieds Begleiter!

Nie kannst du, Jugend, lassen von dem Sang,

Wie nie die Bäume hier ihr Laub verlieren;

Du keck Verliebter, nie, nie kannst du küssen,

So nah du auch dem Ziel – doch sei nicht bang:

Nie welkt sie! Wirst du auch entbehren müssen,

Wird Liebe dich und Schönheit sie stets zieren.

Glücklicher Baum in ewiger Frühlingszeit,

Nie sinken deiner Zweige Blätter nieder.

Glücklicher Sänger, ohne Müdigkeit

Für immer flötend immer neue Lieder!

Und Liebe, Liebe, voll von größerem Glück:

Für immer heiß und der Erfüllung harrend,

Du immer jagende, du immer junge!

Wie steht vor dir lebendige Gier zurück,

Die Herzen satt macht, im Genuß erstarrend,

Die Hirn erhitzt und dürr versengt die Zunge!

Und wer sind diese mit dem Priester hier

Und jener Färse? Welcher Gottheit danken

Im Grünen sie mit schönstem Opfertier,

Dem Kränze blühen um die seidnen Flanken?

Welch kleine Stadt an Fluß, in Bergeshain,

An Seestrand, Stadt mit Burg zu Wehr und Frieden.

Steht diesen frommen Tag mit leeren Gassen?

Du kleine Stadt wirst ewig stumm nun sein,

Denn keinem wird die Heimkehr je beschieden,

Dir kundzutun, warum du so verlassen.

O attische Form, so schön wie nie erschaut,

Um die sich marmorn Mann und Mädchen ranken,

Mit vollen Zweigen und zertretnem Kraut,

Schweigende Form! du rufst in uns Gedanken,

Wie Ewigkeit es tut: kalt Schäferspiel!

Sind wir mit unserm Leid dahin, so findest

Du andres Leid und wirst in Kümmernissen

Den Menschen trösten, dem du dies verkündest:

»Schönheit ist Wahrheit, Wahr ist Schön!« – Nicht viel,

Nur dies weißt du – und brauchst nicht mehr zu wissen.

Übersetzung: Gisela Etzel

Illustration by Evan Murray

Oda grčkoj urni

Ti večno nevina, nevesto spokoja!

Odojče tišine i sporih časova,

ti, pevaču šumski, što kroz usta tvoja

Navire poj lepši od naših stihova:

kakva bajka cvetna oko tvojeg boka

ovi u dolini Arkadije zlatne

bogove i smrtne ljude u isti mah?

Ljudi i bogovi ko su? Nepodatne

device te ko su? Beg, bitka žestoka?

Kakve su to frule? Kakav zanos plah?

Pesme što čujemo drage su, al draže

još su nečuvene, i stog nek zaječi,

frule, ne za uvo već što može blaže,

svirka duhu našem sa pesmom bez reči.

Pod stablima nećeš, o mladiću lepi,

stati s pesmom, niti stabla će da mru:

smeli ljubavniče, blizu svrhe ti si,

a ne  ljubiš dragu, no zato ne strepi,

volećeš večito večno mladu nju.

Srećne, srećne grane! Nikad lišće vedro

neće vam proleću reći zbogom žalno;

o sviraču srećni, nesmoren i štedro,

sviraćeš na fruli nove pesme stalno;

večna ljubav, večna, srce nek prevlasti,

uvek strasno i za uživanje orno!

Večno zadihana, večno mlada žuđ,

slobodna od iga svake ljudske strasti

kad nam srce klone gorko i umorno,

a orosi čelo grozničava stud.

Ko su ljudi ti što u hram idu trajno?

Kojem žrtveniku, žrecu tajanstveni,

vodiš tu junicu što muče očajno,

svilenih bokova cvećem okićenih?

Gradić pokraj reke il na žalu što je,

il na bregu s mirnim zamkom u samoći,

tog smernoga jutra što napušten bi?

O gradiću, večno uličice tvoje

biće tihe... niko nikad neće doći

da nam kaže zašto pust ostade ti.

Grčko remek-delo! Sa jasnim držanjem

devicâ i ljudi koji mramor diče,

s ugaženom travom i sa šumskim granjem;

mućiš misli naše, ćutljivi obliče,

kao večnost. Hladna pastoralo, traješ, –

dok smrt pokolenjâ lišava života

kao svedok večni slušajuć tuđ vaj –

da čoveku kažeš prijateljski da je

lepota istina, istina lepota,

i to je na zemlji sve, čoveče, znaj.

Prevod: Vladeta Košutić

 

John Keats To Autumn – Az őszhöz – An die Herbstzeit – Oda jeseni



John Keats

London, 31 October 1795 – Rome, 23 February 1821

Manuscript page 1

To Autumn

Season of mists and mellow fruitfulness,
Close bosom-friend of the maturing sun;
Conspiring with him how to load and bless
With fruit the vines that round the thatch-eves run;
To bend with apples the moss'd cottage trees,
And fill all fruit with ripeness to the core;
To swell the gourd, and plump the hazel shells
With a sweet kernel; to set budding more,
And still more, later flowers for the bees,
Until they think warm days will never cease,
For Summer has o'er-brimm'd their clammy cells.

Who hath not seen thee oft amid thy store?
Sometimes whoever seeks abroad may find
Thee sitting careless on a granary floor,
Thy hair soft-lifted by the winnowing wind;
Or on a half-reap'd furrow sound asleep,
Drows'd with the fume of poppies, while thy hook
Spares the next swath and all its twined flowers;
And sometimes like a gleaner thou dost keep
Steady thy laden head across a brook;
Or, by a cyder-press, with patient look,
Thou watchest the last oozings hours by hours.

Where are the songs of Spring? Ay, where are they?
Think not of them, thou hast thy music too,-
While barred clouds bloom the soft-dying day,
And touch the stubble-plains with rosy hue;
Then in a wailful choir the small gnats mourn
Among the river sallows, borne aloft
Or sinking as the light wind lives or dies;
And full-grown lambs loud bleat from hilly bourn;
Hedge-crickets sing; and now with treble soft
The red-breast whistles from a garden-croft;
And gathering swallows twitter in the skies.

Manuscript page 2

Az őszhöz

Halk párák s édes ízek évszaka
Jössz s hű híved, a sárga nap örül
És összefogtok s dús fürtök soka
Csügg a szőlőn a nádtetők körül,
Vén alma-ágat áldott súly töret
S zamat tölt minden őszi magvakat,
Dinnye dagad, feszül édes bele
A mogyoróknak s száz bimbó fakad:
Késő virág, minőt a méh szeret,
S már azt hiszi: örök méz-szüret,
Bár nyári sejtje csordultig tele.

Ki nem látott még téged? Kiszököm
S megleslek gyakran csűrök közelén,
Ülsz gondatlan a téres küszöbön
S hajad lágyan leng a cséplés szelén,
Vagy épp aratsz s halk mákillat hatol
Hozzád s elaltat és nem éri már
Sarlód a szomszéd, reszkető kalászt,
Vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
Patak tükrére s friss italra vár,
Vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
Szemed, hogy végső cseppig hullni lásd.

Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
Míg esti felleg sző be halk napot
S a tarlón rózsák színét szűri szét,
A parti fűzfák közt busongva dong
A szúnyograj, mely száll meg szétomol,
Mert kapja-ejti kényén könnyű lég,
Kövér nyáj béget s visszazeng a lomb,
Tücsök cirpel, veres begy is dalol:
Vékonyka fütty a szérűskert alól
S gyűlő fecskék zajától zúg az ég.

Fordította: Tóth Árpád

An die Herbstzeit

Du Zeit der Feuchte und der Fruchtbarkeit,

Freundin des Sonnengotts, der Reife sendet,

Mit ihm vereinigt, daß zur Süßigkeit

Des Rankenweins betaute Traube endet,

Daß Apfellast die moosigen Bäume biegt,

Daß aller Früchte Herz von Saft durchquollen,

Daß Kürbis schwillt und jede Nuß sich füllt

Mit würzigem Kern, und weicher gelber Pollen

In vielen späten Blumen wartend liegt,

Und jede Biene schwer zur Zelle fliegt,

Draus Sommers Segen schäumend überquillt.

Wer sah nicht oft in deiner Pracht dich stehn?

Sucht einer draußen, mag er wohl dich finden

Mit Lächeln über weite Speicher gehn,

Die Haare sanft bewegt von Fächelwinden,

Oder auf halbgemähtem Ackerreich.

Im Mohnduft schlafen: vor den nächsten Schwaden

Voll Blumen hält die Sense noch zurück.

Und manchmal gehst du, Ährenlesern gleich,

Quer übern Bach, den hohen Kopf beladen,

Oder du läßt den ernsten Hüterblick

Im gelben Fluß der Obstweinkelter baden.

Wo ist, ach wo, des Frühlings Finkenschlag?

O still! Musik – auch dir ist sie verliehen –

Wenn wolkenbunt verblüht der sanfte Tag

Und Rosenschatten über Stoppeln ziehen:

Dann klagt in Uferweiden das Gewimmel

Der winzigen Mücken – lebt der Wind empor,

Hebt sich der Schleier, stirbt er, sinkt der Flor –

Erwachsne Lämmer blöken laut am Bach,

Und Grillen zirpen; nun entzückt das Ohr,

Rotbrüstchens Flötensang vom Laubendach,

Und Schwalben sammeln zwitschernd sich im Himmel.

Übersetzung: Gisela Etzel

Oda jeseni

Doba magle,doba berićeta štedra,

drugo zrelog sunca omiljena ti

da skupa blaženstvom ispunite nedra

lozi oko slamnog krova što se svi:

da jabuke pognu mahovinom grane

obrasle,da sočnost u plodu se stiče:

da krupnjaju tikve,lešnik letorast

da zajezgra slatko, i da stalno niče

pozno cveće,da bi pčele užurbano

pomislile da će večno trajat dane

toplo leto što im puni saća slast.

I ko te ne vide u obilju tvom?

Ponekad pronaći može tebe svet

gde nehajno sediš na guvnu žitnome

dok ti vejalica vije vlási splet;

il na nepožnjetoj brazdi, srpa vita

štedeć upleteno cveće sa svih strana,

gde mirisom bulki opijena sniš;

katakad gde pabirčis, poljem ponosita,

prelazeći potok klasjem ovenčana;

il gde uz muljaču jabuka stišana

satima nad samotokom bdiš.

Gde su sad proleća pesme zanesene?

Al ti svoj sklad imaš, ne misli na njih:

Dok nežnu smrt dana oblaci rumene

a strništa odsjaj ružičast i tih,

tada tugovanka komaraca laka

nad vrbama lebdi, čas jače čas tiše,

po tom kako vetrić živne ili mre;

i krupna već jagnjad bleje s brežuljaka;

cvrče iz živica popci što se skriše,

crvendać iz vrta zvižduće sve više,

cvrkutavo jato lasta nebom gre.

Prevod: Vladeta Košutić