Alphonse de Lamartine L'automne – Ősz – Jesen – Autumn



Alphonse de Lamartine

Mâcon, 21. octobre 1790 – Paris, 28. février 1869

 

 

L'automne

Salut ! bois couronnés d'un reste de verdure !

Feuillages jaunissants sur les gazons épars !

Salut, derniers beaux jours ! Le deuil de la nature

Convient à la douleur et plaît à mes regards !

Je suis d'un pas rêveur le sentier solitaire,

J'aime à revoir encore, pour la dernière fois,

Ce soleil pâlissant, dont la faible lumière

Perce à peine à mes pieds l'obscurité des bois !

Oui, dans ces jours d'automne où la nature expire,

A ses regards voilés, je trouve plus d'attraits,

C'est l'adieu d'un ami, c'est le dernier sourire

Des lèvres que la mort va fermer pour jamais !

Ainsi, prêt à quitter l'horizon de la vie,

Pleurant de mes longs jours l'espoir évanoui,

Je me retourne encore, et d'un regard d'envie

Je contemple ses biens dont je n'ai pas joui !

Terre, soleil, vallons, belle et douce nature,

Je vous dois une larme aux bords de mon tombeau ;

L'air est si parfumé ! la lumière est si pure !

Aux regards d'un mourant le soleil est si beau !

Je voudrais maintenant vider jusqu'à la lie

Ce calice mêlé de nectar et de fiel !

Au fond de cette coupe où je buvais la vie,

Peut-être restait-il une goutte de miel ?

Peut-être l'avenir me gardait-il encore

Un retour de bonheur dont l'espoir est perdu ?

Peut-être dans la foule, une âme que j'ignore

Aurait compris mon âme, et m'aurait répondu ? ...

La fleur tombe en livrant ses parfums au zéphire ;

A la vie, au soleil, ce sont là ses adieux ;

Moi, je meurs; et mon âme, au moment qu'elle expire,

S'exhale comme un son triste et mélodieux.

Corot : Souvenir de Mortefontaine

 

Ősz

Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes

tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!

Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,

utolsó szép napok! olyan jól illetek.

Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;

hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,

míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény

az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,

természet, arcodat jobban szeretem én.

Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak

elhaló ajkain derengene felém.

Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,

siratva elvetélt reményeim korát;

vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,

úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal

válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!

A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!

oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,

amelyben epe forrt nektárral vegyesen:

életem italát kínálta ez a serleg,

s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen

jövőmben a reményt életre gyújtaná;

s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben

megértené a szivem, s visszhangot adna rá.

Hervadó illatát átadja mind a szélnek,

úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.

Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek

ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

                                    Fordította: Rónay György

Vincent Van Gogh: La chute des feuilles

 

Jesen

Zdravo šume s krunom zadnjeg zelenila,

požutelo lišće razneto po dolu !

Zdravo! lepi dani! Mom oku je mila

tužaljka prirode, slična mome bolu.

Sanjarskim korakom pustu stazu sledim:

hteo bih da vidim, po poslednji put,

to nemoćno sunce, koje sjajem bledim

u mrklinu šume preda mnom zaluta.

Da, jesenski dani kad priroda usnu,

u očima mutnim kriju više draži:

to je zbogom druga, poslednji smeh usne

koju će smrt crna zauvek da zbliži.

Tako, spreman rubom života da bludim,

žaleć prošlu sreću mojih dugih dana,

ja se opet vraćam, i pogledom žudnim

gledam blaga što mi behu zadržana.

Zemljo, sunce, polja, prirodo predraga,

ja vam dužnu suzu kraj svog groba dajem:

uzduh je mirisav! a svetlost je blaga!

Oku smrtnika sunce sija svim sjajem!

Sada kad bih hteo sve do dna da srčem

iz putira punog nektara i žuči,

možda vrč gde život ispijah sa grčem

može jednu kaplju meda da izluči!

Možda će budućnost opet da pokuša

da mi vrati sreću što osta bez nade!

Možda, u gomili, neka strana duša

shvata moju dušu, i utehu znade!…

Cvet mirise daje zefiru dok pada;

to životu, suncu, pozdrave je svio;

ja, mrem; moja duša, izdišući sada,

izdahnjuje kao zvuk tužan i mio.

Prevod: Kolja Mićević

Illustration by Fathia Nasr

 

Autumn

Greetings, forests crowned with remaining green!
Yellowing foliage on the sparse grass!
Greetings, last gorgeous days! nature's mourning
Evokes my pain and gratifies my eyes!

I walk the lonely path in dreamy steps,
And want to see again, for the last time,
This waning sun and pale whose feeble light
Barely pierces the woods' dark at my feet!

Yes, in these autumn days when nature dies,
In her veiled looks I find a great allure,
A friend's farewell, and the very last smile
From the lips that death will forever close!

Thus ready to leave the span of my life,
I mourn of my long days the dying hope,
And look back once more and with envious eyes
I mull over its blessings ne'er enjoyed!

Earth, sun, valleys, and fair and sweet nature,
I owe you tears at the edge of my tomb;
The air smells so sweet! The light is so pure!
To the dying the sun is beautiful!

Now I want to drink until the last drop
This chalice that mixes nectar and bile!
At the bottom of life's cup that I drank,
Perhaps there was a drop of honey mild?

The future may well hold for me in store
A return of happiness, forlorn hope?
Perhaps among the crowd one soul ignored
Would understand my soul and would respond?

The flower falls and yields its perfume to the wind,
To life, and to the sun, saying its last farewell;
I'll die; and my soul at the moment it expires
Will sound a quite mournful and melodious death knell.

Translated by Thomas D. Le

 

 

Alphonse de Lamartine L`Isolement– Magány – Solitude – Usamljenost

Alphonse de Lamartine

Mâcon, 21. octobre 1790 – Paris, 28. février 1869

L`Isolement

Souvent sur la montagne, à l'ombre du vieux chêne,
Au coucher du soleil, tristement je m'assieds ;
Je promène au hasard mes regards sur la plaine,
Dont le tableau changeant se déroule à mes pieds.

Ici gronde le fleuve aux vagues écumantes ;
Il serpente, et s'enfonce en un lointain obscur ;
Là le lac immobile étend ses eaux dormantes
Où l'étoile du soir se lève dans l'azur.

Au sommet de ces monts couronnés de bois sombres,
Le crépuscule encore jette un dernier rayon ;
Et le char vaporeux de la reine des ombres
Monte, et blanchit déjà les bords de l'horizon.

Cependant, s'élançant de la flèche gothique,
Un son religieux se répand dans les airs :
Le voyageur s'arrête, et la cloche rustique
Aux derniers bruits du jour mêle de saints concerts.

Mais à ces doux tableaux mon âme indifférente
N'éprouve devant eux ni charme ni transports ;
Je contemple la terre ainsi qu'une ombre errante
Le soleil des vivants n'échauffe plus les morts.

De colline en colline en vain portant ma vue,
Du sud à l'aquilon, de l'aurore au couchant,
Je parcours tous les points de l'immense étendue,
Et je dis : " Nulle part le bonheur ne m'attend. "

Que me font ces vallons, ces palais, ces chaumières,
Vains objets dont pour moi le charme est envolé ?
Fleuves, rochers, forêts, solitudes si chères,
Un seul être vous manque, et tout est dépeuplé !

Que le tour du soleil ou commence ou s'achève,
D'un oeil indifférent je le suis dans son cours ;
En un ciel sombre ou pur qu'il se couche ou se lève,
Qu'importe le soleil ? je n'attends rien des jours.

Quand je pourrais le suivre en sa vaste carrière,
Mes yeux verraient partout le vide et les déserts :
Je ne désire rien de tout ce qu'il éclaire;
Je ne demande rien à l'immense univers.

Mais peut-être au-delà des bornes de sa sphère,
Lieux où le vrai soleil éclaire d'autres cieux,
Si je pouvais laisser ma dépouille à la terre,
Ce que j'ai tant rêvé paraîtrait à mes yeux !

Là, je m'enivrerais à la source où j'aspire ;
Là, je retrouverais et l'espoir et l'amour,
Et ce bien idéal que toute âme désire,
Et qui n'a pas de nom au terrestre séjour !

Que ne puîs-je, porté sur le char de l'Aurore,
Vague objet de mes voeux, m'élancer jusqu'à toi !
Sur la terre d'exil pourquoi resté-je encore ?
Il n'est rien de commun entre la terre et moi.

Quand là feuille des bois tombe dans la prairie,
Le vent du soir s'élève et l'arrache aux vallons ;
Et moi, je suis semblable à la feuille flétrie :
Emportez-moi comme elle, orageux aquilons !

This grave in the Montparnasse cemetery has the names of two men and a line from L'Isolement by Lamartine, "Un seul être vous manque, at tout est dépeuplé." ("One person is gone for you, and all becomes empty")

Magány

E nyájas hegytetőn, ez ódon tölgy tövében:
alkonyat idején gyakran merengek itt:
borús tekintetem végigszáll a vidéken,
s elnézem lenn a völgy változó képeit.

Kígyózva hömpölyög a folyó habos árja,
s a párás messzeség ködébe vész amott;
odább nyugodt vizét az alvó tó kitárja,
s ringatja kék egén az esti csillagot.

Az erdős ormokon, hol már a mély homály nő,
még búcsúsugarat villant az alkonyat;
foszló felhőiből kiszáll az éjkirálynő,
fehérre festve túl a messzi partokat.

És ekkor fönn a gót toronyból messzehangzó
dallam csendül; megáll a vándor és figyel,
amíg a falusi, áhitatos harangszó
egybesimul az est végső neszeivel.

De sivatag szivem közönyében nem ébred
e meghitt képeken se derű, se remény;
úgy nézem már csak a földet, mint egy kisértet:
nem éled a halott az élők melegén.

Sóvárgó két szemem ha dombról dombra rebben
s száll déltől északig, kelettől nyugatig,
hiába fürdik a hullámzó végtelenben:
számomra itt öröm már sehol sem lakik.

Mit ér nekem e völgy, e kunyhók és a várak?
Mind meddő váz csupán, kihunyt varázsa már.
Erdők, szirtek, folyók s ti hajdan kedves árnyak:
ha benne ő nem él, halott világ a táj.

Hajnalodjék a nap, vagy dőljön éjszakába:
egykedvűn követem, amerre íve tér:
ringassa fényes ég, vagy rejtse köd homálya:
olyan mindegy! Szivem tőle már mit se kér.

S repülnék véle bár pályája tág körében:
csak pusztaságot, űrt találna lenn szemem;
ragyoghat a világ fénye bolygó tüzében:
mindenség! kincseid nem kellenek nekem.

De túl szféráin, ott, hol az örök egekbe
amaz igazi nap árasztja sugarát,
mulandó testem unt porhüvelyét levetve
megláthatnám talán vágyaim csillagát.

És ott, az áhitott forráson ittasodva
meglelném újra a boldogságot s gyönyört
s az eszményt, akiért sóvárgok szomjuhozva,
s akinek a nevét nem ismeri a föld.

Auróra szekerén, ó álmaimnak álma,
miért is nem lehet száguldanom feléd!
Mért gyötrődjem tovább vak börtönömbe zárva?
Nincs hozzá több közöm, mert nem hazám a lét.

Midőn az őszi lomb lehull a száraz ágról,
zúdul az éji szél s vele száll az avar.
Fakó levél vagyok, lehulltam a világról:
sodorj el engem is, vad északi vihar!

Fordította: Rónay György

Illustration by Victor Adam

Solitude

Often on the mountain in the old oak's shadow
In the gathering sundown I sit in sorrow,
And cast a random look around over the plain
Whose changing face unfolds below its scenic pane.

Here growls a river bubbling its white heads,
Snaking a deep path into the far spreads;
There still waters lie in a rustic lake;
The evening star rises, night in its wake.

On those high peaks that bear the somber woods
The last dusky light casts its gloomy moods.
And the misty charriot of Darkness Queen
Rises to blanch the world in its white sheen.

From a Gothic flèche there spreads everywhere
The peel of bells that wafts over the air.
As the traveler stops, the rustic bell tower
Mingles its holy sounds with day's last hour.

To those peaceful tableaux my soul deadens
And feels no joy or bliss or elation.
To this wide world I'm just a lost shadow.
The sun will never wake the dead below.

My eyes in vain scan round the hills beyond
From south to northerly, from dusk to dawn.
I look throughout in this immensity,
And say, "There is no happiness for me."

What good are they, thatch hut, palace and dells,
Empty places from which no charm still dwells?
Rivers, forests, stones and solitude rare,
Just one person missing leaves the world bare.

Whether the sun begins or ends its course,
It leaves me cold and impassive perforce,
Be it somber or pure, rising or setting.
Who cares about the sun? I expect nothing.

Perhaps beyond the bourne of its true sphere
The sun shines bright in the other skies clear.
If I could leave my body free of care
Then I would find among the dreams my share.

So far as I can see, the whole wide earth
Leaves me but emptiness and void desert;
I want nothing of all the world and clime,
Nothing at all until the end of time.

There where I could drink up the source of bliss,
That's where I'd find my love and happiness.
And that's the ideal good my soul desires,
Nameless on earth, to which my heart aspires.

Would that the god of Sun take me to where
You dwell, object of love with you I share.
Why should I tarry in earthly exile?
Nothing to share on this my desert isle.

And when the leaves fall down on the prairies
To be flown off the vale by evening breeze,
Just as a wilted leaf I'll be forlorn.
O, northerly, take me with you, windborne.

Translated by Thomas D. Le

Usamljenost

Često na brežuljak, ispod starog hrasta,

pri zalasku sunca, ja sedam pun bola:

moj pogled slučajno nad dolinom zasta

čiji lik promenljiv ispod mene kola.

Ovde bruji reka s valima od pene:

vrda, i gubi se u tamnoj daljini:

jezero stišano širi vode snene

gde večernja zveda pliva u modrini.

Na vrhunac brda s krunom šumaraka,

predvečerje baca zrak poslednjeg sjaja:

a lake kočije vladarice mraka

penju se, i bele rubove beskraja.

Ipak, s gotskog tornja vinuvši se bono,

pobožna zvonjava vazduhom se rasu:

prolaznik zastaje, a seosko zvono

poslednji šum dana sli u svetom glasu.

Al u svemu tome moj duh ravnodušan

ne nalazi draži ni zanose vrle:

tle je kao senka čiju bludnju slušam:

sunce što sja živim ne greje umrle.

Od brega do brega zalud bludeć okom,

s juga do na sever, od zore do tame,

gledam na sve strane po bezdnu širokom,

i ja kažem: „Sreća nigde ne čeka me.”

Šta će mi ta polja, te izbe, te vile,

tašte slike čiju dražesnost nisam saznô?

Reke, stene, šume, samoće premile,

jednog bića nema, a već sve je prazno!

Bilo da put sunčev više je il niže,

ravnodušnim okom pratim ga u hodu:

kroz svod čist il mračan nek spi il se diže,

čemu sunce? dani zalud će da odu.

Kad bih ga pratio duž njegovih staza,

video bih ponor i pustošja kleta:

ja ne želim ništa što ono pokaza:

ja ne tražim ništa od ogromnog sveta.

Al možda vrh međa njegovog puta,

kraj gde stvarno sunce zari nebo dugo,

kad bih svukô kožu što me na tlu sputa,

javio bi mi se, jer sanjah ga dugo!

Tamo, ja bih pio sa žuđenog vrela:

tamo, nâd i ljubav našao bih blažen,

i ideal kojem teži duša cela,

čije ime ne znam na zemlji da kažem!

Što ne mogu, nošen kočijama Zore,

sliko mojih želja, do tebe iz sene!

Sa tla prognaničkog što ne letih gore?

Ničeg zajedničkog između tla i mene.

Kada list iz šume padne u dolinu,

predvečernji vetar otme ga poljani:

a ja, ja sam sličan listu što uginu:

vijte me oko njega, olujni orkani!

Prevod: Kolja Mićević