Alphonse de Lamartine L'automne – Ősz – Jesen – Autumn



Alphonse de Lamartine

Mâcon, 21. octobre 1790 – Paris, 28. février 1869

 

 

L'automne

Salut ! bois couronnés d'un reste de verdure !

Feuillages jaunissants sur les gazons épars !

Salut, derniers beaux jours ! Le deuil de la nature

Convient à la douleur et plaît à mes regards !

Je suis d'un pas rêveur le sentier solitaire,

J'aime à revoir encore, pour la dernière fois,

Ce soleil pâlissant, dont la faible lumière

Perce à peine à mes pieds l'obscurité des bois !

Oui, dans ces jours d'automne où la nature expire,

A ses regards voilés, je trouve plus d'attraits,

C'est l'adieu d'un ami, c'est le dernier sourire

Des lèvres que la mort va fermer pour jamais !

Ainsi, prêt à quitter l'horizon de la vie,

Pleurant de mes longs jours l'espoir évanoui,

Je me retourne encore, et d'un regard d'envie

Je contemple ses biens dont je n'ai pas joui !

Terre, soleil, vallons, belle et douce nature,

Je vous dois une larme aux bords de mon tombeau ;

L'air est si parfumé ! la lumière est si pure !

Aux regards d'un mourant le soleil est si beau !

Je voudrais maintenant vider jusqu'à la lie

Ce calice mêlé de nectar et de fiel !

Au fond de cette coupe où je buvais la vie,

Peut-être restait-il une goutte de miel ?

Peut-être l'avenir me gardait-il encore

Un retour de bonheur dont l'espoir est perdu ?

Peut-être dans la foule, une âme que j'ignore

Aurait compris mon âme, et m'aurait répondu ? ...

La fleur tombe en livrant ses parfums au zéphire ;

A la vie, au soleil, ce sont là ses adieux ;

Moi, je meurs; et mon âme, au moment qu'elle expire,

S'exhale comme un son triste et mélodieux.

Corot : Souvenir de Mortefontaine

 

Ősz

Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes

tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!

Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,

utolsó szép napok! olyan jól illetek.

Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;

hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,

míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény

az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,

természet, arcodat jobban szeretem én.

Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak

elhaló ajkain derengene felém.

Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,

siratva elvetélt reményeim korát;

vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,

úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal

válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!

A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!

oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,

amelyben epe forrt nektárral vegyesen:

életem italát kínálta ez a serleg,

s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen

jövőmben a reményt életre gyújtaná;

s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben

megértené a szivem, s visszhangot adna rá.

Hervadó illatát átadja mind a szélnek,

úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.

Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek

ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

                                    Fordította: Rónay György

Vincent Van Gogh: La chute des feuilles

 

Jesen

Zdravo šume s krunom zadnjeg zelenila,

požutelo lišće razneto po dolu !

Zdravo! lepi dani! Mom oku je mila

tužaljka prirode, slična mome bolu.

Sanjarskim korakom pustu stazu sledim:

hteo bih da vidim, po poslednji put,

to nemoćno sunce, koje sjajem bledim

u mrklinu šume preda mnom zaluta.

Da, jesenski dani kad priroda usnu,

u očima mutnim kriju više draži:

to je zbogom druga, poslednji smeh usne

koju će smrt crna zauvek da zbliži.

Tako, spreman rubom života da bludim,

žaleć prošlu sreću mojih dugih dana,

ja se opet vraćam, i pogledom žudnim

gledam blaga što mi behu zadržana.

Zemljo, sunce, polja, prirodo predraga,

ja vam dužnu suzu kraj svog groba dajem:

uzduh je mirisav! a svetlost je blaga!

Oku smrtnika sunce sija svim sjajem!

Sada kad bih hteo sve do dna da srčem

iz putira punog nektara i žuči,

možda vrč gde život ispijah sa grčem

može jednu kaplju meda da izluči!

Možda će budućnost opet da pokuša

da mi vrati sreću što osta bez nade!

Možda, u gomili, neka strana duša

shvata moju dušu, i utehu znade!…

Cvet mirise daje zefiru dok pada;

to životu, suncu, pozdrave je svio;

ja, mrem; moja duša, izdišući sada,

izdahnjuje kao zvuk tužan i mio.

Prevod: Kolja Mićević

Illustration by Fathia Nasr

 

Autumn

Greetings, forests crowned with remaining green!
Yellowing foliage on the sparse grass!
Greetings, last gorgeous days! nature's mourning
Evokes my pain and gratifies my eyes!

I walk the lonely path in dreamy steps,
And want to see again, for the last time,
This waning sun and pale whose feeble light
Barely pierces the woods' dark at my feet!

Yes, in these autumn days when nature dies,
In her veiled looks I find a great allure,
A friend's farewell, and the very last smile
From the lips that death will forever close!

Thus ready to leave the span of my life,
I mourn of my long days the dying hope,
And look back once more and with envious eyes
I mull over its blessings ne'er enjoyed!

Earth, sun, valleys, and fair and sweet nature,
I owe you tears at the edge of my tomb;
The air smells so sweet! The light is so pure!
To the dying the sun is beautiful!

Now I want to drink until the last drop
This chalice that mixes nectar and bile!
At the bottom of life's cup that I drank,
Perhaps there was a drop of honey mild?

The future may well hold for me in store
A return of happiness, forlorn hope?
Perhaps among the crowd one soul ignored
Would understand my soul and would respond?

The flower falls and yields its perfume to the wind,
To life, and to the sun, saying its last farewell;
I'll die; and my soul at the moment it expires
Will sound a quite mournful and melodious death knell.

Translated by Thomas D. Le