Alphonse de Lamartine
Mâcon, 21. octobre 1790 – Paris, 28. février 1869
Ischia
Le soleil va porter le jour à d'autres mondes;
Dans l'horizon désert Phébé monte sans bruit,
Et jette, en pénétrant les ténèbres profondes,
Un voile transparent sur le front de la nuit.
Voyez du haut des monts ses clartés ondoyantes
Comme un fleuve de flamme inonder les coteaux,
Dormir dans les vallons, ou glisser sur les pentes,
Ou rejaillir au loin du sein brillant des eaux.
La douteuse lueur, dans l'ombre répandue,
Teint d'un jour azuré la pâle obscurité,
Et fait nager au loin dans la vague étendue
Les horizons baignés par sa molle clarté!
L'Océan amoureux de ces rives tranquilles
Calme, en baisant leurs pieds, ses orageux transports,
Et pressant dans ses bras ces golfes et ces îles,
De son humide haleine en rafraîchit les bords.
Du flot qui tour à tour s'avance et se retire
L'oeil aime à suivre au loin le flexible contour:
On dirait un amant qui presse en son délire
La vierge qui résiste, et cède tour à tour!
Doux comme le soupir de l'enfant qui sommeille,
Un son vague et plaintif se répand dans les airs:
Est-ce un écho du ciel qui charme notre oreille?
Est-ce un soupir d'amour de la terre et des mers?
Il s'élève, il retombe, il renaît, il expire,
Comme un coeur oppressé d'un poids de volupté,
Il semble qu'en ces nuits la nature respire,
Et se plaint comme nous de sa félicité!
Mortel, ouvre ton âme à ces torrents de vie!
Reçois par tous les sens les charmes de la nuit,
Á t'enivrer d'amour son ombre te convie;
Son astre dans le ciel se lève, et te conduit.
Vois-tu ce feu lointain trembler sur la colline?
Par la main de l'Amour c'est un phare allumé;
Là, comme un lis penché, l'amante qui s'incline
Prête une oreille avide aux pas du bien-aimé!
La vierge, dans le songe où son âme s'égare,
Soulève un oeil d'azur qui réfléchit les cieux,
Et ses doigts au hasard errant sur sa guitare
Jettent aux vents du soir des sons mystérieux!
"Viens! l'amoureux silence occupe au loin l'espace;
Viens du soir près de moi respirer la fraîcheur!
C'est l'heure; à peine au loin la voile qui s'efface
Blanchit en ramenant le paisible pêcheur!
Depuis l'heure où ta barque a fui loin de la rive,
J'ai suivi tout le jour ta voile sur les mers,
Ainsi que de son nid la colombe craintive
Suit l'aile du ramier qui blanchit dans les airs!
Tandis qu'elle glissait sous l'ombre du rivage,
J'ai reconnu ta voix dans la voix des échos;
Et la brise du soir, en mourant sur la plage,
Me rapportait tes chants prolongés sur les flots.
Quand la vague a grondé sur la côte écumante,
A l'étoile des mers j'ai murmuré ton nom,
J'ai rallumé sa lampe, et de ta seule amante
L'amoureuse prière a fait fuir l'aquilon!
Maintenant sous le ciel tout repose, ou tout aime:
La vague en ondulant vient dormir sur le bord;
La fleur dort sur sa tige, et la nature même
Sous le dais de la nuit se recueille et s'endort.
Vois! la mousse a pour nous tapissé la vallée,
Le pampre s'y recourbe en replis tortueux,
Et l'haleine de l'onde, à l'oranger mêlée,
De ses fleurs qu'elle effeuille embaume mes cheveux.
À la molle clarté de la voűte sereine
Nous chanterons ensemble assis sous le jasmin,
Jusqu'à l'heure où la lune, en glissant vers Misène,
Se perd en pâlissant dans les feux du matin."
Elle chante; et sa voix par intervalle expire,
Et, des accords du luth plus faiblement frappés,
Les échos assoupis ne livrent au zéphire
Que des soupirs mourants, de silence coupés!
Celui qui, le coeur plein de délire et de flamme,
À cette heure d'amour, sous cet astre enchanté,
Sentirait tout à coup le rêve de son âme
S'animer sous les traits d'une chaste beauté;
Celui qui, sur la mousse, au pied du sycomore,
Au murmure des eaux, sous un dais de saphirs,
Assis à ses genoux, de l'une à l'autre aurore,
N'aurait pour lui parler que l'accent des soupirs;
Celui qui, respirant son haleine adorée,
Sentirait ses cheveux, soulevés par les vents,
Caresser en passant sa paupière effleurée,
Ou rouler sur son front leurs anneaux ondoyants;
Celui qui, suspendant les haures fugitives,
Fixant avec l'amour son âme en ce beau lieu,
Oublierait que le temps coule encor sur ces rives,
Serait-il un mortel, ou serait-il un dieu?...
Et nous, aux doux penchants de ces verts Élysées,
Sur ces bords où l'amour eűt caché son Éden,
Au murmure plaintif des vagues apaisées,
Aux rayons endormis de l'astre élysien,
Sous ce ciel où la vie, où le bonheur abonde,
Sur ces rives que l'oeil se plaît à parcourir,
Nous avons respiré cet air d'un autre monde,
Élyse!... et cependant on dit qu'il faut mourir!
Ischia
A nappal és a nap áthullt egy más világba
s Phoibé a láthatár fölé megérkezett,
a mély sötéten át meglebben csipkefátyla,
mit könnyedén az éj hűs homlokára vet.
Lám, a hegyek felől ragyogás hömpölyög le,
amely - mint lángfolyam - dombok között szalad,
völgy mélyén elcsitul vagy lejtőn megpörögve
visszafut oda, hol a fényforrás fakad.
Így tévelyeg a fény a szétterült homályban,
átfestené az éjt: legyen azúr a szín,
s messzebb úsztatja a símogató sugárban
fürdőző láthatárt széles hullámain.
A békés partvidék szerelmes óceánja
csitítja csöndesen a viharkitörést,
öblét, szigeteit a karjaiba zárja,
szelíd fuvallata mindent frissülni készt.
Játszanak a habok, jönnek és messze tűnnek,
a szép ívű karéjt szemem becézgeti,
miként ha szűzleányt felizzott férfi sürget
s az fokról-fokra nyújt egyre többet neki.
Édes, mint szunnyadó kisgyermek pihegése,
a hang, mely partot ér a kéklő légen át,
a menny visszhangja ez? Vagy víz és föld az égre
így zengi fel talán szerelmes panaszát?
Feltámad, visszahull, erőre kap, kiszenved,
akár a szív, amin gyönyörnek terhe van,
ezen az éjszakán a természet fölenged,
örömében zokog, mint mi, mindannyian.
Halandó, lelkedet az életnek kitárjad!
Az éj varázsait időben észrevedd,
hogy vágytól ittasulj: befogadnak az árnyak,
kövesd a csillagot, mely hozzájuk vezet.
Látod, a hegytetőn a tűz hogy imbolyog már?
Világítótorony - Ámor gyújtotta ki,
hajlongó hódoló: szélfútta liliomszál,
kedvese lépteit mohó füllel lesi.
Álmainkban csupán a szépség lelke tévelyg
- kitárult kék szeme egeket tükröző -
bevágnak ujjai a lanthúrok közé, mert
rejtélyes dalt dalol az esti szélben ő:
"Jövel, a néma vágy hatalmas, mint az égbolt,
jövel, itt nálam a nyáresti lég üdít,
ütött az óra, a vitorla csak fehér folt,
vezérli a halász nyugalmas útjait.
Mióta csónakod a parttól messzeszökkent:
vitorlád a vizen naponta követem,
fészkéből tétován a gerle, lám, kiröppent,
s a vadgalamb után törekszik szüntelen.
Siklik a víz szinén a part árnyába bújva,
a visszhangból hamar kihallom hangodat,
felkél az esti szél, azután elhal újra,
sodorja éneked, mit hozzám hoz a hab.
Mikor mordult az ár s tajték buzgott a partról:
a csillagoknak én neved suttogtam el,
s - magányos kedvesed - lámpát gyújtottam akkor,
a sast szerelmetes fohásszal űzve el.
Immár az ég alatt pihen szeretve minden,
a hullám elcsitul, a part mellé terül,
lehajlik a virág - a természet szelíden
az éj sátrába bú, mereng s elszenderül.
Nézd: pelyhedző füvek tapétázzák a völgyet,
ránkhajol a borág, indája integet,
narancsfák s tengeri fuvallatok köszöntnek,
behintve balzsamos szirmokkal fejemet.
Lágy fénye andalít a derű boltivének
és zeng közös dalunk a jázminok alatt,
a hold eközben a Miseno-fok felé megy
és fehérségbe vész, midőn felkél a nap."
A Szépség énekel, majd némul pillanatra,
gitárja húrjait halkabban pengeti,
már visszhang sem felel, a gyönge szél fuvalma
haló sóhajt sodor, a csöndet sem szegi.
Ő meg, kinek szive csupa vágy, csupa láng: a
szerelem éjjelén - míg csillagfényben állt -
felfogta hirtelen, mit jelent lelke álma,
rabul ejtette őt a szépség, tisztaság.
Ő, ki a pázsiton, fügebokor tövében
- míg csacsogott a víz és ragyogott a menny -
minden napkeltekor, letérdepelve szépen,
csak sóhajt suttogott fülébe szüntelen.
Ő, ki megrészegült imádott illatától
és látta szép haját lebbenni könnyedén,
égő tekintete átrebbent homlokán, hol
aranyló koszorút sugárból font a fény.
Ő, ki az elfutó órákat megakasztva
elszállásolta rég lelkét e szép helyen:
feledte az időt, mely űzőjét lehagyja,
akár eföldi lény, akár isten legyen?...
Mi pedig, szótlanul dőlvén e zöld mezőkre
a parton, hol a vágy Édene rejtezett,
hol halk panasz vegyül a hullámverte csöndbe,
hol égi csillagok sugara szendereg,
ez ég alatt, hol az életöröm kiárad,
e tájon, hol szemünk szívesen körbejár:
ittuk lehelletét egy más, egy szebb világnak.
Elíz! Most már jöhet a halál is akár!
Fordította: Baranyi Ferenc
Iskija
Sunce će da s danom drugom svetu mine;
na vidiku pustom Feb se tiho peo,
i baca, sekući duboke mrkline,
preko čela noći svoj prozirni veo.
Gledaj s vrha brda svetlosti mu guste
kao plamena reka što gorja napaja,
dok spiju u dolu, il niz breg se spuste,
il šiknu daljinom s dna vodenog sjaja.
Neodređen plamen, razasut u seni,
boji bledu tamu plavičastog dana,
a daljinom plove u talasa peni
vidici oprani svetlom sa svih strana.
Okean, zaljubljen u te žalne mirne,
tih, ljubeć im stope, u zanosu plahom,
kad stiskom zatone i ostrva dirne,
osveži obale svojim vlažnim dahom.
Vitki obris vala što se natrag osu
oko željno prati do u beskraj pusti:
ko ljubavnik koji steže u zanosu
devicu što neće i katkad popusti.
Nežan kao uzdah deteta što spava,
glas taman i bolan u vazduhu pline;
da l je odjek neba što sluh očarava?
Da l ljubavni uzdah zemlje i pučine?
Uzdiže se, pada, rađa se, izdiše,
Kao srce koje teret strasti slama;
sva priroda noćas ko da diše tiše,
na balženstvo svoje žalna slično nama.
Smrtniče, pij dušom te bure života!
Svim čulima primi čari noći ove:
da te slašću prožme, njen mrak te omota;
njena zvezda nebom penje se, i zove.
Vidiš breg što trepti u dalekom ognju?
Ljubavlju se pali ta svetilja kula;
tu, ko ljiljan svijen, draga se pognu
ne bi li požudno stope dragog čula.
Devica, sva u snu što joj dušu zari,
diže plavo oko što nebo obasja,
i nehajno rukom bludeć po gitari
u lahore noćne baca tajna glasja:
„Dođi! mir ljubavi ispunja daljinu;
dođi da uz mene svežost te očara!
Čas je: tek daleko jedro koje minu
beli se noseći spokojnog ribara.
„Otkako ti barka pobeže sa žala,
sledih svakog dana jedro ti niz more,
kao što, iz gnezda, golubica mala
sledi let goluba što se beli gore.
„Kroz tamu obale kad klizeći ode,
ja tvoj glas prepoznah u odjeku glasu;
a lahor večernji, umiruć kraj vode,
tvoj poj mi donese što se niz val rasu.
„Kad žalom od pene talas zaurlô je,
noću zvezdi morskoj šaputah ti ime;
Upalih svetiljku, i dragane tvoje
ljubavna molitva odgna nalet zime.
„Sad pod nebom mir je pun ljubavnog plama;
val namreškan usnu pokraj žala plava,
cvet spi na stabljici, a priroda sama
pod baldahin noći skuplja se i spava.
„Gle: trava ja za nas otkala dolinu;
loza se savija kroz vitke prevoje,
a dašak talasa kroz naranču minu,
i svećem što strga ovi vlasi moje.
„Pri svetlosti mlakoj visine smirene
pod jasminom cvetnim pevaćemo skupa,
do trena kad mesec, klizeć do Misene,
u vatrama jutra bled se ne okupa.“
Peva; i glas njen je već na izdisaju,
dok, sve tiše gnani zvucima laute,
smireni odjeci lahoru tek daju
klonule uzdahe, mirom prekinute.
Taj što bi, sa srcem u strasti i vatri,
pod zanosnom zvezdom, u ljubavnom trenu,
osetio naglo sve što duša snatri
kako oživljuje kroz draž uzvišenu;
Taj što bi, u travi, kraj smokvine kore,
kroz žubor talasa, pod modri baldahin,
sav na kolenima, od zore do zore,
njoj zborio samo uzdasima plahim;
Taj što bi, dahnuvši njen dah plemeniti,
osetio kosu koju vetar penje,
čiji pramen njene trepavice kiti,
il valja po čelu talasno prstenje;
Taj što bi, sputavši čase ubrzale,
vežući s ljubavlju dušu za kraj mio,
smetnuo da vreme teče niz te žale,
da li bi to smrtnik, da li bi bog bio?...
A mi, s obronaka tog zelenog Raja,
u kraju gde ljubav svoj Eden ugnezdi,
uz tužni šum vala smirenog odsjaja,
pod zrakama snenim na toj rajskoj zvezdi,
pod nebom gde život, gde blaženstvo cveta,
na žalu kud oko radosno preleti,
mi smo udisali vazduh drugog sveta,
Elizo!... A kažu mora se umreti!
Prevod: Kolja Mićević
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése