Katarina Milanović Sloboda – Szabadsság

Katarina Milanović Kruševac, 26. avgusta 1994. –

Sloboda Lomi! Užas koji rastura. Idem ka svetlu. Ruka koja sputava. Ti stojis na litici. Krila širiš bežeći. Stani! Čekaj da izrastu meni. U visine da se vinem. Lance da pokidam. Da razorim svaki čas proklet. Tvojom svetlošću da obasjam svet. Stani! Bacam hiljade lisica. Sloboda. Život koji ubija. Stani! Prospi se po drugima. Kaži. Nek' čuju da si živela.

Szabadság Törj! A megsemmisítő iszonyat. A fény felé haladok. A visszahúzó kar. Te állsz a sziklán. Szárnyaidat menekülve tárod ki. Állj! Várd meg, hogy nekem nőjön ki. Hogy a magasba szállhassak. Hogy a láncokat szétszaggassam. Hogy az átkozott perceket elpusztítsam. Hogy fénybe az űrt veled borítsam. Állj! Eldobom a bilincseket. Szabadság. Fojt a lét. Állj! Szóródj szerteszét. Szólj. Hadd hallják – éltél. Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://hiperboreja.blogspot.com/2016/10/poezija-i-proza-katarina-milanovic.html

Katarina Milanović *** (Doći ćeš...) – *** (Megjössz...)

Katarina Milanović Kruševac, 26. avgusta 1994. –

*** Doći ćeš jednog dana. Bilo kog, sasvim običnog dana. I pružićeš ruku. Staru, usamljenu ruku. I čekaćeš oprost. Od boga. Ili od mene. Čekaćeš dugo. Želećeš da patiš. I patićeš. Želećeš da plačeš. I plakaćeš. Pokušaćeš da ostaviš iza sebe svu mrznu prošlost. I nećeš uspeti. Do tančina ćeš znati jedan život. Život koji si stvorio. Za koji nisi mario. Čekaćeš i ti ruku. Da ti pružim. Da dam znak da je sve u redu. Znak koji ćeš razumeti. Bićeš sasvim sam, sasvim star, niko te neće videti i setićeš se. Setićeš se svega što si propustio, godina sreće koje si oduzeo. Razbistriće ti se mutne vode. Zvuk vriska pretvoriće se u zvuk violine. Violina će svirati bez gudala. Proklinjaćeš dan kad si ga slomio. Boleće te kao što su mene bolele sve godine bez tebe. Boleće te što si želeo mrak. Što nisi dao da budem tvoje oči. Shvatićeš da si grešio. Tvoj mrak je tvoj život, tvoja tišina moje umiranje. I bilo je svetlo blizu, mogao si da ga opipaš. Ali nisi hteo. Hteo si da i ja vidim samo sivilo. Da mi svetlo postane najveći neprijatelj, da ga mrzim iz dna duše. Hteo si da mrzim. Sunce. Snegove. Ptice. Proleće i cveće. Muziku i smeh. I sad si došao. Sasvim sam. I sasvim star. I pružio ruku. I čekaš.  Čekaš da ti neko, koga si naucio da prezire, oprosti. Da ti poveruje onaj kome si oteo veru. Čekaš jer si sebičan. Jer ti to ne da mira. Ne čekaš jer si shvatio šta si od jednog života napravio. Zapakovao si sve gadosti u prelepu kutiju i kazeš dovoljno je. Odbijam da bude dovoljno. Pruži ruku još više. U, makar najružniju kutiju, stavi jednu lepu stvar. Iskrenu. Onu  koja  nije zakasnila ceo život da mi bude to što je trebalo ti da budeš.  I čekaj. Čekaj jedan znak i  nadaj se. Čekaj da svane. Kad oprostiš sebi, oprostiću ti i ja. Obećavam.  Ti ćeš pobeći iz mraka, a ja ću naučiti da živim. Progledaćemo.

*** Megjössz egy nap. Bármelyik egyszerű, hétköznapon. És kezedet nyújtod. A régi, magányos kezet. És megbocsátásra vársz. Istenére. Enyémre. Sokáig fogsz várni. Szenvedni akarsz. És szenvedni fogsz. Sírni akarsz. És sírni fogsz. Az egész átkos múltat magad mögött szeretnéd hagyni. És nem sikerül. Egy élet minden részletét megismered. A sajátmagad alkotta életet. Amivel nem törődtél. Egy kézre te is vársz majd. Hogy nyújtsam. Hogy jelezzem, minden rendben. Csak számodra érthető jel legyen. Teljesen magadra maradva, öregen, elhagyatottan majd eszedbe jut. Eszedbe jut minden mulasztás, az évek általad elherdált gondtalansága. Kitisztul a zavaros víz. Hegedűhanggá változik a sikoly. Vonó nélkül szólal meg a hegedű. Elátkozod azt a napot, mikor eltörted. Fájni fog, mint nekem az elmúlt évek nélküled. Fájni fog, hogy a homályt választottad. Miért nem engedted, hogy a szemed legyek. Rájössz, tévedtél. Életed homály, hallgatásod haldoklásom. Pedig oly közeli volt a fény, érinthető. De nem akartad. Azt akartad, hogy én is csak szürkeséget lássak. A fény legyen a legnagyobb ellenségem, szívemből gyűlöljem. Azt akartad, gyűlöljek. Napot. Havat. Madarakat és virágokat. Zenét és kacajt. És most eljöttél. Magányosan. Öregen. És kezedet nyújtod. És vársz. Attól vársz feloldozást, akit megtanítottál undorodni. Hogy akitől hitét elvetted, higgyen neked. Vársz, mert önző vagy. Mert nincs nyugtod. Nem azért vársz, mert megértetted, mit tettél egy élettel. Gyönyörű dobozba csomagoltad a szitkokat és állítod, ennyi elég. Elutasítom, ennyi nem elég. Messzebbre nyújtsd a kezed. Ha a legcsúnyább dobozba is, de valami szépet tegyél. Igazat. Azt, ami az élet folyamán számomra  nem késett olyannak lenni, amilyennek kellett volna lenned. És várj. Egy jelre várj és remélj. A pirkadtra várj. Ha megbocsátasz magadnak, megbocsátok én is. Ígérem. Te megmenekülsz a homálytól, én viszont megtanulok élni. Megvirrad. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

P. s.
Zahvaljujem se Timei Lener Moger za korisne savete tokom prevođenja.

Köszönet Lennert Móger Tímeának a fordítás közben kapott értékes tanácsokért.

Katarina Milanović Spalite me – Égessetek el

Katarina Milanović Kruševac, 26. avgusta 1994. –

Spalite me Spalite me, ne želim pod zemlju. Ležim u lokvi krvi pored kuhinje, u ruci mi je nož, onaj nož koji sam uspela da izvadim iz sebe poslednjim trzajem ruke. Pala sam tu. Želela sam samo da proverim šta me tamo čeka. Ovde mi se nije svidelo. Mogu reći da je prelepo. Uživam u pogledu na sebe. Gledam kako dolazi hitna, odvoze me na krevetu. Neki ljudi plaču, vrište. Ali neka, ljudi su stvoreni za to. Ne zaslužuju ni tračak sreće u svom životu, ne zaslužuju da postoje. Ne zaslužuju život, jer ne znaju da ga iskoriste. Ne znaju da zavire u najsitnije otvore zemlje, da vide šta se zbiva iza zatvorenih vrata. Zadovoljni su mrvicom koja im je data, jer ne znaju da postoji još gomilu lepših i boljih mrvica od te njihove. Možda su zato i zadovoljni, možda sam ja prokleta. Ili su oni kukavice. Odvoze me, nisam imala šta da radim pa sam krenula da gledam sebe. Da sam znala ranije kako čovek lepo izgleda dok nepomično leži, ne bih čekala do sad da uradim to. Da gledam druge kako misle da me nema, da ih gledam kako se kidaju. Kako se rastavljaju od života. Ima li čega lepšeg? Jedina želja koju tražim od tih bića, od svih vas: SPALITE ME ! Ne želim da moje telo istrune. Želim da letim, da plovim morima, da budem slobodna. Da moj pepeo obiđe čitav svet, da ga prolamaju uragani, tornada, da ga sagore vulkani, da ga ajkule slučajno pojedu dok vrebaju svoj plen. Da ga ptice nose na leđima, da prenoći na latici cveta, da se stopi sa peskom u pustinji. Želim da osetim život ovako mrtva. Svaku najbanalniju sitnicu života. Da vidim sve ono što se smatra glupim i nepotrebnim. Želim sve ono što do sada niko nije uradio. Želim da svi ljudi ožive. Da ne budu više mrtvi, jer svi su oni mrtvi dok se ne oslobode svojih strahova od osuda, od sebe. Da urade sve ono sto žele, a što niko drugi ne bi pomislio da uradi, što bi mnogi smatrali nenormalnim. Nek me smatraju ludom, neka budem čudna, bar znam da sam živela onako kako sam volela. I ovako mrtva, živa sam. Bilo bi još bolje da sam shvatila to dok je bilo života u meni, onog pravog života. Bilo bi bolje da nisam morala da zarijem nož u sebe da bih se oslobodila. Trebalo je osloboditi se na drugi način, jer će čovek, šta god radio, uvek biti osuđivan od strane drugih. Kasno shvatih, ali ne žalim. Samo žalim što mnogi ne nađu ni jedan izlaz. Ne znaju da se oslobode iz svoje tesne kože. Dopuštaju da ih žulja, da im stvara rane, ali čemu? Da bi otišli u Raj, i tamo jeli grožđe i jagode? Ne, ne, toga nema. Ljudi znaju da to ne postoji, ali se plaše svojih postupaka, zato su čitavog života sami svoji robovi. Ne dopuštaju da oslobode onog pravog sebe koji trune u njima, a sa tim pravim koji trune, trunu i oni. To je još gora varijanta nego ona moja. Da gledam kako nestajem, a znam da mogu da se oslobodim, samo mi je potrebno malo hrabrosti. Odrala sam sebi kožu samo da bih uradila SVE što mi mami osmeh na lice. Ali i dalje hoću da moja jedina želja koju ne mogu sama realizovati bude ostvarena:  Spalite me, ne želim pod zemlju!

Égessetek el Égessetek el, nem akarok a föld alá kerülni. A konyha mellett egy tócsában fekszem, kezemben kés, az a kés melyet utolsó mozdulattal magamból rántottam ki. Itt estem el. Csak azt akartam ellenőrizni, mi vár ott. Itt nem tetszett. Mondhatom, gyönyörű. Önmagam látványát élvezem. Nézem a mentők jöttét, hordágyon visznek el. Egyesek sírnak, jajgatnak. Sebaj, az emberek erre teremtettek. A legkisebb örömre sem méltók, nem érdemlik meg az életet. Nem érdemlik meg, mert nem tudják kihasználni. Hogy láthassák mi történik a zárt ajtók mögött, a föld apró részleteibe képtelenek bekukkantani. Beérik morzsákkal, mert nem tudnak az övékénél sokkal szebb, jobb morzsák létezéséről. Talán azért is elégedettek, talán én vagyok az elátkozott. Vagy ők a gyávák. Elvisznek, más dolgom nem lévén, önmagamat szemléltem. Ha előbb tudom, milyen szép a mozdulatlanul fekvő ember, a cselekedettel nem várok eddig. Hogy nézzem, mások hogyan gondolják nemlétemet, hogy nézzem, hogyan siratnak. Hogyan válnak el az élettől. Van ettől szebb valami? Ezektől a lényektől, mindannyiatoktók  az egyetlen kívánságom: ÉGESSETEK EL! Testem ne rohadjon el. Repülni akarok, a tengerek felett lebegni, szabadon. Járja be hamvam a világot, uragánok, tornádók tépjék, vulkánok égessék, legyen az áldozatukra leső cápák véletlen tápláléka. A madarak hátukon hordják, virágszirmon éjszakázzon, a puszta homokjával egyesüljön. Így, halottan akarom érezni az életet. Az élet mindennapi apróságait. Hogy minden buta, feleslegesnek hitt dolgot láthassak. Azt szeretném megtenni, amit eddig senki. Szereteném, ha felélednének az emberek. Hogy ne legyenek halottak, mert míg az előítéletektől, önmaguktól meg nem szabadulnak, addig halottak. Kívánságaik szerint cselekedjenek, amire senki sem gondol, ami a sokak szerint fonák. Tartsanak őrültnek, legyek csodabogár, de legalább tudom, úgy éltem, ahogy akartam. És így halottan, élek. Sokkal jobb lenne, ha ezt még akkor, mikor élet, valódi élet volt bennem, megértem. Jobb lett volna, önmagamba való késszúrás nélkül, felszabadulnom. Más módon felszabadulni, mert az ember, bármit is tesz, mások elitélik. Későn értettem meg, de nem bánom. Csak sajnálom, hogy a sokak egyetlen kiutat sem találnak. Nem képesek saját feszes bőrükből szabadulni. Hagyják, hogy törjön, sebeket ejtsen, de minek? Hogy az Édenbe jutva szőlőt, szamócát egyenek? Nem, ez nem létezik. Az emberek tudják, hogy ez nem létezik, de félnek saját cselekedeteiktől, egész életükben önmaguk rabjai. Önmagukban sínylődő valós énjük szabadságát tiltják, így azzal a valódi sínylődésével együtt, ők is sínylődnek. Ez még az én változatomnál is rosszabb. Hogy nézzem, hogyan tűnök el, pedig tudom, csak bátorság kell a szabadsághoz. Bőrömet letéptem, csakhogy MINDENT megtegyek azért, hogy mosolyogjak. De továbbra is az egyetlen kívánságom, amit magam nem tudok megtennei: Égessetek el, nem akarok a földbe kerülni! Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Katarina Milanović Hvala – Köszönöm

Katarina Milanović Kruševac, 26. avgusta 1994. –

Hvala Hvala ti na lepim trenucima. Koje mi nisi dao. Hvala ti na najdivnijim snovima. Koje si mi oduzeo. Hvala na svim otvorenim putevima. Koje si razorao. Hvala na mogućnostima. Koje si pokvario. Bio si tu, senka čoveka kog sam volela. Ukrao si budućnost o kojoj sam maštala. Vodila te je zamisao koju si čekao. Trebalo je da sama dođe, a ona izgubljena. Nikad ne nađe pravi put. Dao si mogućnost svim najlepšim trenucima ovog sveta da nađu pravi put do tebe, a nisi znao da je samo trebalo da kreneš ka njima. Tad  bismo mogli da dosegnemo čak do neba okovanog zvezdama, da dotaknemo svaku od njih i želimo još. Pronašli bismo i Atlantidu, znaš? Tad bismo mogli da želimo i dalje i lepše i neostvarivo i nezamislivo i izgubljeno i nestalo. Sve bi bilo naše. Sve smo mogli.  Koračali bismo zagrljeni Crvenim trgom i hvatali pahulje jezikom. Smotano  plesali nasred Trga Svetog Marka sve dok me ne bi zgazio, a ja se naljutila na tebe i počela da vičem kako ne znaš da plešeš. To bi zvučalo kao da sam ja najbolji plesač svih vremena. Onda bismo otišli kraj mora i osluškivali talase. Pričali bismo o istoriji, muzici, filmovima koje nisam pogledala, a trebalo bi. Onda bih ti rekla da pustiš Balaševića, jer ne smeš da ga ne voliš. Zatim bi mi pokazao pesmu koju si posvetio meni. Ta pesma bi bila posebna, jer je jedina pesma koju si ikad napisao. I upućena je meni. Prekorila bih te oko neke reči koju si pogrešno napisao, zatim bismo počeli da se raspravljamo oko pravopisa. Otišli bismo kući i pili neko vino. Ta kuća bi bila najlepša koju si ikad video. Veruj mi na reč. Da si je zamislio ovako zaljubio bi se u nju. Ne bi ustvari. Bila bih ljubomorna da se zaljubiš u kuću. Moraš u mene da se zaljubiš svaki dan opet, opet i opet. To vino bi moglo da bude i Krstač, ona malo veća boca koju smo pili kad smo se poljubili prvi put. Volim to vino na neki čudan način. Nije baš predivno, ali ima priču. Nakon toga slušali bismo Betovenovu "ljubavnu pesmu". Rekao bi mi tad kako se zapravo zove i ja bih opet zaboravila. Pa zar ne zvuči lepše "ljubavna pesma"? I onda bismo  pričali i pričali i pričali... zraci sunca bi nas opominjali  da spavamo jer nas opet  čeka  dan obojen ljubavlju kad se probudimo. I bilo bi tako, zagrlila bih te i prebacila nogu preko tebe, ti bi pokušao da je pomeriš. Uzela bih ti ćebe, ti bi se okretao još jedno pola sata, a ja bih već tada bila u dubokom snu. Ujutru bismo pili kafu, ali prethodno bismo se pokoškali oko toga ko će je danas kuvati. Tako bismo se svađali oko  kafe svaki dan, sve do sledećeg života. U sledećem životu bismo se opet upoznali i sve bi bilo isto. I postojalo bi, jer sad, gde si?  Ne vidim te. Ovo što vidim, to nisi ti. Ne možeš to da budeš ti. On me voli i on je iste snove sanjao sa mnom. A ti, ti si srušio i najjaču tvrđavu, srušio si naš mali zamak koji nas je štitio od sveta. Od sveta punog takvih kao što si ti. Ja tebe ne znam i hoću da odeš, da mi vratiš sebe i da opet, iznova, napravimo nešto još jače i još čvršće, i tad ćemo moći sve ovo. Sve osim tvojih glupih filmova o robotima. Balašević nek' ostane. Moraš da ga voliš.

Köszönöm Köszönöm a szép pillanatokat. Melyeket nem adtál. Köszönöm a legszebb álmokat. Melyeket elvettél. Köszönöm a nyitott utakat. Melyeket feldúltál. Köszönöm a lehetőségeket. Melyeket elrontottál. Itt voltál, árnya annak, akit szerettem. A jövőt, amiről álmodoztam, elloptad. A várt gondolat vezérelt. Magától kellett volna jönnie, de elveszett. Sosem talált az igazi útra. Lehetővé tetted, hogy a létezés legszebb pillanatai a hozzád vezető útra térjenek, de nem tudtad, neked is feléjük kellene menni. Akkor elérhettük volna a csillagokkal bilincselt eget, külön külön midegyiket, kívánság szerint, megérinthettük volna. Megtaláltuk volna az Atlantiszt, tudod? A távolit, a szebbet, a lehetetlent, az elképzelhetetlent, az elvesztettet és elveszettet is kívánhatnánk. Minden a miénk lenne. A Vörös téren összeborulva sétálnánk és nyelvünkkel hópelyheket fognánk. A Szent Márk téren táncolnánk, míg a lábamra nem lépnél, én meg akkor rád haragudva felbőszülten kiabálnák, mert nem tudsz táncolni. Mintha minden idők legjobb táncosa lennék. Azután a tenger partján a hullámverést hallgatnánk. Beszélnénk történelemről, zenéről, a meg nem nézett, de meg kellett volna néznem filmekről. Azután megmondtam volna, hagyd Balasevityet, mert őt nem lehet nem szeretned. Azután a hozzám írt versedet mutattam volna meg. Az a vers különleges lenne, mert a mindenkori egyetlen megírt versed. És nekem írt. Néhány helytelenül leírt szó miatt dorgálnálak, majd a helyesírásról kezdenénk vitatkozni. Hazatérve bort innánk. Az lett volna a valaha látott legszebb ház. Hidd el. Ha így képzelnéd el, beleszeretnél. Féltékeny lennék, mert a házba szerettél. Engem kell megszeretned, minden nap újra, újra és újra. Ez a bor lehetne Kadarka is, az a kis üveg bor, melyet akkor ittunk, mikor először megcsókoltál. Furcsa módon szeretem azt a bort. Nem a legjobb, de története van. Majd Beethoven “szerelmes táncát” hallgatnánk. Valós címét is mondanád, én meg ismét elfeledném. “Szerelmes dal” hát így nem hangzik szebben? És mesélnénk és mesélnénk és mesélnénk… a napsugarak nyugovóra térítenének bennünket, mert felébredve,  ismét szerelemmel színezett nap várna ránk. És így lenne, megölelnélek és lábam rajtad keresztül dobnám, te meg mozdulni próbálnál. Magamra húznám a takarót, te még fél órát matatnál, de addigra én már mélyen aludnék. Reggel kávét innánk, de előbb összezördülnénk, ki főzi majd meg. Reggelente így veszekednénk, a kávé miatt, a következő éltünkig. Következő éltünkben ismét találkoznánk és minden a régiben maradna. És léteznél, mert most, hol vagy? Nem látlak. Amit látok, az nem te vagy. Ez te nem lehetsz. Ő szeret engem, együtt álmodozunk. De te, te a legkeményebb várat is ledöntötted, ledöntötted kúriánkat, mely a világtól védett bennünket. Attól a világtól, mely a hozzád hasonlóakkal van tele. Téged nem ismerlek, tűnj el, add magad vissza, hogy ismét, újra, valami sokkal erősebbet, keményebbet létesítsünk, és akkor mindent megtehetünk. Mindent a te idétlen robotokkal teli filmjeiden kívül. Balasevity pedig maradjon. Őt szeretned kell. Fordította: Fehér Illés

Izvor: http://hiperboreja.blogspot.rs/2016/10/poezija-i-proza-katarina-milanovic.html