Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Omár Kháyyám. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Omár Kháyyám. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. november 29., csütörtök

Omar Khayyam – Edward Fitzgerald Rubaiyat


Ghijaszu-d-din Abu-l-Fath Omár ibn Ibrahim al-Kháyyám – XI. century

The Rubaiyat

I
Wake! For the Sun, who scatter'd into flight
The Stars before him from the Field of Night,
Drives Night along with them from Heav'n, and strikes
The Sultan's Turret with a Shaft of Light.

II
Before the phantom of False morning died,
Methought a Voice within the Tavern cried,
"When all the Temple is prepared within,
Why nods the drowsy Worshipper outside?"

III
And, as the Cock crew, those who stood before
The Tavern shouted--"Open then the Door!
You know how little while we have to stay,
And, once departed, may return no more."

IV
Now the New Year reviving old Desires,
The thoughtful Soul to Solitude retires,
Where the White Hand Of Moses on the Bough
Puts out, and Jesus from the Ground suspires.

V
Iram indeed is gone with all his Rose,
And Jamshyd's Sev'n-ring'd Cup where no one knows;
But still a Ruby kindles in the Vine,
And many a Garden by the Water blows,

VI
And David's lips are lockt; but in divine
High-piping Pehlevi, with "Wine! Wine! Wine!
Red Wine!"--the Nightingale cries to the Rose
That sallow cheek of hers t' incarnadine.

VII
Come, fill the Cup, and in the fire of Spring
Your Winter-garment of Repentance fling:
The Bird of Time has but a little way
To flutter--and the Bird is on the Wing.

VIII
Whether at Naishapur or Babylon,
Whether the Cup with sweet or bitter run,
The Wine of Life keeps oozing drop by drop,
The Leaves of Life keep falling one by one.

IX
Each Morn a thousand Roses brings, you say;
Yes, but where leaves the Rose of Yesterday?
And this first Summer month that brings the Rose
Shall take Jamshyd and Kaikobad away.

X
Well, let it take them! What have we to do
With Kaikobad the Great, or Kaikhosru?
Let Zal and Rustum bluster as they will,
Or Hatim call to Supper--heed not you

XI
With me along the strip of Herbage strown
That just divides the desert from the sown,
Where name of Slave and Sultan is forgot--
And Peace to Mahmud on his golden Throne!

XII
A Book of Verses underneath the Bough,
A Jug of Wine, a Loaf of Bread--and Thou
Beside me singing in the Wilderness--
Oh, Wilderness were Paradise enow!

XIII
Some for the Glories of This World; and some
Sigh for the Prophet's Paradise to come;
Ah, take the Cash, and let the Credit go,
Nor heed the rumble of a distant Drum!

XIV
Look to the blowing Rose about us--"Lo,
Laughing," she says, "into the world I blow,
At once the silken tassel of my Purse
Tear, and its Treasure on the Garden throw."

XV
And those who husbanded the Golden grain,
And those who flung it to the winds like Rain,
Alike to no such aureate Earth are turn'd
As, buried once, Men want dug up again.

XVI
The Worldly Hope men set their Hearts upon
Turns Ashes--or it prospers; and anon,
Like Snow upon the Desert's dusty Face,
Lighting a little hour or two--is gone.

XVII
Think, in this batter'd Caravanserai
Whose Portals are alternate Night and Day,
How Sultan after Sultan with his Pomp
Abode his destined Hour, and went his way.

XVIII
They say the Lion and the Lizard keep
The Courts where Jamshyd gloried and drank deep:
And Bahram, that great Hunter--the Wild Ass
Stamps o'er his Head, but cannot break his Sleep.

XIX
I sometimes think that never blows so red
The Rose as where some buried Caesar bled;
That every Hyacinth the Garden wears
Dropt in her Lap from some once lovely Head.

X
And this reviving Herb whose tender Green
Fledges the River-Lip on which we lean--
Ah, lean upon it lightly! for who knows
From what once lovely Lip it springs unseen!

XXI
Ah, my Belov'ed fill the Cup that clears
To-day Past Regrets and Future Fears:
To-morrow!--Why, To-morrow I may be
Myself with Yesterday's Sev'n Thousand Years.

XXII
For some we loved, the loveliest and the best
That from his Vintage rolling Time hath prest,
Have drunk their Cup a Round or two before,
And one by one crept silently to rest.

XXIII
And we, that now make merry in the Room
They left, and Summer dresses in new bloom
Ourselves must we beneath the Couch of Earth
Descend--ourselves to make a Couch--for whom?

XXIV
Ah, make the most of what we yet may spend,
Before we too into the Dust descend;
Dust into Dust, and under Dust to lie
Sans Wine, sans Song, sans Singer, and--sans End!

XXV
Alike for those who for To-day prepare,
And those that after some To-morrow stare,
A Muezzin from the Tower of Darkness cries
"Fools! your Reward is neither Here nor There."

XXVI
Why, all the Saints and Sages who discuss'd
Of the Two Worlds so wisely--they are thrust
Like foolish Prophets forth; their Words to Scorn
Are scatter'd, and their Mouths are stopt with Dust.

XXVII
Myself when young did eagerly frequent
Doctor and Saint, and heard great argument
About it and about: but evermore
Came out by the same door where in I went.

XXVIII
With them the seed of Wisdom did I sow,
And with mine own hand wrought to make it grow;
And this was all the Harvest that I reap'd--
"I came like Water, and like Wind I go."

XXIX
Into this Universe, and Why not knowing
Nor Whence, like Water willy-nilly flowing;
And out of it, as Wind along the Waste,
I know not Whither, willy-nilly blowing.

XXX
What, without asking, hither hurried Whence?
And, without asking, Whither hurried hence!
Oh, many a Cup of this forbidden Wine
Must drown the memory of that insolence!

XXXI
Up from Earth's Centre through the Seventh Gate
rose, and on the Throne of Saturn sate;
And many a Knot unravel'd by the Road;
But not the Master-knot of Human Fate.

XXXII
There was the Door to which I found no Key;
There was the Veil through which I might not see:
Some little talk awhile of Me and Thee
There was--and then no more of Thee and Me.

XXXIII
Earth could not answer; nor the Seas that mourn
In flowing Purple, of their Lord forlorn;
Nor rolling Heaven, with all his Signs reveal'd
And hidden by the sleeve of Night and Morn.

XXXIV
Then of the Thee in Me works behind
The Veil, I lifted up my hands to find
A Lamp amid the Darkness; and I heard,
As from Without--"The Me Within Thee Blind!"

XXXV
Then to the lip of this poor earthen Urn
I lean'd, the Secret of my Life to learn:
And Lip to Lip it murmur'd--"While you live
Drink!--for, once dead, you never shall return."

XXXVI
I think the Vessel, that with fugitive
Articulation answer'd, once did live,
And drink; and Ah! the passive Lip I kiss'd,
How many Kisses might it take--and give!

XXXVII
For I remember stopping by the way
To watch a Potter thumping his wet Clay:
And with its all-obliterated Tongue
It murmur'd--"Gently, Brother, gently, pray!"

XXXVIII
And has not such a Story from of Old
Down Man's successive generations roll'd
Of such a clod of saturated Earth
Cast by the Maker into Human mould?

XXXIX
And not a drop that from our Cups we throw
For Earth to drink of, but may steal below
To quench the fire of Anguish in some Eye
There hidden--far beneath, and long ago.

XL
As then the Tulip for her morning sup
Of Heav'nly Vintage from the soil looks up,
Do you devoutly do the like, till Heav'n
To Earth invert you--like an empty Cup.

XLI
Perplext no more with Human or Divine,
To-morrow's tangle to the winds resign,
And lose your fingers in the tresses of
The Cypress--slender Minister of Wine.

XLII
And if the Wine you drink, the Lip you press
End in what All begins and ends in--Yes;
Think then you are To-day what Yesterday
You were--To-morrow You shall not be less.

XLIII
So when that Angel of the darker Drink
At last shall find you by the river-brink,
And, offering his Cup, invite your Soul
Forth to your Lips to quaff--you shall not shrink.

XLIV
Why, if the Soul can fling the Dust aside,
And naked on the Air of Heaven ride,
Were't not a Shame--were't not a Shame for him
In this clay carcase crippled to abide?

XLV
'Tis but a Tent where takes his one day's rest
A Sultan to the realm of Death addrest;
The Sultan rises, and the dark Ferrash
Strikes, and prepares it for another Guest.

XLVI
And fear not lest Existence closing your
Account, and mine, should know the like no more;
The Eternal Saki from that Bowl has pour'd
Millions of Bubbles like us, and will pour.

XLVII
When You and I behind the Veil are past,
Oh, but the long, long while the World shall last,
Which of our Coming and Departure heeds
As the Sea's self should heed a pebble-cast.

XLVIII
A Moment's Halt--a momentary taste
Of Being from the Well amid the Waste--
And Lo!--the phantom Caravan has reach'd
The Nothing it set out from--Oh, make haste!

XLIX
Would you that spangle of Existence spend
About the Secret--Quick about it, Friend!
A Hair perhaps divides the False and True--
And upon what, prithee, may life depend?

L
A Hair perhaps divides the False and True;
Yes; and a single Alif were the clue--
Could you but find it--to the Treasure-house,
And peradventure to The Master too;

LI
Whose secret Presence, through Creation's veins
Running Quicksilver-like eludes your pains;
Taking all shapes from Mah to Mahi; and
They change and perish all--but He remains;

LII
A moment guess'd--then back behind the Fold
Immerst of Darkness round the Drama roll'd
Which, for the Pastime of Eternity,
He doth Himself contrive, enact, behold.

LIII
But if in vain, down on the stubborn floor
Of Earth, and up to Heav'n's unopening Door
You gaze To-day, while You are You--how then
To-morrow, You when shall be You no more?

LIV
Waste not your Hour, nor in the vain pursuit
Of This and That endeavour and dispute;
Better be jocund with the fruitful Grape
Than sadden after none, or bitter, Fruit.

LV
You know, my Friends, with what a brave Carouse
I made a Second Marriage in my house;
Divorced old barren Reason from my Bed
And took the Daughter of the Vine to Spouse.

LVI
For "Is" and "Is-not" though with Rule and Line
And "Up" and "Down" by Logic I define,
Of all that one should care to fathom,
Was never deep in anything but--Wine.

LVII
Ah, but my Computations, People say,
Reduced the Year to better reckoning?--Nay
'Twas only striking from the Calendar
Unborn To-morrow, and dead Yesterday.

LVIII
And lately, by the Tavern Door agape,
Came shining through the Dusk an Angel Shape
Bearing a Vessel on his Shoulder; and
He bid me taste of it; and 'twas--the Grape!

LIX
The Grape that can with Logic absolute
The Two-and-Seventy jarring Sects confute:
The sovereign Alchemist that in a trice
Life's leaden metal into Gold transmute:

LX
The mighty Mahmud, Allah-breathing Lord
That all the misbelieving and black Horde
Of Fears and Sorrows that infest the Soul
Scatters before him with his whirlwind Sword.

LXI
Why, be this Juice the growth of God, who dare
Blaspheme the twisted tendril as a Snare?
A Blessing, we should use it, should we not?
And if a Curse--why, then, Who set it there?

LXII
I must abjure the Balm of Life, I must,
Scared by some After-reckoning ta'en on trust,
Or lured with Hope of some Diviner Drink,
To fill the Cup--when crumbled into Dust!

LXIII
Oh, threats of Hell and Hopes of Paradise!
One thing at least is certain--This Life flies;
One thing is certain and the rest is Lies;
The Flower that once has blown for ever dies.

LXIV
Strange, is it not? that of the myriads who
Before us pass'd the door of Darkness through,
Not one returns to tell us of the Road,
Which to discover we must travel too.

LXV
The Revelations of Devout and Learn'd
Who rose before us, and as Prophets burn'd,
Are all but Stories, which, awoke from Sleep,
They told their comrades, and to Sleep return'd.

LXVI
I sent my Soul through the Invisible,
Some letter of that After-life to spell:
And by and by my Soul return'd to me,
And answer'd "I Myself am Heav'n and Hell:"

LXVII
Heav'n but the Vision of fulfill'd Desire,
And Hell the Shadow from a Soul on fire,
Cast on the Darkness into which Ourselves,
So late emerged from, shall so soon expire.

LXVIII
We are no other than a moving row
Of Magic Shadow-shapes that come and go
Round with the Sun-illumined Lantern held
In Midnight by the Master of the Show;

LXIX
But helpless Pieces of the Game He plays
Upon this Chequer-board of Nights and Days;
Hither and thither moves, and checks, and slays,
And one by one back in the Closet lays.

LXX
The Ball no question makes of Ayes and Noes,
But Here or There as strikes the Player goes;
And He that toss'd you down into the Field,
He knows about it all--He knows--HE knows!

LXXI
The Moving Finger writes; and, having writ,
Moves on: nor all your Piety nor Wit
Shall lure it back to cancel half a Line,
Nor all your Tears wash out a Word of it.

LXXII
And that inverted Bowl they call the Sky,
Whereunder crawling coop'd we live and die,
Lift not your hands to It for help--for It
As impotently moves as you or I.

LXXIII
With Earth's first Clay They did the Last Man knead,
And there of the Last Harvest sow'd the Seed:
And the first Morning of Creation wrote
What the Last Dawn of Reckoning shall read.

LXXIV
Yesterday This Day's Madness did prepare;
To-morrow's Silence, Triumph, or Despair:
Drink! for you know not whence you came, nor why:
Drink! for you know not why you go, nor where.

LXXV
I tell you this--When, started from the Goal,
Over the flaming shoulders of the Foal
Of Heav'n Parwin and Mushtari they flung
In my predestined Plot of Dust and Soul.

LXXVI
The Vine had struck a fibre: which about
If clings my being--let the Dervish flout;
Of my Base metal may be filed a Key,
That shall unlock the Door he howls without.

LXXVII
And this I know: whether the one True Light
Kindle to Love, or Wrath-consume me quite,
One Flash of It within the Tavern caught
Better than in the Temple lost outright.

LXXVIII
What! out of senseless Nothing to provoke
A conscious Something to resent the yoke
Of unpermitted Pleasure, under pain
Of Everlasting Penalties, if broke!

LXXIX
What! from his helpless Creature be repaid
Pure Gold for what he lent him dross-allay'd--
Sue for a Debt he never did contract,
And cannot answer--Oh, the sorry trade!

LXXX
Oh, Thou, who didst with pitfall and with gin
Beset the Road I was to wander in,
Thou wilt not with Predestined Evil round
Enmesh, and then impute my Fall to Sin!

LXXXI
Oh, Thou who Man of baser Earth didst make,
And ev'n with Paradise devise the Snake:
For all the Sin wherewith the Face of Man
Is blacken'd--Man's forgiveness give--and take!

LXXXII
As under cover of departing Day
Slunk hunger-stricken Ramazan away,
Once more within the Potter's house alone
I stood, surrounded by the Shapes of Clay.

LXXXIII
Shapes of all Sorts and Sizes, great and small,
That stood along the floor and by the wall;
And some loquacious Vessels were; and some
Listen'd perhaps, but never talk'd at all.

LXXXIV
Said one among them--"Surely not in vain
My substance of the common Earth was ta'en
And to this Figure moulded, to be broke,
Or trampled back to shapeless Earth again."

LXXXV
Then said a Second--"Ne'er a peevish Boy
Would break the Bowl from which he drank in joy,
And He that with his hand the Vessel made
Will surely not in after Wrath destroy."

LXXXVI
After a momentary silence spake
Some Vessel of a more ungainly Make;
"They sneer at me for leaning all awry:
What! did the Hand then of the Potter shake?"

LXXXVII
Whereat some one of the loquacious Lot--
I think a Sufi pipkin-waxing hot--
"All this of Pot and Potter--Tell me then,
Who is the Potter, pray, and who the Pot?"

LXXXVIII
"Why," said another, "Some there are who tell
Of one who threatens he will toss to Hell
The luckless Pots he marr'd in making--Pish!
He's a Good Fellow, and 'twill all be well."

LXXXIX
"Well," Murmur'd one, "Let whoso make or buy,
My Clay with long Oblivion is gone dry:
But fill me with the old familiar juice,
Methinks I might recover by and by."

XC
So while the Vessels one by one were speaking,
The little Moon look'd in that all were seeking:
And then they jogg'd each other, "Brother! Brother!
Now for the Porter's shoulder-knot a-creaking!"

XCI
Ah, with the Grape my fading Life provide,
And wash the Body whence the Life has died,
And lay me, shrouded in the living Leaf,
By some not unfrequented Garden-side.

XCII
That ev'n my buried Ashes such a snare
Of Vintage shall fling up into the Air
As not a True-believer passing by
But shall be overtaken unaware.

XCIII
Indeed the Idols I have loved so long
Have done my credit in this World much wrong:
Have drown'd my Glory in a shallow Cup
And sold my Reputation for a Song.

XCIV
Indeed, indeed, Repentance of before
I swore--but was I sober when I swore?
And then and then came Spring, and Rose-in-hand
My thread-bare Penitence apieces tore.

XCV
And much as Wine has play'd the Infidel,
And robb'd me of my Robe of Honour--Well,
I wonder often what the Vintners buy
One half so precious as the stuff they sell.

XCVI
Yet Ah, that Spring should vanish with the Rose!
That Youth's sweet-scented manuscript should close!
The Nightingale that in the branches sang,
Ah, whence, and whither flown again, who knows!

XCVII
Would but the Desert of the Fountain yield
One glimpse--if dimly, yet indeed, reveal'd,
To which the fainting Traveller might spring,
As springs the trampled herbage of the field!

XCVIII
Would but some wing'ed Angel ere too late
Arrest the yet unfolded Roll of Fate,
And make the stern Recorder otherwise
Enregister, or quite obliterate!

XCIX
Ah, Love! could you and I with Him conspire
To grasp this sorry Scheme of Things entire,
Would not we shatter it to bits--and then
Re-mould it nearer to the Heart's Desire!

C
Yon rising Moon that looks for us again--
How oft hereafter will she wax and wane;
How oft hereafter rising look for us
Through this same Garden--and for one in vain!

CI
And when like her, oh, Saki, you shall pass
Among the Guests Star-scatter'd on the Grass,
And in your joyous errand reach the spot
Where I made One--turn down an empty Glass!
 

Omar Khayyam – Edward Fitzgerald – Rubáiját*


Ghijaszu-d-din Abu-l-Fath Omár ibn Ibrahim al-Kháyyám – XI. század

Rubáiját1

I.
Ébredj! Fölgyújtva az Ég sátorát
szétverte az Éj csillagtáborát
a Nap, s Kelet Vadásza szórja már
a Szultán Tornyára nyílzáporát.

II.
Még föl se szállt a hajnali Homály
s a Korcsmát, úgy rémlett, bezengte már
egy Hang: "Miért kuksol szomjan kint a nép,
ha a Templom ünnepre készen áll?"

III.
Kakasszó harsant át a Reggelen
s bekopogtak: "Hé! nyitni odabenn!
Nincs sok időnk, s ha egyszer elmegyünk,
nem jövünk vissza sohasem."

IV.
Itt az Új Év, a vén Vágy ujra forr,
lelkünk Magányban tűnődik, ahol
MÓZES HÓKEZE nyit az ágon és
Jézus sóhaja száll a Föld alól.

V.
A rózsás Irám bizony elveszett.
S Dsemshyd hétgyűrűs Kelyhe hova lett?
Mindegy, ma is rubint-láng a Bor, és
Virág tömi a parti Kerteket.

VI.
S Dávid is hallgat már; de isteni
magas pehlévijén: "Csak bort neki,
csak piros bort!" - csattog a Csalogány
s bíborodnak a Rózsa arcai.

VII.
Gyere, tölts! csapjon Tavasz tüze a
Megbánásod téli ruháira;
rövid Utazás előtt áll a gyors
Idő, s - látod? - röpűl a Madara!

VIII.
Élj Naishápurban, Babylon felett,
fanyar vagy édes töltse serleged:
az Élet Bora lassan elapad,
az Élet Lombja hull, hull s eltemet

IX.
Hoz a Ma, mondod, Rózsát eleget;
de a Tegnap Rózsája hova lett?
S e rózsabimbó, boldog, ifju Nyár
elviszi Kajkobádot, Dsemshydet.

X.
Nos, hát vigye! Bánjuk, hogy tűnik el
Nagy Kajkobád, s Kajkhoszrú mit müvel?
Döngesse mellét Zál és Rusztum, és
lakomázzék Hátim - nem érdekel.

XI.
Itt egy folt Fű, jobbra-balra Homok,
itt nincs Szultán és nincsenek Rabok,
itt heverek, heverj mellém Te is
és - Allah áldja trónján Mahmudot!

XII.
Egy jó Verskötet a Pálmák alatt,
s Kenyér, kancsó Bor, és ha kobzodat
megzendited itt a Vadonban, - óh
Paradicsom rögtön a Sivatag!

Ennek Babér s Borostyán kellene;
annak malaszt s a Húrik Édene;
söpörd be Kasszád, kétes a Hitel:
ha messzi Dob szól, ne törődj vele!


Nézd, hogy nevet a nyíló Rózsa rád!
"Sietek élni" - mondja - "szép Világ,
mert selyem erszényem fölhasad és
a kert Sarába önti Aranyát!"

XV.
Kiknek istenük volt a Sárga Mag,
s aki Aranyát szórni tudta csak,
nem váltak oly Sárrá, hogy érdemes
volna kiásni földi Porukat!

XVI.
Meddő a földi Remény; s ha kikel,
a virága is csak múló Siker;
mint Szahara poros arcán a Hó,
tündöklik és - nyom nélkül tűnik el.

XVII.
Gondold csak el: e Karavánszerájt,
melynek ajtai Napok s Éjszakák,
hány dicső Szultán lakta már meg, és
ha Perce ütött, hogy ment mind tovább!

XVIII.
Mondják, a Tigris lakik ott s a Gyík,
hol hős Dsemshyd csengette Kelyheit;
és Báhrám, a Nagy Vadász? - Vadszamár
tombol fölötte, s ő csak aluszik.

XIX.
Néha azt hiszem, egy Caesár szive
vérétől ég így a Rózsák szine;
s minden Jácintot, mely Kertünk disze,
egy egykor-drága Kéz ejtett ide.

XX.
S ez az újzöld Fű, mely itt a Patak
Ajkának oly gyöngéd Csókokat ad,
s amelyre dőlünk - puhán dőlj reá:
ki tudja, mily szép Ajkakból fakad!

XXI.
Ah, tölts, drágám! az Elmúlt Kínt s vele
a rém Jövőt Mánkról ez mossa le!
Holnap? - Ej, holnap nem lesz cimborám
csak tán a Tegnap Hét Évezrede.

XXII.
Mert hány drága Barátom s Kedvesem
volt Társunk itt a múló Szüreten!
Ittak egy-két Kupát s egymásután
átmentek a nagy Csöndbe csöndesen.

XXIII.
S mi, kik vigadunk Poraik felett
s örülünk a Nyár uj díszeinek,
mi is megyünk a Föld Ágya alá,
hogy Ágyat vessünk magunkból - kinek?

XXIV.
Ah, éljük az Életet - oly kevés! -
mielőtt a miénk is Porba vész
s ott porlad, ahol többé sose vár
se Bor, se Lány, se Lant, - se Ébredés!

XXV.
Arra, akit a MA úgy izgatott,
s aki csak les valami HOLNAPOT,
egyformán sujt a Müezzin szava:
"Buták, egyik se segít rajtatok!"

XXVI.
Hisz mind az a Szent és Bölcs, aki csak
értelmezte a Két Világokat,
sutbadobott próféta; szavaik
Gúny játéka, s a Por tömi Szájukat.

XXVII.
Hallgattam én is, ifjan, és sokat,
vitázó Szenteket s Doktorokat:
körűlmagyarázták a Semmit is,
de sose lettem tőlük okosabb.

XXVIII.
És vetettem velük Bölcs Magvakat,
nőjj, szép Vetés: izzadtam napra-nap;
és minden Aratásom ennyi lett:
"Mint Szél, jöttem, s eltűnök, mint a Hab."

XXIX.
Jöttem e Mindenségbe, röpke Lélek.
Honnan? Ki tudja! Tengve-lengve élek.
Miért? Ne kérdezd. És mint Szél a pusztán,
csak imbolygok, nem tudva: hova térek.

XXX.
Mit?! Idelök kéretlen - honnan? - és
kéretlen - hova? - továbbdob a Kéz?
Sok kupa Gőze kell agyadra, mig
e pimasz emlék belőle kivész!

XXXI.
A Föld közepéből Hét Kapun át
elértem Szaturnusz ős Trónusát;
közben sok Csomót megoldtam; de egy
titok maradt: az Emberi Világ.

XXXII.
Volt ott egy Kapu, kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol, látni nem engedett;
mondták, hogy ÉN meg TE, de azután
a TE meg ÉN elnémult, vége lett.

XXXIII.
Föld nem felelt; sem az Ura után
gyászbíborban zokogó Óceán;
sem a forgó Ég nyilt és tünt ezer
jele az Éj s a Reggel Ujjasán.

XXXIV.
Aztán a TE BENNEM, Az, aki ott
a Fátyol mögött hat, Az csábitott
Lámpást kérni az Éjhez; s ekkor egy
Hang szólt, kívül: BENNED ÉN VAK VAGYOK!

XXXV.
Sorsom Titkát fürkészve ekkor e
szegény Kancsónak dőltem: tudja-e?
S Ajka ajkamba mormolta: "Mig élsz,
igyál! ha meghalsz, nem iszol sose!"

XXXVI.
Azt hiszem, az Edény, mely tagozott
kortyokkal felelt, egykor élt s ivott;
s mely Csókom most csak tűrte, Ajka, óh,
hány csókot kaphatott és - adhatott!

XXXVII.
Mert láttam egy Gölöncsért, sebesen
gyúrta nedves Sarát, s emlékezem,
fátyolos hangon felsírt az Agyag:
"Szeliden, Testvér, kérlek, szeliden!"

XXXVIII.
S nem maradt-e ránk a váltakozó
Nemzedékeken át valami ó
Rege, hogy az Embert ily telitett
Agyagból formálta az Alkotó?

XXXIX.
És minden csöpp Bor, amely a sivár
Porba loccsantva a Földbe leszáll,
egy bús szemet enyhít, mely ott tüzel
- nagyon mélyen s nagyon régóta már.

XL.
Ahogy tehát az Égből-szűrt Italát
a Tulipánban szomjazza a Vágy,
szomjazz oly buzgón te is, míg az Ég
Földhöz nem csap, mint egy üres Kupát.

XLI.
Hagyd a vitát, Emberit s Istenit,
vigye szél a Holnap félelmeit;
mint Ciprus, karcsú a Pohárnokod:
merítsd a fürtjeibe ujjaid!

XLII.
Ha Csókod s Borod, mint a Mindenek,
úgy kezdődik s végződik, ne feledd:
az vagy, ami TEGNAP voltál, MA is
az vagy - s HOLNAP se leszel kevesebb!

XLIII.
Igy majd, ha jő s parti Tanyádra lel
az Angyal, ki sötétebb Bort kever,
s Kupáját nyujtva Lelked ajkadig
hivja dőzsölni - nem taszítod el.

XLIV.
Hisz, ha a lélek nem e Por-ruha
és fölkaphat az Ég Szárnyaira,
nem gyalázat, mondd, nem gyalázat-e
e sár-hullában nyomorognia?

XLV.
Ez csak Sátor: egy Szultán, a Halál
Utját járva, egy napra ide száll;
a Szultán indúl, s a sötét Ferrásh
uj Sátrat épít: uj Vendégre vár.

XLVI.
S ne félj, hogy a Lét velünk elakad;
bő Serlege az örök Szákinak
olyat, mint mi, öntött már millió
Buborékot - és önt még ujakat.

XLVII.
Ha a Fátyol lehull Rám és Reád,
soká, óh soká tart még a Világ:
hogy jöttünk s távoztunk, úgy érzi csak,
mint a Tenger egy gyermek Kavicsát.

XLVIII.
Egy Perc Megállás, egyetlen izes
korty az Életből, s íme: a tüzes
Sivatag Lidérc-Karavánja már
hazaér a Semmibe - Óh, siess!

XLIX.
Szikrányi Léted rápazarlod a
TITOKRA? - óh kutass, láss neki, ma!
Csak egy Hajszál van Jó és Rossz között,
s ki lehet, kérlek, az Élet Ura?

L.
Csak egy Hajszál van Igaz és Hamis
között: s egyetlen Alfa odavisz
- csak megtaláld a kulcsát - az örök
Kincstárhoz és tán a MESTERHEZ is,

LI.
ki titkon ott van, s Higanyként szalad
a Világ Ereiben, és becsap,
Holdtól Halig mindent játszva, ami
változik s elvész, - míg Ő megmarad:

LII.
átvillan az Örök Színpadon és
megint a Homály Függönyébe vész,
mely körülömli a Drámát, mit Ő
maga rendez, játszik és maga néz.

LIII.
Mert ha a Föld, MA, mikor Te Te vagy,
elzárja szemed, s nem nyitja makacs
kapuit az Ég - mit gondolsz, mit ad
a HOLNAP, mikor Te már nem Te vagy?

LIV.
Ne tékozold az Órát; szomorú
minden Vita, és meddő Háború;
jobb a dús Fürt mellett vigadni, mint
búsúlni, hogy nincs, vagy hogy savanyú.

LV.
Barátaim, jókedvem van nagyon,
egész Házam megint Lakodalom:
elhagytam az Észt, a meddő Banyát,
s a Szöllő Lánya az uj Asszonyom.

LVI.
Mert kutattam, mi a FÖL, mi a LE,
néztem, a VAN nincs-e, a NINCS van-e,
vitt mérce, szám, ész, de soha Tudás
nem vonzott úgy, mint Kupám feneke.

LVII.
"Sokat számoltál, s így lett végre jobb
Naptáros, Éveid?" - kérdik, - Ah, dehogy!
csak töröltem a meg-nem-született
Holnapot és a halott Tegnapot.

LVIII.
Az esti Korcsma-Kapunál, ahol
ültem, nemrég egy sugárzó, komoly
Angyal jött; vállán Korsó; fogta és
felém nyujtotta. S mi volt benne? - Bor.

LIX.
A Bor, a fő-fő Ész, mely a sivár-
agyú Hetvenkét Bölccsel szembeszáll;
a nagy Bűvész, ki életünk kopott
álmából Színaranyat kalapál;

LX.
a nagy Mahmud, aki a rémteli
Kínok Csomóit mind kettészeli
s forgószél-kardjával a gyötrelem
gyászhordáit Lelkünkből kiveri.

LXI.
Kígyónak szidod, bár Ég gyermeke
a kacskaringós Szöllővenyige?
Ha Áldás, vegyük hasznát; nem igaz?
S ha Átok - hát Ki ültette ide?

LXII.
Tagadjam az Életet, a Gyönyört,
úgy számolva, hogy ha elnyel a Föld,
Istenibb Bor reménye tölti majd
Kupámat, mely a Porban összetört?

LXIII.
Óh, szörny Pokol és Édeni Túlvilág!
De hát az biztos: itt lent nincs tovább.
Egy biztos, és minden más hazudik:
ha nyilt, örökre elnyilt a virág!

LXIV.
Furcsa - ugye? - hogy a sok Miriád,
aki átlépte az Éj Kapuját,
nem küld Hirnököt, s mind saját magunk
tudjuk csak meg, milyen ott a Világ.

LXV.
A Hivők és Bölcsek - elődeink -
lángoló látomása mese mind:
álmuk megtörve mesélgettek a
társaiknak, s elaludtak megint.

LXVI.
"Szállj, Lelkem," mondtam, "Eget ostromolj,
s hozz hírt a Mindenség titkairól!"
Lelkem nemsoká megjött s így felelt:
"Én magam vagyok az Ég s a Pokol."

LXVII.
Az Ég csak az Elért Vágy álma, és
egy Égő Lélek Árnya az egész
Pokol, az Éjben, amelybe - alig
kelt ki belőle - minden visszavész.

LXVIII.
Mert Fönt, Lent, Kint s Bent csak azt látni, hogy
minden mint bűvös Árnyszinház forog
a Nap-lángú Lámpa körül, mely az
Éjben a Mester kezében lobog.

LXIX.
Gyönge Bábok vagyunk, s Ő tologat
ide-oda az óriási Sakk
Éj- s Nap-Kockáin: megtámad, kiüt
s a Dobozba egyenkint visszarak.

LXX.
Kérdezni a Labdában nincs erő,
csak száll, ahogy röpíti az Ütő;
de a Játékos, aki földbe sujt,
Ő mindent tud - és csak Ő tud - CSAK Ő!!

LXXI.
A Mozgó Ujj ír; végez, s megy tovább;
s vissza nem csalja csak egy fél-Sorát
törölni Ész és Szív, s nincs annyi Könny,
hogy kiolthassa egyetlen Szavát.

LXXII.
S az az Ég nevű felfordult Kupa,
mely alatt nyüzsög az Élők Hada, -
Ahhoz ne könyörögj: mint minekünk,
tehetetlen minden mozdulata.

LXXIII.
Az Első Mag ezerszer ujra kel
folyton újul az első Porhüvely;
s az első Hajnal írta le, amit
az Itélet Alkonya olvas el.

LXXIV.
TEGNAP szülte a MA őrületét,
a HOLNAP csöndjét, Kínját vagy Hitét;
igyál! nem tudod honnan jössz s minek;
igyál! nem tudod miért s hova mégy.

LXXV.
Mondom neked: - Mikor fölragyogott
s a Csikó hátán Égre ugratott
börtönéből Parvin és Mushtara:
sors-szabta por- s lélek-vázamban ott

LXXVI.
Volt már a Szöllő, nőtt és karjai
ölelnek most, - gyalázhat a Szufi:
az én rossz ércem Kulcs a Kapuhoz,
amely az ő mérgét csak neveti.

LXXVII.
S tudom: az Egy Igaz Fényt, azt, ami
Jóság mécse, de a Düh is, lángteli,
jobb a Korcsmában megsejteni, mint
Templomban végkép elveszíteni.

LXXVIII.
Mit?! a dermedt Semmiből öntudatra
azért hívsz, hogy érzékeimre rakd a
Tilos Gyönyör igáját, és Örök
Tűzre vess, ha összetörik alatta?!

LXXIX.
Mit?! sok, szegény, gyámoltalan Fia
Szín-Aranyban törlessze vissza a
rossz réz-kölcsönt, mint nem-kért Adomány
pörölt Adósa? - Óh, gaz uzsora!

LXXX.
Óh, Te, ki Vándor Utamat remek
kelepcékkel és csapdákkal szeged,
nem látod a Rendelt Rossz tőreit,
és rám tolod Bűnbeesésemet?

LXXXI.
Mocskos Sárból gyúrt Embert a Kezed
s még az Édenbe is Kígyót vetett:
minden Bűnért, mely Arcunk szennyezi,
bocsáss meg Nekünk - ahogy mi Neked!

KUZA-NÁMA2

LXXXII.
Egyszer, hogy a távozó Nap után
odébbállt a bőjtverte Ramazán,
megint a Gölöncsérnél voltam, és
tűnődtem a sok Agyag-figurán.

LXXXIII.
Százféle Fajta s Alak, kicsi, nagy,
állt a padlón s a falnál, Fazekak
s Korsók; legtöbb fecsegett; s némelyik
figyelt talán, de csak szótlan maradt.

LXXXIV.
S szólt az egyik: - "A köz Sárból, hiszem,
nem azért vettek s mintáztak ilyen
Formává, hogy szétzúzva most megint
Sárba tapossanak könyörtelen!"

LXXXV.
S a másik: - "Láttad, hogy morcos Fiúk
széttörnék édes, mézes Poharuk?
Utólagos dühében, azt hiszem,
tán Az se zúz szét, Aki Maga gyúrt."

LXXXVI.
Pillanatnyi csönd. S egy púpos, beteg
Fazék szólt aztán: - "Miért engemet
csúfoltok? Tán én vagyok az oka,
hogy a Fazekas keze remegett?"

LXXXVII.
Mire az egyik, egy Szufi-cserép,
akiből dőlt az izgatott beszéd:
- "Mennyi Agyag! - ki tudja, közülük
ki a Fazekas és ki a Fazék?!"

LXXXVIII.
S társa folytatta: - "Mondják, Valaki
fenyeget, hogy majd Pokolra veti
elrontott Fazekait - No de hát
jó Cimbora az, nem fog bántani!"

LXXXIX.
- "Mit bánom én!" - mormogta ujra egy -
"A sok szótól szomjas vagyok s beteg:
de ha megtölt a régi jó Nedű,
azt hiszem, még magamhoz térhetek."

XC.
Igy beszéltek a Fazekak; a Hold már
feljött, s bekandikált a kapuboltnál;
ekkor meglökték egymást: - "Föl, fiúk,
zörgő Rúdjára szed mindjárt a Hordár!"

XCI.
Ha meghalok, ne máglyát gyújts körém:
Venyigét s Szöllőlombot hints fölém,
moss le Borral, s temess el valami
nem egészen árva Kert közepén,

XCII.
hogy Poromból is, a föld és a kő
alól, dús illat csapjon majd elő,
s aki arra jár, essen rabul a
hálójában minden Igazhivő.

XCIII.
Kiknek úgy hittem, Bálványaimért
e Világban bizony sok Szégyen ért:
Borba fojtották Dicsőségem és
Jóhíremet eladták egy Dalért.

XCIV.
Bizony, bizony vádolt sok Bűntudat,
de - józan voltam vádjaik alatt?
S jött, jött a Tavasz, és rózsás keze
széttépte cérna Megbánásomat.

XCV.
S bárhogy rászedte a Bor agyamat
s bárhogy lehúzta is Palástomat,
nem tudom, hol kap Szöllősgazda csak
fél-oly Kincset is, mint amilyet ad?

XCVI.
Viszik tűnő rózsái a Tavaszt!
Zárul a Könyv, zár sok édes panaszt!
S hogy a bokrok közt zengő Csalogány
honnan s hova szállt - ah, ki tudja azt!

XCVII.
Csak villanna, s jelt, bármily picike,
csak adna jelt a Sivatag Vize,
hogy éledjen az ájuló Utas,
ahogy éled a Rét tiport Füve!

XCVIII.
Csak fogná vissza, amíg lehet, a
Sors Tekercsét szerencsénk Angyala,
s csak érné el, hogy a Szigoru Kéz
másképp jegyezzen, - vagy sehogy, soha!

XCIX.
Konspirálhatnánk csak Ővele mink
ketten, óh Drágám: bizony szív szerint
szétzúznók a Dolgos bús Rendszerét
- s bölcsebben de összeraknók megint!

C.
Az a kelő hold, mely most ide les,
hányszor nő s fogy még, még hányszor keres
bennünket majd e Kertben - s valaki
többé soha, többé seholse lesz!

CI.
S ha mégy majd, mint a derűs Holdvilág,
a vendég-csillagozta Füvön át,
óh Száki, állj meg a helyemen, és -
- és fordíts földnek egy üres Kupát!

                                                 Szabó Lőrinc fordítása


*Omár Kháyyámot, a Sátorverőt, a középkori perzsa csillagászköltőt, Edward Fitzgerald ismertette meg Európával a múlt század második felében.

1 RUBÁIYÁT: A rubái négysoros keleti lírai vagy epigrammikus vers, aaxa és néha aaaa rímképlettel; a szó többesszáma: rubáiyát. Omár legtöbb rubái-a önálló költemény, de időnként két-három-négy vers is egybekapcsolódik.

2 KUZA-NÁMA: A LXXXII.-től XC-ig terjedő kilenc összefüggő rubái neve; szatírikus mese a fazekasról és az eredménytelen filozofálgatásról. Mi esetleg komolynak érezzük olyan részleteit, melyekben eredetileg parodizálni kívánt a költő; s megfordítva. A Fazéknak és a Fazekaknak az Emberhez és Teremtőjéhez való viszonya a héber prófétáktól mindmáig egyetemes és állandó témája a világirodalomnak. "Avagy nintsen-e a' fazekasnak hatalma a' sáron, hogy azon sárból tsináljon némely edényt ékességre, némellyet pedig éktelenségre?" (Pál, Levél a rómaiakhoz, IX. 21.). Arisztophanes "Darazsai"-ban is szó esik beszélő fazekakról. - Ramazán: A böjt hava. - Szúfi-cserép: Szúfi-módra fantáziáló, pantheista, misztikus, egzaltált figura. - A Hold: A hivők kiáltásokkal üdvözölték a ramazánhavi újhold feltűnését. - Hordár: A mese reális, illetve jelképes értelme szerint az Ember, illetve a Végzet.
A magyar változat és megjegyzések forrása: http://mek.oszk.hu/00200/00214/00214.htm