Nikola Popović Vrt oca ruža – A rózsakertek atyja

 

Nikola Popović Sarajevo, 3. jul 1979. –  

Vrt oca ruža    Budimpešta, zima 2022.   *      – Znalo se u Srednjem veku kako se grad osvaja. Prvo se grad opkoli, pa vremenom ostaje bez vode i hrane. Potom se zidine gađaju topovskom đuladi, da se probije bedem. Obruč se postepeno steže a grad zasipa kišom strelica. Tek kad iz grada istupi prva odbrana, napravi se poprište, pa krene konjica, za njom juriša pešadija. U današnjim je filmovima sve naopako, ne znaju za red, a ne pitaju onog što zna.      Govori svoj monolog čuvar vojnog muzeja na budimskom brdu u rano jutro, deset do devet. Gleda preda se, pogled mu je oštar, vojnički, ali reči klize jedna za drugom, nosi ih para od daha.       Pred muzejom je grupa đaka, nastavnica ih postrojila u red, dvoje po dvoje, nose zastavice. Slušaju čuvara i jasno je, kazao je on svoj tekst mnogo puta, pred publikom domaćom i stranom, a turisti ne čase mnogo, već čim dođu u Budim, odmah idu na brdo, u muzeje.      Glagolji čuvar svoju nisku od reči koje su mimo sadašnjeg trenutka i hladnoće jutra: – Ima ovde oružja od svake vrste: jatagani, sablje, koplja, karabini i muskete, pištolji i revolveri, mitraljezi i haubice, tu su vojni džipovi, tenkovi, cindapi. – Slušam ga i kao da čujem sve one što su zagledani u neku razlivenu daljinu i u svoj zanat, posao stvaran i opipljiv.       On, portir vojnog muzeja, stomaklija je odeven u zelenu uniformu pa i pored oštrog pogleda liči više na dobroćudnog šumara kojem nije stran ni kotlić ni čokanj, čak i dok govori o oružju sa sečivom i sa barutom, o objavama rata i poveljama primirja. Zna sve eksponate muzeja kao što sokolar, u odgajalištu, u glavu zna svako ptiče. Na kraju, tiho: – Ovde sam od osamdesetih.      Pred vratima muzeja čeka i momak, Englez, tanak i plave, čičkave kose; došao je, kaže čuvaru, da kupi godišnju ulaznicu jednom prijatelju. Taj se, kaže, kao i čuvar naš, razume u oružje i bitke, istoriju i umeće ratovanja, sav je od vojničke discipline i sportske snage, zimi na skijama trči bijatlon, a leti maraton. To mu je veliki, najbolji prijatelj, zapravo više od prijatelja, drug i saputnik koji sluša i razume.      On sâm, drugačijeg je kova. Strano mu je sve vojno, istoriju ne zna a sport ne prati, njegov su posao dizajn i moda, muške kolekcije za biznis i otmene prilike. Važno je odelo, još kako, ono je prvi utisak o čoveku, a ovde, u Budimpešti, muškarci nose preširoke košulje i sakoe, plivaju naprosto u njima, a ukrojeno stoji bolje čak i kad torzo nije uzak.        Čuvar ćuti i sluša i tek posle okreće pogled ka Englezu: – Neka voli ko koga hoće, široko je u Budimpešti, bar što se mene tiče. Uostalom, danas je praznik svetog Valentina, dan svih što vole.      Čekaju nastavnica i đaci, nestrpljiv je Englez da uđe prvi i kupi dar. Portir, na to: – Sačekaj. Još nije devet.   *      Jeste dan svih što vole, kako kaže čuvar, i svetog Trifuna, zaštitnika vina, u kojem je i ljubav i sećanje i razgovor. Jutros, pred stanicom Njugati, prodaju ruže plave Slovakinje sa severa, u izvezenim nošnjama i sa maramama na glavi.       Kod Margitinog mosta i dalje duž tramvajskih šina, svuda se prodaju ruže, na komad i u buketu, u celofanu i papiru, uz list paprati. Sve tako, do pijace Fenji, gde se čuje zvuk džez akordâ koje svira Rom, na gitari sa usekom (svira taj kao Đango, pomenuli smo već jednom, u priči o drugima, a njegova priča, cela, zri još i previre).      Budi se i ponovo rađa celo Ružino brdo, o čijem se imenu i sad govori. Jutros, čuvar muzeja, veli da kraj nosi ime po ružičnjacima, sad čijim, da li austrijskim, mađarskim ili turskim, manje je bitno. Njemu, kaže, mila je priča o austrougarskom oficiru, koji je prvi zasadio ruže na padini, iznad Dunava, odmah kraj garnizonskog bivaka.      Milija je, međutim, onima što žive na Ružinom brdu, priča moguća i nemoguća, da je ruže posadio Đulbaba, turski derviš, pesnik, sledbenik bektaškog reda. Njegovo je turbe odmah tu, poviše mosta u brdu, u lavirintu ulica sa turskim imenima. Tamo ima puno ruža.   *      Piše o tome dervišu, Đulbabi, i Evlija Čelebija, putopisac, Marko Polo istočnog sveta. Kaže da je derviš bio pametan i mudar, za života poznat diljem Otomanskog carstva, te da je na večni počinak otišao 1541. godine, nedugo nakon što će Turci zauzeti Budim. Pripoveda Čelebija, i sam sin derviša, da je Đulbaba umro u molitvi, u crkvi tek preinačenoj u džamiju. Piše i da mu je sultan lično na dženazu došao i tabut poneo.      Tako piše Čelebija, hodoljub orijentalni, ali on piše široko, sahibovski, zarad putopisa samog, ne hajući uvek za brojke i imena. Premeće godišta i nazive, oduzima od priče koliko treba kao da svoje ruže podrezuje, ili dodaje kao rahat-lokume da deli. Veli, eto, da u maloj varošici ispeku na hiljade vekni hleba i isto toliko na ražnju jaganjaca. Treba hodoljubu verovati, bio je kalemli čovek i ne bi pisao napamet, mada ne nužno svako slovo, jer slušao je priče u musafirhanama i jednako čitao spise u stambolskim arhivama. Za priču našu o putu važno je da plovi, teče.      Otkrili su turski osvajači tople vode pod Budimom, napravili hamam, a sad je tu banja Lukač. Tako joj je ime, ali na Ružinom brdu kažu samo: naša banja. Odmah dodaju da je naročito dobra za kosti. I sve je u njoj sa merom. Prostora joj ne manjka, ima nekoliko bazena, toplih i hladnih, ali nema ukrasnih mozaika niti statua Amora i boginja, koje umesto nektara toče vodu punu minerala.       Sporo protiče vreme u sauni, u banji Lukač, u negdašnjem turskom hamamu. Ovde uminu i zvuci tramvaja i vetar što kovitla maglu sa reke. Neko je prosuo na keramički pod kap eukaliptusovog ulja, pa je sva sauna zamirisala, prodisala i koža i misao, vraća se u sećanje proživljeno i pročitano.        Piše Čelebija o smrti dervišovoj u molitvi, ali na Ružinom brdu, kroz buku tramvajskih šina i kroz paru ovog hamama, čuju se o tome i druge pripovesti. Derviš je, kažu, pre odlaska sa ovog sveta napustio sve zemno, prestao uzimati hranu i vodu, i samo koraknuo u vrt. Na glavi mu turban, u levoj ruci svitak, spisi derviški ili, verovatnije, pesme; dotaknuo je desnom rukom srce, kako to čine na istoku kad pozdravljaju, i meko, kao da leže na postelju, pao nauznak.   *      Govore ovih dana Budimci o filmskoj seriji i opsadi Konstantinopolja. Još golobradi sultan sanja kako će osvojiti grad. Počinje opsada, i to po redosledu koji nam opisa jutros čuvar vojnog muzeja: prvo artiljerija, pa kiša vatrenih strelica, najposle konjica i janjičari, pešadija, i bude borba prsa u prsa na mostu preko šanca.      Grad-bastion posrće i pada mučen izvana, a iznutra, ruju ga dvorjani, spletkari, ima među njima i sluga i vizantskih dama i velmoža, koji imaju pripremljene lađe, da odu kad padne ono čemu je pad neumitan. Pod tlom, rudari kopaju tunel ne bi li se tako prodrlo u grad. To su kopači sa balkanskog tla, dovedeni da kopaju tunel u zemlji tuđoj, daleko od njihove.      Govore o filmu Budimci, jer pominje se i budimska tvrđava koja će pasti vek nakon konstantinopoljske. Kažu kako je u seriji sve preuveličano, filmski, i jedna i druga carevina, i podvizi ratnih vođa i junaka. Ovde, na Ružinom brdu, sa istorijom se živi, ulice vode ka zamkovima, pod tim žilama su katakombe i skrivena blaga, a opet sve je prekriveno urbanim životom. Menja Ružino brdo svoju fizionomiju. Zgrada kraj klizališta, čiji se led već topi, raste iz sedmice u sedmicu, kao sadnica u proleće.       Sva se priroda budi. Na Dunavu ima sve više ptica, u park Normafa došle srne, mami ih prva trava. Dan je svetog Valentina, vele: dan zaljubljenih i onih što vole. Otvoriće Budimci vino sa voskiranim čepom, voćni furmint ili oporu kadarku, buteljke sa etiketom srca. Gledaće sa Ružinog brda na parlament, nalik na zamak sa šiljcima, na terase i krovove od crvene opeke. Biće poklona – mirisa i buketa, karti za putovanje na istok, na Mediteran. Nosiće se buketi ruža neparnog i parnog broja.      – Crvena ruža znači ljubavnu strast – kaže jutros Slovakinja, prodavačica cveća – ona je najslađa, kad poneseš ženi, to je nova ljubav u najavi.   *      Đulbaba, otac ruža, otac svih ruža, tako je bilo ime budimskom dervišu. Vele da je svakoj ruži davao ime, kao što otac nadene ime svakom čedu i svako jednako voli.      Ima biljka svoj rast. Jedna iždžiklja, stabljika joj čvrsta i ne da se vetru; drugoj je rast sporiji, ali isto usmeren ka nebu. Vapi bilje za zrakom i svetlošću, odižući se, kao derviš u svom čigrastom plesu, od zemlje. I svaki je cvet poseban, na svakom su, kad pogledaš na svetlu, žilice drugačije i svaki je dostojan rasta, življenja. Sve je to video Đulbaba podrezujući ruže, odmaknuo bi se i pogledao zadovoljno, kao što se gleda dete kad namah shvatiš da raste, da je odskočilo za pedalj, pogled mu postao odrasliji a kretnje spretnije.      Teče priča o Đulbabi, utkana u sećanje četvrti i grada. Idu turisti u banju, usred srednjoevropskog grada, posle obiđu nedavno obnovljeno otomansko turbe, sa ajetima iz kuranskih sura. Sa kulama osmatračnicama, uzvisina gde je bila tekija liči na tvrđavu, poput budimske, koja je preživela mnoge osvajače i čiji podzemni prolazi i sad kriju mnoge tajne. Kad je prošlo tursko, došli su Habzburzi, sa njima jezuiti i podigli svoju kapelu. Kasnije je kompleks kupio Lajoš Vagner, arhitekta, ali to se vreme stapa s ovim sad, našim, i tek zri za priču.      Ruža, to se zna, ima svoje esencije. I sad Budimci, u maju, prave od nje sok kakav prave i na Orijentu, latice potopljene u vodu stavljaju u prozore okrenute ka suncu. Za taj su šećerni sok najbolje ruže što rastu u grmu i imaju puno sitnog trnja, stabljika im je tanja i žilavija od ostalih u cvetnom svetu.     *      Sada su dani topliji, prave se planovi za odlazak na Mediteran ili bliže, na Balaton, na jezeru se plovi i jedri, rastu na vinorodnom tlu dobre loze. U Budim, na Ružino brdo, uplovljavaju svaki dan novi putnici, slušajući jezik i zvuke grada, idući u susret novim poznanstvima.      Laticama ruže, da puste sok, treba sunce i vreme. Ni tvrđava ne pada za dan, kaže čuvar muzeja. Kad padne, ne nestaje sasvim ono što je u njoj bilo, već se pretopi u nove reči, običaje, začine. Naći će, ko traži, na Ružinom brdu otomanskog traga u imenima ulica, ćoškovima bogomdanim za basamke, u kolačima što mirišu na salep.      Sa uzvisine, gde je turbe, više no drugde u Budimu, naći će šetač pogled na grad i osamu od vreve. Naći će prirodan ram slici i svetlo za sene na portretu Indijac fotograf Abišak, naći će dobri barmen Matijaš smiraj daleko od šanka, a Riđokosa, gipkog tela, ritam disanja kao violinske kaskade, pred padobranski skok. Praznuje se dan ljubavi i vina, svako po svom kalendaru svoj vrt i čokote neguje. Ovde, kraj turbeta Đulbabinog (derviši kažu nije umro, nego preselio na bolji svet), ima nečeg mističnog, tajnovitog. Ali, kao na dnu pećine u libanskoj dolini Kadiša, gde je grob pesnika Džubrana, i ovde, kod Đulbabe, ne čini se smrt turobna: nije bektaš umro, samo je prilegao, i nije to samrtnički pokrov nego šarena, izvezena dolama putnika sa istoka na zapad. Tamo, u pećini libanskoj, na zidovima su Džubranovi crteži nimfa sa izvijenim telima, a kraj ovog turbeta budimskog su šare šedrvana, čiji huk ne nosi odjek smrti, već više života i poezije.      Zna se da pesnike život nosi dalje u svet, njihova je domovina ona, pesnička, lišena zastava i međa. Džubran nije dočekao sanjanu slobodu svoje zemlje na Levantu, razmeđi svetova. Đulbaba je došao u Budim, sa vojskom, sa svojima, da osvoje novo i drugo, ali derviša malo ko pominje kao ratnika. O smrti, mekom padu nauznak usred ružičnjaka, na Ružinom brdu kažu da su mu misli, u zadnjem času, samo išle gore, da je u molitvi prekinuo i disanje samo, hodeći ka svetu koji je drugačiji od ovog, sav od muzike i poezije. Ima na istoku priča da je svaka biljka, cvet i voćka, poreklom od ružinog pupoljka koji je oblikom sličan poljupcu i ljubavnom zagrljaju. Ovde, u Budimu, ospe se padina ispod Đulbabinog turbeta cvećem, ružičnjak se obnavlja u večno trajanje.

A rózsakertek atyja   Budapest, 2022 tele.   *       – A középkorban egyértelmű volt, hogyan kell egy várost elfoglalni. Először is körülveszik a várost, maradjon víz és élelem nélkül. Majd a várfalakat agyúval addig lövik, míg át nem törik. Ahogy a hurok lassan szorul, a várost nyíleső éri. És mikor a városból az első védvonal megjelenik, teret hagynak a lovasrohamra. A mai filmekben éppen minden fordítva van, rend sehol, azt viszont, aki tud, nem kérdezik.      Mondja mondókáját a katonai múzeum őre, kora reggel a budai hegyen, tíz óra előtt tíz perccel. Maga elé néz, tekintete szigorú, katonás, de ömlik belőle a szó.      A múzeum előtt diákcsoport, a tanárnő sorba állítja őket, kettesével, zászlókat lengetnek. Hallgatják az őrt, aki mondókáját ki tudja hányadszor mondja úgy belföldi, mint külföldi turisták előtt. A turisták nem sokat haboznak, amint Budára érnek, a hegyre mennek, a múzeumokba.      Az őr folyamatos beszéde nincs összhangban sem az adott pillanattal, sem a hideg reggellel: - Itt mindenféle fegyver látható: jatagánok, kardok, lándzsák, karabélyok és muskéták, pisztolyok és revolverek, géppuskák és tarackok, vannak itt katonai dzsippek, tankok, zündappok. – Hallgatom, és mintha mindazokat hallanám, akik a bizonytalan messzeségbe tekintve saját mesterségüket, valós munkájukat végzik.      Ő, a katonai múzeum portása, pocakosan, zöld egyenruhában, szigorú tekintete ellenére, inkább jóindulatú erdészt idéz, aki tudja, mi a bogrács és a paprikás, még akkor is, amikor éles fegyverekről, lőszerről, hadüzenetekről és békeszerződésekről beszél. A múzeum minden kiállított tárgyát ismeri, akár telepén a sólyomszelídítő a madarakat. A végén csendesen hozzáteszi: - A nyolcvanas évek óta vagyok itt.      Az ajtó előtt egy fiatal, vékonydongájú, szőke, göndör hajú angol fiú is várakozik; mondja az őrnek, barátjának éves jegyet akar kiváltani. Ő, állítja, mint az őr, ismeri a fegyvereket, a történelmet, a háború tudományát. Katonásan fegyelmezett és kisportolt, télen biatlon versenyző, nyáron maratonfutó. A legjobb barátja, tulajdonképpen a baráttól több, barát és élettárs, aki meghallgatja és megérti.      Őt magát, más fából faragták. Számára minden, ami katonás, idegen, a sportot nem követi. Divatszakértő, üzleti és előkelő alkalmakra, férfi ruhákat tervez. A ruha igeis fontos, de még mennyire, az emberről az első hatást közvetíti. Itt, Budapesten, a férfiak túl bő ingeket és zakókat viselnek, szinte úsznak bennük. Sokkal jobban áll a testre szabott holmi, akkor is, ha a törzs nem karcsú.      Az őr nem szól, hallgat, az angolra csak később tekint: - Ami engem illet, szeressen mindenki, akit akar, nagy ez a Budapest. Különben is ma szent Valentin napja van, a szerelmesek napja.      A tanárok és a diákok várakoznak, a türelmetlen angol elsőként akar bemenni és az ajándékot megvenni. Az őr erre: - Várj, még nincs kilenc óra.   *      Igen, a szerelmesek napja van, ahogy mondja az őr, és a szerelmet is, emlékeket is, társalgást is tartalmazó ital, a bor, védőszentje, szent Vince napja. Reggel, a Nyugati pályaudvar előtt, népviseletbe öltözött szlovák nő rózsát árul.      A Margit hídnál és a villamos állomásokon is, mindenütt celofánba csomagolt rózsát árulnak. A Főnyi piacon már zeneszó is hallatszik, egy roma gitárjával dzsessz akkordokat szólaltat meg (úgy játszik mint Django, akit egy másik történetben már említettem, de az ő története még érik, forr).      Az egész ébredő és újra éledő Rózsa-domb nevéről beszél most. A múzeum őre állítja, nevét a környezet a rózsakertekről kapta, hogy osztrák, magyar vagy török kertek voltak-e, nem fontos. Neki, személy szerint az osztrák-magyar tisztről szóló mese tetszik, aki a Duna feletti lejtőkön, közvetlenül a laktanya mellett, először ültetett rózsát.      De a rózsadombiak jobban szeretik a lehetséges, egyúttal lehetetlen mesét, mely szerint a rózsákat Gül Baba, a török bektási dervis, költő ültetette. Türbéje a közvetlen közelben van, a híd felett, a török elnevezésű utcák útvesztőjében. Ott sok a rózsa.   *      Gül Baba dervisről Evlia Cselebi világutazó, a kelet Marco Poloja is írt. Állítja, a dervis okos és bölcs, életében az egész oszmán birodalomban ismert volt. Örök nyugalomba nem sokkal a törökök Buda elfoglalása után, 1541-ben vonult. Meséli Cselebi, aki maga is dervis volt, hogy Gül Baba az éppen mecsetté alakított templomban, imádkozás közben halt meg. És dzsenaza-namazára1 magával tabut hozva a szultán is eljött.      Cselebi, a kelet imádója bő lére eresztve, jó barátként ír, az útleírás kedvéért számokkal, nevekkel nem törődött. Évszámokat, elnevezéseket változtat, a történetből elvesz vagy hozzáad, mintha rózsát metszene vagy rahat lokumot2 osztogatna. Írja, a városkában ezerszámra sütik a kenyeret és nyárson a bárányt. Hinni kell a vándorlás szerelmesének, a sokat átélt személy csak úgy, kapásból nem írna, igaz viszont az is, ahogy a sztamboli archívumobkan kutatott, úgy a  musafir hamami3 meséket is szerette. Ami tulajdonképpen fontos, történetünk lebegjen, magával ragadjon.      Budán a meleg vizet a török hódítók fedezték fel, hamamot építettek, ahol ma a Lukács fürdő áll. A rózsadombiak számára csak: a mi fürdőnk. Tágas, több meleg és hideg vizű medencéje van, de hiányoznak a díszítő mozaikok, Ámor vagy más istennő szobra sincs, melyből nektár helyett ásványvíz csobog.      A Lukács fürdő, az egykori török hamam szaunájában lassan múlik az idő. Itt a villamos-zaj is, a folyóról ködöt lebegtető szél is elhal. Valaki eukaliptusz olajat öntött a kerámia padlóra, illatában a szaunával együtt úszott a bőr, a gondolat is felélénkült, megelevenedett az átélt és az olvasott is.      Cselebi a dervis ima közbeni haláláról ír, de a Rózsadombon, a villamossínek ütötte zajban és a fürdő párás levegőjében más történeteket is hallani. A dervis, mondják, mielőtt elhagyta volna ezt a világot, nem evett, nem ivott, csak kertjébe lépett. Fején turbán, bal kezében köteg, dervisi feljegyzések vagy, valószínűbb versek; szívét, ahogy keleten üdvözölnek, jobb kezével érintette és lágyan, mintha ágyba feküdne, lebukott.   *      Mostanában a budaiak a Konstantinápoly ostromáról szóló sorozatfilmről beszélnek. A város elfoglalásáról a még pelyhes állú szultán álmodozik. Kezdődik az ostrom, ahogy reggel a múzeum őre mesélte: először a tüzérség támadott, követte a nyílzápor, végül a lovasság és a janicsárok, a gyalogság, a sáncokon a szemtől szembeni harc következett.      A kívülről sanyargatott, belülről udvaroncok, cselszövők, közöttük szolgák, bizánci hölgyek és nagyurak, akiket az elkerülhetetlen vereség után útra kész hajók vártak, által bomlasztott vár megbotlott és elesett. A talajban meg a bányászok készítettek alagutat, hogy ily módon jussanak a várba. Balkánról jöttek, messze hazájuktól készítették az alagutat.      A budaiak filmet emlegetnek, mert a konstantinápolyi vár bukása után a budai vár elfoglalása következett. Mondják, a sorozatban minden felnagyított, úgy a császárságok, mint a hadvezérek diadalai is. Itt, a Rózsadombon az emberek a történelemmel együtt élnek, az utcák kastélyokhoz vezetnek, alattuk katakombák, tikos kincsek vannak, és minden városi élettel takart. A Rózsadomb változik. A korcsolyapálya mellett, melynek jege már olvad, hétről hétre szárnyait a tavasz bontja.      Ébred a természet. A Dunán egyre több a madár, a Normafai parkba, a friss fű csalogatására, megérkeztek az őzek. Szent Valentin napja van: a szerelmesek napja, és azoké, akik szeretik egymást. A budapestiek viasszal pecsételt borokat bontanak, szívet tartalmazó címkékkel ellátott üvegekben édeskés furmintot vagy fanyar kadarkát. A Rózsadombról a vörös cserepes tetőszerkezettel rendelkező, tüskés kastélyhoz hasonlító Parlament épületében gyönyörködnek. Ajándékokat is osztogatnak – illatokat és páros vagy páratlan számú rózsacsokrokat, utazásra szóló jegyeket.      – A piros rózsa a szenvedélyes szerelem jele – mondja a szlovák virágárus nő – az a legkedvesebb, ha a nőnek azt viszel, új szerelmet hirdetsz.   *      Gül Baba a rózsák atyja, minden rózsa atyja, így nevezték a budapesti dervist. Mesélik, minden rózsát külön néven szólított, ahogy az apa gyerekeit és mindegyiket egyaránt szereti.      A növényt növekedése jellemzi. Van erős törzsű, szélnek ellenáll; a másik lassan nő, de szintén az ég felé néz. A növény levegőt és fényt kíván, felfelé tör, akár szilaj tánca közben a dervis. És minden virág más, ha a fény felé nézed, láthatod, erezetük különböző és mindegyik életre, növekedésre méltó. Gül Baba a rózsákat metszve, mindezt látta, rózsáit elégedetten nézte, ahogy a gyereket is nézed, ha rádöbbensz, növekszik, egy fokkal magasabbra lépett, tekintete komolyabb, mozdulatai ügyesebbek.      A Gül Babáról szóló mese a negyed és a város emlékezetében él. Turisták látogatják a fürdőt, a közép-európai város központjában, majd a Korán idézetekkel tele, közelmúltban felújított türbét nézik. A magaslaton a dervisek kápolnája őrtornyaival várra hasonlít, mint a számtalan hódítót túlélt budai, melynek földalatti folyosói most is titkokat rejtenek. A törökök után a Habsburgokkal együtt a jezsuiták jöttek és saját kápolnát építettek. Később az egész részt Vágner Lajos vette meg, de ez már a jelen, a mi időnk és új története csak most érik.      Köztudott, a rózsa esszenciával rendelkezik. A budaiak most is, májusban, olyan nedűt készítenek belőle, mint keleten. A szirmokat napos ablakokban, vízben áztatják. Az édes nedű készítésére legjobb a sok apró tüskékkel rendelkező, vékony, de ellenálló szárú bokorról szedett rózsa.   *      Most melegebbek a napok, készülnek a nyaralási tervek a tengeren vagy a közelebbi Balatonon, a magyar tengeren, ahol hajókázni, vitorlázni is lehet, a környéken meg, a bortermő talajon kitűnő szőlőt termesztenek. Budára, a Rózsadombra naponta új utasok érkeznek, a nyelvet és a város zaját hallgatva új ismeretségek elé mennek.      Ahhoz, hogy a szirmok nedűt engedjenek, idő és napfény kell. A várat sem lehet elfoglalni, egyik napról a másikra, mondja az őr. És eleste után sem tűnik el minden, ami volt, hanem új szokások, ízek, kifejezések kelnek éltre. Van, aki a Rózsadombon az utcanevekben, az istenadta utcasarki lépcsőzetekben, a salep4 illatú édességekben kutat török hagyományok után.      A magaslat, ahol a türbe áll, az arra járót a városra egyedülálló kilátással várja. Természetes kép- és fénykeretet talál itt arcképéhez Abhishek, az indiai fényképész, messze a söntéstől itt talál megnyugvást Mátyás, a csapos, légzéséhez megfelelő ritmust ejtőernyős ugrása előtt a karcsú Vörös-hajú.      Ünneplik a szerelem és a bor napját, kertjét mindenki saját naptára szerint gondozza. Itt, Gül Baba türbéje mellett (a dervisek szerint nem halt meg, csak jobb világba költözött) van valami misztikus, titokzatos. Ahogy a barlang mélyén a libanoni Kadisha-völgyben, Dzsibrán költő sírhelyénél, úgy itt is, Gül Baba mellett, a halál mintha nem lenne komor: a bektási5 nem halt meg, csak lefeküdt, és ez nem szemfedő, hanem a keletről nyugatra vándorló utas hímzett, tarka takarója. A halál helyett az életet, a költészetet ott, a libanoni barlangban a falakon Dzsibrán nimfákat ábrázoló rajzai, itt, a budai türbe mellett meg, a szökőkút hirdeti.      Vitathatatlan, a költőket az élet viszi tovább, hazájuk a zászlóktól és határoktól mentes költészet. Dzsibrán Levantén, a világok kereszteződésén, hazájának megálmodott szabadságát nem élte meg. Gül Bab mint hódító, katonasággal érkezett Budára, de a dervist senki sem említi katonaként. Haláláról, lágy bukásáról a rózsásban, a Rózsadombon azt mesélik, gondolatai az utolsó pillanatban is felfelé törtek, lélegzését ima közben szakította meg, hogy egy más, a miénktől jobb világba, a zene és költészet világába lépjen.      Keleten azt mesélik, minden növény, virág a csókra, szerelmes ölelésre hasonlító rózsabimbóból ered. Itt, Budán Gül Baba türbéje alatt virággal takart a meredek, és, mert mindig újjáéled, a rózsakert örökös.   1dzsenaza-namaz – temetési szertartás 2rahat lokum – szultánkenyér 3musafir hamam – török fürdő 4salep (ejtsd: szálep) – egy orchideafajta (Orchis mascula, Orchis militaris) megszárított gumója ledarálva 5bektási – muszlim misztikus rend tagja   Fordította: Fehér Illés

Izvor: https://filozofskimag.blogspot.com/2022/04/nikola-popovic-vrt-oca-ruza.html

Nikola Popović Риђокоса са Ружиног брда – A rózsadombi Vörös-hajú

 

Nikola Popović Sarajevo, 3. jul 1979. –  

Риђокоса са Ружиног брда   Будимпешта, зима 2021. *        Јутрос опет вози Риђокоса. Будимска су јутра студена, али у аутобусу 149 је увек топло. Мешају се парфеми и речи, штуре и јутарње, кроз замагљена стакла наочара и маске.        Сваком она погледа карту, али то је поглед брз и узгредан, као да отпухује мушицу с рамена, јер одмах јој се поглед врати на волан и цесту уоквирену стаклом. Између мењања брзина, она намести таласасту косу.        Возачка кабина пуна налепница – амблеми спортских клубова, календар и возни ред. Кад аутобус стане, утихне у њему жамор на трен, па се чује, са звучника, свечано казано: – Петефи радио.        Буде то између музичких чинова и аутобуских станица, а џингл одмах наставе сонате и гудачки квартети. А она увек вози по откуцајима музике.        Тако сам чуо да је зову Будимци: Vöröshajú. Пуна уста кад кажеш, звучи бујно као риђа коса, а написана реч занимљива оку, са тачкицама и акцентом на крају налик на кићанку на капи. Издвоји се име из теби незнаног језика, који слушаш као песму неразумљивих стихова, разазнајући да има у њој и мирноће и титраја и жара.   *        И у Будимпешти, у овој четврти што се зове Ружино брдо (усред равнице седло од тлa) иде име пре човековог лика, као што прича претходи догађају и на крају се све, и стварно и нестварно, стопи с њом.        Овој се четврти не знају тачно међе. Померају се као морске бове у сећању. За границе и називе, оне законске, ту су зелене табле и римски бројеви за двадесет и три будимпештанска кварта. Али, у овоме крају где има и велелепних предратних вила и сивих стамбених зграда са пескираним балконима, свако ће рећи: – Ја сам са Ружиног брда.        Од трга Сел Калман, који старији још зову Московски, четврт се расцветава у брда, павиљоне и перивоје, одакле се пружа поглед на град, посебно кад се крошње прореде па пукне видик нов и чист. Зими куполе и кровове кућа прекрије танак слој снега, као шећерни прелив на кућицама од кекса.   *        Нема у аутобусу који вози уз Ружино брдо пуно разговора. Будимци не слове можда за људе од пуно речи, него више од сигурне, љубазне раздаљине. Својствено је ипак природи људској да и од мало састојака плете ткиво приче, па и Будимци везу своје шаре.        Говоре брзо, силовито, зацрвене им се пегава лица а псовка уплете у говор, мада је то кратког даха, нагло тону у сету и ћутање. Ко ослушне, чуће у ћутању, једнако као у говору, одјек легенди о капетанским путовањима ка Црноме мору, љубавницима зазиданим у темеље замка и благу закопаном на уклетим дунавским адама. Легенде су као и поднебље без излаза на море, утонуле у приче са трга и улице, у приче из оперских позоришта и боемских бистроа.        Риђокоса увек вози слушајући радио који носи име по песнику љубавне лирике. Кад дође до последње станице, избаци из брзине, а уста јој се развуку у широк осмех. Данас, осмехнута је, за Будим можда превише: – Ја нисам из Будимпеште, већ са југа, од Сегеда.        Видим, док устаје, да је витка и брзог покрета.   *        Они што уплове у град питају: какав је овдашњи свет, каква су вина? Чули су о равници и ветру и о љубазној раздаљини. Лакше би било проговорити језиком другог на Медитерану, где има пуно сунчаних дана а реч клизи лака и сама.      Није народ тежак или лак већ је сваки само другачији, самосвојан као овај. Вино, онакво је какво је тло и ваздух и онај што га прави. За град, писци знају, најбоље ћеш га описати очима оног што одлази и што га гледа на растанку.        – Најватренији смо народ Европе – каже Адам таксиста. Помиње као и увек коњанике, јаросна плeмена са истока, љуте зачине и пламенове котлића.         – Нема већих меланхолика од Мађара – каже бармен Матијаш – а свему је крива магловита панонска равница и топле парне воде што клокоћу под земљом, па дању мрсе мисли а ноћу помућују снове. Ми градимо куће тамо где висак не мирује.        Сада, вози Риђокоса аутобус 149, слива се велика плава гусеница низ улицу Филер, до пијачног трга који је сав кошница и агора Ружиног брда. Ту се меша говор, како каже бармен Матијаш, будимских домородаца и странаца, што су на кратко или дуже дошли да уплове.   *        Пред пивницом коју држе Мађари из Трансилваније, Секељи – њихова су јела посве мађарска а опет, као и сва јела на граници другачија и своја – стало двоје Сицилијанаца, момак и девојка. Малени су и црнопути, па пластичне жуте кесе у којима су димљени сир и мађарски кулен, изгледају још веће. На обома много боја, вијоре се црвени шалови на ветру. Питају за ресторане и за улице.        Дошли су летом из Палерма, враћају се вечерас. Ходали су доста, обишли много, јели и слатко и слано, превише, додајући на све паприку, која је љута и чини да јела тражиш још. Тамо, на Сицилији, време је наранџиног плода. Једу се лаке салате, са бадемом и пистаћима, служе их на светлозеленом листу агаве.        На табли пред секељском пивницом, мени: зечји паприкаш. Она би пробала, њему жао зеца, па иду даље преко трга, ка метроу. Гледам то двоје Палермитана, он је пожурује, а она застала испред старе будимске поште која личи на дворац. На тргу оркестар, слави се нешто, свирају Бартока, клавирски концерт, онај што га слуша Риђокоса возећи. Сад су жустре каденце на диркама, сустижу их гудачке каскаде, флауте, обоа. Свуда су заставице и конфете, балони и букети, али већ са првим сумраком, биће трг рапсодија тишине.   *        Препознајем лица из четврти, срасла са амбијентом као што пузавица срасте уза зид. Има међу њима бизнисмена, али и људи који живе на улици.        На пешачком острву испред трга поваздан свира гитариста, Ром, на гитари са усеком, свира као Ђанго – биће и о њему прича – спаја џез и циганске мелодије. Недалеко од свирача, пева Мађар у ношњи, песма му је без узлета, поравна, каква је низија, али се стапа са врцавим акордима Ђанговим.        Око пијаце су гостионице где дању и ноћу пију фурминт, свеже вино воћне ароме. Кажу да ту нема великих прича ма колико да ослушкујеш, а може бити и да има јер цео свет је у зеници ока. Има и четврт и улица своје устаљено кретање, а опет сваки нови дан је јединствен и непоновљив.        Она, Риђокоса вози плави аутобус 149. Лице јој је пегаво, вози пратећи тишину и звуке а поглед и реч јој је бржа јер је са југа, од Сегеда.   *        Видим је после, на пијаци, пред тезгом са зачинским биљем. Висока је и лепа, очи смарагдне боје и сад, ван аутобуске кабине, видим јој и осмех који открива две ниске зуба.       Слаба је понуда зачина. Није време коријандеру, босиљку и другом ароматичном биљу, није на хладноћу отпорно нежно лишће па ни биљка моћног имена, естрагон, змијска трава. Врело лето и ужарени асфалт под стопама заменило лишће, мокро и клизаво, и дивље кестење. У парковима деца шутирају зелене лоптице налик на тениске, палe са дрвета којем ретко ко зна име.        Препознаје ме Риђокоса а ја је први пут видим обучену другачије, без возачке кошуље са еполетама. Говори мешајући енглеске и мађарске речи. Показује, мени и продавцу за тезгом, родом исто с југа, од Чонграда, слике са падобранског такмичења.        Падобран, то је њен хоби и страст, каже, прошла је обуку и скочила неколико пута. Скакала би и чешће, само да скокови нису тако скупи.        – Да ли је страшан скок? – питам.        Било је на курсу падобранства оних што заврше обуку, скоче чак са инструктором, али кад дође тренутак за први самостални скок, стегне им се срце. Њу је, каже, било страх првог пута, а касније се препуштала ваздуху и гравитацији. Само, за лет падобраном и мекан доскок мораш имати јаке руке.        Зато она ради вежбе. Показује траке за растезање, тако јача тетиве и зглобове. Питам је о радио-вези са авионом, док се спушта падобраном, и шта буде ако се неком заврти у глави и изгуби свест током лета.        – Слетеће свакако – одговара – ако се онесвести, разбудиће га брзо ваздух сам, а ако закаже једна ручица, има и резервна.       – А ако закаже и та, друга?       – Онда ти ништа не преостаје но да загрлиш земљу – говори Риђокоса, реч јој весела а осмех чио и здрав, купује у пластику умотан коријандер и наставља причу о смрти као да је скок игра.   *        Доживи у новоме граду путник преображај, успомене се стопе с новим сликама и мада не зна језик и називе улица, пут га сам води. Овде, у Будимпешти, сви путеви воде преко реке, преко осам мостова, чија се имена лако памте, али не и редослед. Тако, у трамвајима и аутобусима који клизе из Будима ка Пешти, чују се раштркане речи, кроз мађарску меланхолију са спуштеним погледима и ћутњом.        Пуно је прича о пореклу мађарског рода, о сеобама и капији народа. Откуда смо ми, са Балтика или Висле, где је постојбина, а откуда они, јесу ли од Атилиних Хуна или од финских ратника са севера, колико је у жилама које крви?        Говоре древне приче о мађарском пралику, али таквог нема, већ су око нас лица староседелаца будимпештанских и других које је живот довео овде. Матијаш, бармен што личи на грофа из приче, зна меру за коктел и реч; фотограф, Индус именом Абишак, нови град тек наслућује као облине под тканином сарија док учи своју вожњу по европски; она, Риђокоса, гипка и витка, вози аутобус 149 пратећи такт музике, скаче с падобраном на земљу меко, као да у топлу купку улази.        Нови град сваком је различит. Неком ће се отворити карте послова и сусрета и неће му снове реметити оне подземне воде од којих висак не мирује. Пловидба ће му бити лака као што Риђокоса лако слеће кад се клобук испуни ваздухом, па је полако носе воља и ветар, Земљина тежа. Другом човеку исти град, био варошица или метропола, доноси смутњу и несан, па му тешки и вода и људи и вино.         А прича, она је писац сам, слика његова на површини воде. Скрене у меланхолију, добије можебити плачеван тон, али мапа носталгије препокривена је новим доживљајима и звуцима, новим пејзажима и дијалозима. Приче не путују пределима уснуле душе, већ нерасањаним стазама живота.        Од Будима путеви воде на север, у Словачку, на запад, ка Алпима и Медитерану, на исток, линијом Дунава, ка Црноме Мору; на карти све је мање од педља. На југ се путује ка Сегеду, одакле је Риђокоса, пут је чист и раван, на огради поред аутопута много је ветрушки и пољских птица.        Са Ружиног брда види се цео град као на длану, сенке светлости и таме, мостови, зграда парламента налик на краљевску палату. Буду, сад у зимско време, и ватромети, виде се жишке на небу јасно, па гледа и ко не зна шта се слави.

A rózsadombi Vörös-hajú   Budapest, 2021 tele.   *        Ma reggel ismét a Vörös-hajú vezet. A budapesti reggelek hidegek, de a 149-es autóbusz mindig meleg. A párás szemüvegeken és maszkokon keresztül a reggeli pacsuli-illatok kurta szavakkal keverednek.        Mindenki jegyét megnézi, de oly gyors és felületes az a tekintet, mintha egy vállról legyet hessentene, mert máris a kormányra és az üvegkeretbe foglalt utcára figyel. Sebességváltás közben meg hullámos haját igazgatja.        A vezetőfülke címkékkel van tele – sportegyesületi jelvények, naptár és menetrend. Mikor megáll a busz és egy pillanatra csendesül a moraj, a hangszórón keresztül hallani, ahogy ünnepélyesen jelentik: – Petőfi rádió.        Ez a zeneszámok és a buszállomás között történik, és a vonósnégyesek rögtön újabb szonátába kezdenek. Mindig taktusra vezet.        Úgy hallottam, ő a Vörös-hajú, a budaiak szólítják így. Mikor tele szájjal kimondod, igézően hangzik, mint a vörös haj, a leírt szó meg szemet gyönyörködtető. A pontokkal és a szó végén az ékezettel kalapdíszre hasonlít. Kiválik a név, a számodra ismeretlen nyelvből, melyet érthetetlen verssorokként hallgatsz, egyúttal érzed, benne van a nyugalom, a remegés és a rajongást is.      *        Budapesten is, ebben a Rózsadomb elnevezésű kerületben (földnyereg a síkság közepén) az ember alakját a név előre vetíti, mint ahogy az eseményt a mese és a végén, a valóságban is, látszólagosan is, minden egybe olvad.        A kerülethatár pontosan nem ismert. Tengeren úszó bójákként változik, ahogy az emlékezetben él. A törvény szerint a huszonhárom budapesti kerület határa és neve zöld táblákkal és számokkal jelölt.  De itt, ebben a városrészben, ahol gyönyörű háború-előtti villák és szürke háztömbök keverednek, mindenki azt mondja: a Rózsadombon élek.        A Széll Kálmán, az idősek szerint Moszkva tértől kezdve a negyed igazi szépségét a dombon mutatja. A pavilonokból és a parkokból az egész várost látni, elsősorban a sűrű lombozat ritkításakor. Télen a kupolákat és a háztetőket, mint a kekszből készült házacskákat a cukorbevonat, vékony hóréteg borít.   *        A Rózsadombon közlekedő buszokon nem sokat beszélnek. A budaiak valószínű nem a fecsegők, inkább a biztonságosabb, szívélyes távolságtartók közé tartoznak. A mindenből mesét szövés mégis emberre jellemző tulajdonság, így a budaiak is saját történetüket emlegetik.        Gyorsan, élénken beszélnek, szeplős arcuk belevörösödik, egy-egy szitok is elhangzik, igaz, mindez nem tart soká, hirtelen a keserűségbe, a csendbe süllyednek. Aki fülel, a csendben is, akár a párbeszédben, hallja a kapitány Fekete tengeri utazásáról, a vár alapjaiba falazott szerelmesekről, az elátkozott dunai szigetekre rejtett kincsekről szóló legendákat. A legendák, akár a tengeri kijárat nélküli vidékek, a terekről és utcákról, operaszínpadokról, bohém bisztrókból merültek a mesékbe.        A Vörös-hajú vezetés közben a szerelmes verseiről ismert költő nevét viselő rádiót hallgatja. Az utolsó állomáson, ahogy leállítja a buszt, arcán széles mosoly jelenik meg. Ma is mosolyog, a budaiak szerint talán túlságosan: –  Nem budapesti, déli, szegedi vagyok.          Látom, ahogy felkel, karcsú és gyors mozgású.   *        Akik a városba térnek, kérdik: milyen az itteni világ, milyenek a borok? Hallottak a síkságról, a szélről és a szívélyes távolságtartásról. Másik nyelven a Mediterránon, ahol sok a napsütés és a szavak maguktól gördülnek, könnyebb lenne megszólalni.        Nem a nép nehéz vagy könnyű, csak mindegyik másféle, jellegzetes, mint ez. A bor olyan, amilyen a talaj, a levegő és az, aki készíti. A várost meg, az írók tudják, hűen akkor tudod bemutatni, ha a távozásban lévő vagy éppen a búcsúzkodó szemével nézed.        – Európa legszenvedélyesebb népe vagyunk – mondja Ádám, a taxisofőr. Említi a lovasokat, a harcias keleti törzseket, az erős fűszereket és a lángoló bográcsosokat.        – A magyarnál nincs elkeseredettebb nép – állítja Mátyás, a csapos – amiért egyaránt felelős a ködös Pannón-síkság és a földalatti buzgó meleg vizek sokasága, hisz nappal gondolat-zavaró, éjjel meg álom-kuszáló. Mi házakat ott építünk, ahol a függőón nem nyugszik.         Most a Vörös-hajú a 149-es buszt vezeti. A hatalmas, kék hernyó a Fillér utcán keresztül a Piac térig, a rózsadombi méhkasig, a főtérig gurul. Itt, ahogy Mátyás, a csapos mondja, keveredik a budai őslakosok és a rövidebb vagy hosszabb időre betolakodottak beszéde.   *        A Székelyföldről jött magyarok által tartott söröző előtt – ételeik vitathatatlanul magyarosak, mégis, mint minden határral elválasztott étel, ízük más – két szicíliai, egy fiú és egy lány áll. Alacsonyak és sötét bőrűek, így a kezükben lógó füstölt sajttal és igazi magyaros szalámival tele sárga műanyagzacskók még nagyobbaknak tűnnek. Öltözetük kirívóan rikító, piros sálaik lobognak a szélben. Éttermek és utcák után kérdezősködnek.        Nyáron Palermóból jöttek, vissza ma este indulnak. Sokat gyalogoltak, sokat láttak, édesből is, sósból is éppen eleget ettek, mindent erős paprikával hintettek, így az étel még kívánatosabb. Ott, Szicíliában, most érik a narancs. Halványzöld agávé-leveleken tálalt, mandulával és pisztáciával ízesített édes salátákat esznek.        A székely söröző előtti táblán a menü: nyúlpaprikás. A lány megkóstolná, a fiú a nyulat sajnálja, így tovább mennek, a metróállomás felé. Nézem a két palermóit, a fiú sürget, a lány a kastélyt idéző régi posta előtt megáll. A téren egy zenekar valamit ünnepel, Bartók szerzeményt játszanak, zongorahangversenyt, igen azt, amit vezetés közben a Vörös-hajú hallgat. Most a billentyűk az élénk kadenciánál tartanak, következnek a fúvósok, fuvolák, oboák. Mindenütt zászlók és konfettik, ballonok és csokrok, de ahogy leszáll az est, a téren újra a csend honol.   *        Felismerem a negyed lakóit, úgy nőttek össze a környezettel, ahogyan a kúszónövények a fallal. Van közöttük üzletember, de olyan is, aki az utcán él.        A tér előtti gyalogos szigeten megállás nélkül gitár hallatszik, roma a zenész, gitárján rovás, mint Django, – róla is mesélek majd – úgy játszik, jazzt cigányzenével ötvöz. A zenésztől nem messze népviseletbe öltözött magyar énekel. Éneke nem szárnyal, egyhangú, amilyen a síkság, de összeolvad Django pergő akkordjaival.        A piac körüli éttermek sokaságában nappal is, éjjel is furmintot, gyümölcsízű friss bor, isznak. Állítják, akárhogy is fülel az ember, valami nagy horderejű dolgokról nem hall, bár az is lehet, hogy igen, mert a világ a szembogárban van. A negyednek is, az utcáknak is megvan a megszokott életvitele, mégis minden új nap különleges, megismételhetetlen.      Ő, a Vörös-hajú a 149-es buszt vezeti. Arca szeplős, csendet és hangokat követve vezet, de tekintete és beszéde gyorsabb, mert déli, szegedi.   *        Később, a piacon egy fűszernövényekkel tele asztal előtt látom. Magas és szemrevaló, szeme smaragd-színű és most, a vezetőfülkén kívül, ahogy mosolyog, két fehéren csillogó fogsorát is látom.        A fűszerkínálat hiányos. Ilyen hidegben a koriander, a bazsalikom és egyéb fűszernövények, mint a nevezetes tárkony vagy a vérfű érzékeny levelei megfagynak. A forró nyarat, talpunk alatt az izzó aszfaltot nyirkos, csúszós levélzet, meg vadgesztenye váltotta fel. A parkokban a gyerekek az átlag ember számára ismeretlen nevű fákról hullott zöld, teniszlabdához hasonló gömböket rugdosnak.        Megismer a Vörös-hajú. Nem váll-lapokkal ellátott egyenruhában, hétköznapi öltözékben először látom. Angol és magyar szavakat keverve beszél. Nekem is, és a szintén déli, csongrádi születésű elárusítónak is ejtőernyős versenyekről készült képeket mutat.        Ejtőernyő, hobbija és szenvedélye. Mondja, a tanfolyamot sikeresen átvészelte és néhányszor ugrott is. Többször is megtenné, ha az ugrás nem lenne olyan drága.        – Félelmetes az ugrás? – kérdem.        Voltak olyanok, akik befejezték az ejtőernyős tanfolyamot, a kiképzővel ugrottak is, de az első önálló ugrás pillanatában szívük összeszorult. Ő, ahogy meséli, mikor önállóan először ugrott, félt, később viszont a levegőre és a gravitácóra bízta magát. Ám az ejtőernyővel való lebegéshez és a könnyű talajfogáshoz erős kéz kell.        Ezért gyakorol. Gumiból készült expandereket mutat, ínszalagjait, csuklóit így erősíti. Érdekel, a levegőben, ereszkedés közben, a repülőgéppel a rádió-kapcsolatot hogyan tartja, és mi van akkor, ha valaki ugrás közben megszédül és eszméletét veszti.        – Mindenképpen leér – válaszolja – ha elszédül, maga a levegő rázza fel és ha egy kar felmondja a szolgálatot, van tartalék.        – És ha az a tartalék is felmondja a szolgálatot?        – Akkor megöleled a földet, nem marad más hátra – állítja a Vörös-hajú. Vidám, mosolya teljes és egészséges, megveszi a műanyagba csomagolt koriandert és mintha az ugrás játszadozás lenne, a mesét a halálról úgy folytatja.   *        Új városba térve, az utas valamilyen módon átváltozik. Az új képekkel emlékek vegyülnek, igaz, a nyelvet nem tudja, az utcákat nem ismeri, de maga az út vezeti. Itt, Budapesten, minden út folyón keresztül vezet, nyolc hídon át, nevüket könnyű megjegyezni, a sorrendet már nem. A Budáról Pestre guruló villamosokon és buszokon magyar keserűséggel, leszegezett tekintetekkel, csenddel kevert szaggatott beszédet hallani.        A magyar nemzet eredetéről, vándorlásáról, a nemzetek kapujáról sok mese szól. Honnan jöttünk mi, a Baltikumról vagy a Visztuláról, ahol az őshazánk, és honnan jöttek ők, Attila hun vitézei vagy az északi finn harcosok leszármazottai, ereikben miből mennyi vér folyik?        Hajdani mesék szólnak az eredeti magyar emberről, de ilyen nincs, körülöttünk budapesti őslakosok vannak és mások, akiket ide vetett a sors. Mátyás, a csapos mesebeli grófra hasonlít, tudja, hogyan kell viselkedni és koktélt készíteni; a hindu fényképész, név szerint Abisak éppen csak, mint selyem alatt az idomokat, sejti a várost; ő, a Vörös-hajú, a hajlékony és karcsú nő, taktusra vezeti a 149-es buszt, ejtőernyővel, mintegy meleg fürdőbe, könnyedén ereszkedik a földre.        Az új várost mindenki a maga módján éli át. Egyeseknek új munkalehetőséget nyújt, új ismeretségeket és álmait azok a függőónt lengető talajvizek nem zavarják. A beilleszkedés nem oly könnyű, mint amilyen könnyedén a Vörös-hajú az ejtőernyő nyílása után lebeg, viszi akarata, a szél és a Föld vonzereje. Másnak ugyanaz a város, legyen az kisváros vagy metropolis, zűrzavart, álmatlanságot jelent, számára a víz is, a környezet is, a bor is nehéz.        A mese pedig, az maga az író, arcképe a víz felszínén. Lehet lehangolt, esetleg hangja el-el csuklik, de a múltidézés térképe új élményekkel és hangokkal, új tájakkal és párbeszédekkel tele. A mese nem az álomba bágyadt lelkek tartományában, az élet kitaposatlan ösvényein halad.        Budáról az utak északra, Szlovákiába, nyugatra az Alpok és a Mediterrán felé, keletre a Duna mentén a Fekete tenger irányába vezetnek; a térképen egy lábnyomnál nem több. Délre Szeged felé vezet az út, ahonnan a Vörös-hajú is jött. Arra az út tiszta és egyenes, a sztráda mellett a kerítésen sok a vörös vércse meg egy-egy mezei madár..        A Rózsadombról az egész város látszik, mintha a fény és a sötét játéka, a hidak, a királyi palotához méltó parlament épülete a tenyéren lenne. Most, télvíz idején tűzijátékok is vannak, az égen szikrák pattognak, az is nézi, aki nem tudja, mit ünnepelnek.   Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor