Ténagy Sándor – Šandor Tenađ
Szekszárd, 1936. január 19.–Budapest, 2005. augusztus 18.)
Sorsáért rimánkodik a szerelem
Elloptalak az iskolából, a kuncogó csitrik közül
s te repültél, azt hitted: újabb csínytevés ez is,
matrózgalléros angyalka, most aztán becsapódtál,
tantárgyaid jócskán megszaporodtak: háztartás, hivatal,
s ugye, mennyire más közelebbről a költő,
szuszog, káromkodik, s verset sem mélázva ír,
keservesebb, lám, a romantika, lefordítva köznapi nyelvre,
derűsebb sokkal az iskolapad, a drukkolás, a tízpercszünet,
a klubdélután, meghosszabított kimenővel,
edzés, szakköri foglalkozás: megannyi aranyos alkalom,
szertelen lehetőség, játék, emlékezésre méltó apróságok.
S gyilkollak itthon, albérleti főúr, véredbe letanyáztam,
hajlítjuk egymást kíméletlenül, robbanásig telítődünk,
ütöm az írógépet, dobhártyát romboló fém-muzsika altat,
sziszeg a kávéfőző, rosszabb, mint a foghúzás,
aggódsz, mert fehér giliszták, cigaretták másznak tüdőmbe,
okulásul apámat emlegeted, ki összehorpadt, mint bádogedény.
Jaj, félek, okosan osztogatod-e erődet, szelíd türelmedet,
kívánalmaim éles kések, vagdosnak téged darabokra,
kívánkozom öledbe mégis, hízelgésem cukrozott málna,
fnom madártej, tessék, gyere, gömbölyödj karjaimba,
beszélek, mondom egyre a magamét, szép forgószél nyakamon a sóhaj,
istenhátamögötti kunyhó, gyere, húzzuk meg magunkat magányomban,
bajaim vicsorgó kutyák, tépik rólam a göncöt,
gyere, stoppold meg a zoknit, vasald ki hátamon az inget,
hullámvölgy, mondják rólam, igen, ritkábban ragyog már ütőerem,
vonítok, szánalmas jószág, karmollak, nyúzlak,
jaj, csak te ne hagyj el, jaj, csak te ne hagyj el!
Áldom én örökre azt a mozijegyet, mely összeültetett minket,
a vásznon, premier plan-ban, szőrös pofák, torz fogolytábor,
tetvek, csajkák, szökési kisérletek, hörgés, halál,
s a nézőtéren kegyeletes, mocorgás nélküli fgyelem,
mellettem meg a Te arcod, Tizenhatéves bőröd világított,
nem is a filmet néztük mi már, nem érdekelt minket a háború,
szép voltál s az volt a törvényszerű,
hogy elfordítsuk tekintetünket a háborúról.
Testünkben csobognak bíbor szökőkutak,
meleghajú fuvallatban, jégtulipános félelemben gázolunk egyre,
süketen és vakon, máskor meg túlságosan is józanul,
hitted-e pirulós iskoláslány, hogy kétélű lesz a konyhakés,
hogy kétízű a só s ennyire nyűgös a mesebeli herceg?
hitted-e, hogy a boldogság a legnehezebb vizsgatétel, de felelni kell,
amíg szoknyád ravatalán sorsáért rimánkodik a szerelem.
Ljubav za svoju sudbu preklinje
Ukrah te iz škole, iz društva nezrelo smeškajućih cura,
ti si letela, misleći: i to je nova avantura;
anđele s mornarskom kragnom sad si se prevarila,
predmeti su ti se nagomilali: kućanstvo, posao,
a pesnik je sasvim drukčiji iz bliza,
diše, psuje, ni pesmu ne u zanosu piše;
prevedeno na svakodnevni jezik, gorka je ta romantika,
vedrija je školska klupa, zebnja, desetominutna pauza,
popodnevne čajanke s produženim izlascima,
treninzi, neobuzdane diskusije na kružocima: mnoštvo prilika,
prekomerne mogućnosti, igre, sitnice koje uspomene čuvaju.
I ubijam te kod kuće, moćni podstanar, u krv ti se usadih,
nemilosrdno se savijamo, do eksplozije se punimo,
udaram pisaću mašinu, metalni zvuci te uspavljuju,
sikće automat za kafu, gori je od zubobolje,
strepiš jer dim cigara, bele gliste mi se uvlače u pluća,
za pouku mog oca spominješ ko se poput limenke spljoštao.
Pitam se da li mudro raspoređuješ svoju snagu, pitomu strpljivost,
moji prohtevi su oštri noževi, tebe komadaju,
ipak u krilo ti čežnem a moje laskanje je kandirana malina,
ptičje mleko, evo, dođi, u mom zagrljaju nađi smiraj,
pričam, vazda svoju priču pričam, uzdah je krasan vrtlog na mom vratu,
koliba u nepreglednom bespuću, dođi, sakrijmo se u mojoj samoći,
tegobe su mi ljuti psi, sa mene dronjce kidaju,
dođi, zakrpaj čarapu, na leđima mi iseglaj košulju;
na dnu je, kažu o meni; da, ređe mi se ubrzaju otkucaji
kao bedna životinja stenjem, grebem te, kožu ti gulim,
jao, samo ti, samo ti me ne ostavi!
Večno slavim onu kino kartu koja me je kraj tebe odredila,
na platnu, u premijer planu, neobrijana lica, iskrivljeni logor,
vaške, čuture, pokušaji bekstva, hroptanje, smrt,
u gledalištu je mukla tišina, ukočena pažnja vladala
a pored mene je Tvoje šesnajstogodišnje lice, koža sjala,
više nismo gledali flm, rat nas nije interesirao,
lepa si bila i prirodno je bilo
da okrenemo poglede sa rata.
U našim telima purpurni vodoskoci žubore,
u blagoj toplini lahora, smrznutim cvetovima straha gazimo,
slepo i gluvo a drugi put i previše hladnokrvno;
da l’ si verovala, stidljiva školarko, da kuhinjski nož dvostruko seče
da je so dvostrukog ukusa i princ iz bajke toliko je cendrav?
da l’ si verovala, sreća je najteža ispitna stavka a odgovarati se mora
dok na odori tvoje suknje ljubav za svoju sudbu preklinje.
Prevod: Fehér Illés
Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
Családi kör, Novi Sad
