Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Garai Gábor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Garai Gábor. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. március 27., vasárnap

Garai Gábor Fölötted egy csillag – Zvezda je iznad tebe


Képtalálat a következőre: „garai gábor”

Garai Gábor

Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.

Fölötted egy csillag

Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nemcsak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.

Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.
Zvezda je iznad tebe

Jer razdraganost ne
odjedanput osvaja telo:
najpre na predmete samo
ti se pogled vraća
i tvoje izbledele uspomene
ponovo počinješ voleti.
Pa i sam vazduh
ti se čini svojstvenijim,
i teške reči drugih
dugo, strpljivo pratiš;
kasnije, čak i ako si sam,
ne samo na sebe misliš,
i makar ti se dani skraćuju –
sa budućnostom razgovaraš.
I i džungli tvojih organa
polako kod kuće se osećas,
svoje bolne kosti zaboravljaš –
život ti je beskraj.
Zastaneš na zemlji, potreseš –
neće se izvrnuti;
i na jednu lepu reč
u sevajuće nebesa poletiš.

A ništa drugo se nije desilo
samo red se uspostavilo:
u gomilastom mraku
besciljno, samotno si lutao
i iznad tebe jedna zvezda se upalila –
zlatna zenica koja se otvara –,
obasjala otelovljena
čuda bitisanja;
zadimljenim gradovima
iz krošnji senicu pravila,
iz klonulih
prolazan osmeh mamila;
sa neprohodnih cesta
tvoje zabludelo srce odvukla,
divljacima bez braća
braća pokazala;
i jer sebe samo u drugima pronalaziš
– tvoju tajnu je shvatila –,
sad u tebi živi i ti u njoj živiš,
ujedno tkana slika zvezda;
i znaš, više te neće napustiti
sjajna čistota njena.

Prevod: Fehér Illés


2014. november 10., hétfő

Garai Gábor Bizalom – Poverenje

Garai Gábor portréja
Garai Gábor
Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.


Bizalom

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

/1964/

Poverenje

Ako me i sto puta prevare i nebrojeno
se razočaram u osobi kojoj sam srce
kao ružu u snu otkrio,
i ako me baš taj izdaje
koga životom branio,
i ako me vlastiti sin
odbije,
i ako me moji prijatelji 
ne za trideset srebrnjaka nego za aspru
prodaju,
i ako me slutnja vara,
i ako zbog promašaja na kolena
padam i proklinjem dan mog rođenja,
i ako u mojim pristalicama hvala
samo osvetu rađa,
i ako me kleveta opkoljava, –
ni tad ne tvrdim, ne vredi!

Ni tad ne tvrdim, ne vredi
verovati u ljudskost, ni tad ne tvrdim
da sam sposoban u osami živeti,
jer opstanak je nemilostiv.

Ali tiho, zamišljeno govorim:
kod mene su širom otvorena vrata poverenja,
nevericom ne može biti zabravljena;
slobodan je prolaz, lepo vas molim.
Zbog jednog ušuljanog probisveta
neću zaustaviti desetoro valjanih!

Koga tu juče slabost uprljala,
pročišćeno opet može navratiti;
ko danas oštrim nožem došao,
može me sutra zagrljajem pozdraviti!

Ne, ne oglašavam mlaku milost.
Ne oglašavam oprost pokvarenjaku,
milost trčilažu,
ne nalazim
ispriku za suzavo licemerstvo,
mrzim samoubilačku askezu
kao i mučki napad sirovog samoljublja.

Ali oglašavam, gresi su prolazni!
Kao mamut i pragušter, mržnja
i sumnja u zaborav pada;
ohladi nam se bes,
samo je ljubav večna.
I među nestalnim slabostima
samo čovek je besmrtan.
Protiv neumoljivih nevolja
njegova milostiva kula iz vere je građena;
i u borbi koju sam sa sobom vodi
utočište samo dobrota pruža.

/1964/

Prevod: Fehér Illés




2014. október 23., csütörtök

Garai Gábor Kis csodák – Mala čuda

Garai Gábor portréja
Garai Gábor
Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.


Kis csodák

A várva várt nagy csodák, többnyire
- mire beteljesednek -
elvesztik gyöngéd hamvasságukat;
fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik,
akár a kígyóbőrt, és nem marad más,
csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei,-
aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak
- közönyös füst- virágok -
és az
"ennyi csupán az egész"
görcsös kérdőjele
?
kunkorodik fel egy
keserves ásításban.
De áldottak a hétköznapi csodák,
a váratlanok, a gyermekiek.
Egy idegen asszony fagylaltot vesz
neked, az idegen kölyöknek,
s mire megköszönnéd,
eltűnik a tömegben;
fejed fölé hajlik egy katona-orvos:
azt mondja, beteg vagy, pedig,
tudja, pihenni vágysz csak;
feléd röppen egy lány, és nyomban elszáll,
csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha...
Az áldott kis csodák
holdjai békén elúsznak előtted;
s ami a lélekben marad,
az már csupa csend, vagy fényes duruzsolás,
gyöngéd hullámverése apályos tengereknek.
Mert szép a szenvedélyek villámló vihara,
de még szebb embernek maradni
vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött,
hálát adva a jóért, amit csak
önmagunkkal tudtunk viszonozni,
önmagunkkal:
gyermeki vágyainkig
lemeztelenítve:
egy elkésett
köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban...
- míg emlékké szilárdult
a mámor, mint a kristály,
hogy tűhegyére holnapunkat felépítsük megint,
mint rádió-adót ringó talapzatára;
hadd szórja szét a hanggá
duzzasztható hullámokat:
- Élek még, itt vagyok,
és újjászületek naponként!
És:
- el ne hagyjatok,
én is veletek maradok örökre.


Mala čuda

Ona isčekivana, velika čuda uglavnom
– dok se ostvare –
izgube svoju nežnu svežinu;
kao zmijsku kožu odbace sjajnu,
krljuštastu pokožicu i ne ostaje ništa drugo
samo rastresit kostur tela, žlezde, krvavo meso –
zatim rascvetaju tromi cvetovi sitosti
– nehajani cvetovi dima –
i
iz jednog gorkog zevanja
iskrsne
?
zgrčen upitnik
„zar je to sve“.
Ali blaženi su čuda svakodnevnice,
neočekivane, detinjaste.
Nepoznata žena tebi, tuđem detetu
sladoled kupi,
i dok bi se zahvalio
nestaje u masi;
vojni lekar ti šapuće:
bolestan si iako zna
samo si željan odmora;
pored tebe se stvori devojka, i nestane,
samo te moli, nemoj nju zaboraviti...
Janjci sitnih, blaženih čuda
smerno prolaze ispred tebe;
a to što u duši ostaje,
to je već sama tišina ili sjajno pucketanje,
slabašno talasanje plitkih mora.
Jer lep je gromovit vihor strasti,
ali još lepše je biti čovek
iznad penušavih valova privlačenja i strepnji,
zahvaljujući se na svu dobrotu koju
smo samo sa sobom mogli uzvartiti,
sa sobom:
sa dečačkim sanjarenjima
razgolivši se:
u jednom zakašnjelom
osmehu, uzdahu, rukovanju...
– dok zanos
poput kristala u spomen se učvrsnuo
da mu na vrhu ponovo naše sutra izgradimo,
kao predajnika radija na pomičnom postolju;
nek širi valove
koje se u glasove pretvaraju:
– Još živim, tu sam,
svakodnevno se ponovo rodim!
I:
– nemojte me napustiti
ostaću i ja s vama, zauvek.

Prevod: Fehér Illés

2014. április 17., csütörtök

Garai Gábor Ha a szerelem elhagyott… – Ako te ljubav napušta…

Garai Gábor portréja
Garai Gábor
Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.



 Ha a szerelem elhagyott…

Mert ha a szerelem elhagyott,
  kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
  mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,
  csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
  minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,
  ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
  parázson jársz, parázson…

És tarkódig felperzselődsz;
  tagjaid hamuként leomlanak,
mozdulataidról az otthonosság
  arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,
  tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
  belülről ráz a didergés…

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
  azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
  érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,
  s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
  mint omló falon a salétrom.

Futnál – menedékül a megkövült közöny
  nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
  mint bundájába az állat. –

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
  nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
  újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
  ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
  végül szivébe szalad.


Ako te ljubav napušta…

Jer ako te ljubav napušta
  nezaštićenost na tvom licu
u tankom, belom sloju ispuca
  kao šalitra na trošnom zidu;

jer ako te ljubav napušta
  zebnjom koračaš na ulici,
svaka pohotljiva suknja
  čara te i ponizi;

jezik ti se u suhom prahu kamena vrti,
  kad zaspiš snovi te pljačkaju,
budan na dronjcima trgaš noge;
  na žaru hodaš, na žaru…

I do potiljka se prepržiš;
  članci poput pepela raspadaju,
s tvojih pokreta zlatni štitovi
  prijaznosti se otapaju.

Oštro ti se spoje zverski zubi,
  zadrhti putanje pogleda,
i dok nad tobom vrućina vlada,
  iznutra te mraz potresa…

Jer kad te draga prevari, napusti,
  to još možeš podneti,
ali ako dopustiš da ti se i sama
  ljubav izgubi, jao tebi!

Jer ti onda sve će strano biti i
  nezaštićenost na tvom licu
u tankom, belom sloju ispuca
  kao šalitra na trošnom zidu.

Bežao bi – kao utočište čekaju te
  vlažne jame opake samoće:
poput zveri vlastitim krznom se
  pokrivaš i greješ se. –

Makar s gorčinom, ostaješ veran,
  što je izgubljeno, ne ispuštaš;
noktima zbog toga zarasle rane
  opet i opet čupaš.

I živiš odgovorno kao ranjeni
  borac: izvršavaš zadatke, redovno,
dok među mišićima ožiljak kola i
  u srce rine, svakodnevno.
                             Prevod: Fehér Illés

                            Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
                                                Családi kör, Novi Sad