Garai Gábor Fölötted egy csillag – Zvezda je iznad tebe

Garai Gábor

Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.

Fölötted egy csillag Mert nem egyszerre járja át a boldogság a testet: előbb csak a tekinteted száll a tárgyakra vissza, s derengő emlékeidet kezded megint szeretni. Aztán a puszta levegőt zamatosabbnak érzed, s hosszan, türelmesen figyelsz mások nehéz szavára; utóbb, ha egymagad vagy is, nemcsak magadra gondolsz, s rövidülnek bár napjaid - a jövővel beszélgetsz. S lassan otthon érzed magad szerveid vadonában, felejted beteg csontjaid - életed végtelenség. Megállsz a földön, rengeted - nem fordul ki alólad; és egy jószóra fölrepülsz a villogó egekbe. Pedig nem történt semmi más, csak a rend helyrezökkent: kerengtél árván, céltalan a gomolygó sötétben, s fölötted egy csillag kigyúlt - nyíló arany pupilla -, beragyogta a létezés megtestesült csodáit; lombokból lugast kerített a füstös városoknak, kicsalt egy röppenő mosolyt a csüggedt emberekből; elhívta tévelygő szived az úttalan utakról, testvéreire mutatott a vad testvértelennek; s mert másban lelsz magadra csak - értette ő a titkod -, most benned él, s te benne élsz, egybe-szőtt csillag-ábra; s tudod, már többé nem hagy el tündöklő tisztasága.

Zvezda je iznad tebe Jer razdraganost ne odjedanput osvaja telo: najpre na predmete samo ti se pogled vraća i tvoje izbledele uspomene ponovo počinješ voleti. Pa i sam vazduh ti se čini svojstvenijim, i teške reči drugih dugo, strpljivo pratiš; kasnije, čak i ako si sam, ne samo na sebe misliš, i makar ti se dani skraćuju – sa budućnostom razgovaraš. I i džungli tvojih organa polako kod kuće se osećas, svoje bolne kosti zaboravljaš – život ti je beskraj. Zastaneš na zemlji, potreseš – neće se izvrnuti; i na jednu lepu reč u sevajuće nebesa poletiš. A ništa drugo se nije desilo samo red se uspostavilo: u gomilastom mraku besciljno, samotno si lutao i iznad tebe jedna zvezda se upalila – zlatna zenica koja se otvara –, obasjala otelovljena čuda bitisanja; zadimljenim gradovima iz krošnji senicu pravila, iz klonulih prolazan osmeh mamila; sa neprohodnih cesta tvoje zabludelo srce odvukla, divljacima bez braća braća pokazala; i jer sebe samo u drugima pronalaziš – tvoju tajnu je shvatila –, sad u tebi živi i ti u njoj živiš, ujedno tkana slika zvezda; i znaš, više te neće napustiti sjajna čistota njena. Prevod: Fehér Illés

Forrás: https://hycry.wordpress.com/2009/12/31/garai-gabor-folotted-egy-csillag/



Garai Gábor Bizalom – Poverenje

Garai Gábor

Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.

Bizalom S ha százszor is becsapnak és ezerszer csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha éppen az árul el, kit életemmel fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg, és ha nem harminc ezüstért, de egy rongy garasért adnak el engem barátaim, s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be,- akkor se mondom, hogy nem érdemes! Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet. - De csöndes szóval eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárult kapu, nem verhet rá lakatot a gyanú; ki-bejár rajta bárki szabadon. Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak! Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva megint betérhet újból; ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel! Nem, nem a langy irgalmat hirdetem. Nem hirdetek bocsánatot rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását. De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint mamut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás; dühünk lehűl, csak szerelmünk örök. S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül; s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül. /1964/

Poverenje Ako me i sto puta prevare i nebrojeno se razočaram u osobi kojoj sam srce kao ružu u snu otkrio, i ako me baš taj izdaje koga životom branio, i ako me vlastiti sin odbije, i ako me moji prijatelji  ne za trideset srebrnjaka nego za aspru prodaju, i ako me slutnja vara, i ako zbog promašaja na kolena padam i proklinjem dan mog rođenja, i ako u mojim pristalicama hvala samo osvetu rađa, i ako me kleveta opkoljava, – ni tad ne tvrdim, ne vredi! Ni tad ne tvrdim, ne vredi verovati u ljudskost, ni tad ne tvrdim da sam sposoban u osami živeti, jer opstanak je nemilostiv. Ali tiho, zamišljeno govorim: kod mene su širom otvorena vrata poverenja, nevericom ne može biti zabravljena; slobodan je prolaz, lepo vas molim. Zbog jednog ušuljanog probisveta neću zaustaviti desetoro valjanih! Koga tu juče slabost uprljala, pročišćeno opet može navratiti; ko danas oštrim nožem došao, može me sutra zagrljajem pozdraviti! Ne, ne oglašavam mlaku milost. Ne oglašavam oprost pokvarenjaku, milost trčilažu, ne nalazim ispriku za suzavo licemerstvo, mrzim samoubilačku askezu kao i mučki napad sirovog samoljublja. Ali oglašavam, gresi su prolazni! Kao mamut i pragušter, mržnja i sumnja u zaborav pada; ohladi nam se bes, samo je ljubav večna. I među nestalnim slabostima samo čovek je besmrtan. Protiv neumoljivih nevolja njegova milostiva kula iz vere je građena; i u borbi koju sam sa sobom vodi utočište samo dobrota pruža. /1964/ Prevod: Fehér Illés

https://www.youtube.com/watch?v=CU37BnJfI4I

Garai Gábor Kis csodák – Mala čuda

Garai Gábor

Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.

Kis csodák

A várva várt nagy csodák, többnyire
- mire beteljesednek -
elvesztik gyöngéd hamvasságukat;
fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik,
akár a kígyóbőrt, és nem marad más,
csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei,-
aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak
- közönyös füst- virágok -
és az
"ennyi csupán az egész"
görcsös kérdőjele
?
kunkorodik fel egy
keserves ásításban.
De áldottak a hétköznapi csodák,
a váratlanok, a gyermekiek.
Egy idegen asszony fagylaltot vesz
neked, az idegen kölyöknek,
s mire megköszönnéd,
eltűnik a tömegben;
fejed fölé hajlik egy katona-orvos:
azt mondja, beteg vagy, pedig,
tudja, pihenni vágysz csak;
feléd röppen egy lány, és nyomban elszáll,
csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha...
Az áldott kis csodák
holdjai békén elúsznak előtted;
s ami a lélekben marad,
az már csupa csend, vagy fényes duruzsolás,
gyöngéd hullámverése apályos tengereknek.
Mert szép a szenvedélyek villámló vihara,
de még szebb embernek maradni
vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött,
hálát adva a jóért, amit csak
önmagunkkal tudtunk viszonozni,
önmagunkkal:
gyermeki vágyainkig
lemeztelenítve:
egy elkésett
köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban...
- míg emlékké szilárdult
a mámor, mint a kristály,
hogy tűhegyére holnapunkat felépítsük megint,
mint rádió-adót ringó talapzatára;
hadd szórja szét a hanggá
duzzasztható hullámokat:
- Élek még, itt vagyok,
és újjászületek naponként!
És:
- el ne hagyjatok,
én is veletek maradok örökre.

Mala čuda

Ona isčekivana, velika čuda uglavnom

– dok se ostvare –

izgube svoju nežnu svežinu;

kao zmijsku kožu odbace sjajnu,

krljuštastu pokožicu i ne ostaje ništa drugo

samo rastresit kostur tela, žlezde, krvavo meso –

zatim rascvetaju tromi cvetovi sitosti

– nehajani cvetovi dima –

i

iz jednog gorkog zevanja

iskrsne

?

zgrčen upitnik

„zar je to sve“.

Ali blaženi su čuda svakodnevnice,

neočekivane, detinjaste.

Nepoznata žena tebi, tuđem detetu

sladoled kupi,

i dok bi se zahvalio

nestaje u masi;

vojni lekar ti šapuće:

bolestan si iako zna

samo si željan odmora;

pored tebe se stvori devojka, i nestane,

samo te moli, nemoj nju zaboraviti...

Janjci sitnih, blaženih čuda

smerno prolaze ispred tebe;

a to što u duši ostaje,

to je već sama tišina ili sjajno pucketanje,

slabašno talasanje plitkih mora.

Jer lep je gromovit vihor strasti,

ali još lepše je biti čovek

iznad penušavih valova privlačenja i strepnji,

zahvaljujući se na svu dobrotu koju

smo samo sa sobom mogli uzvartiti,

sa sobom:

sa dečačkim sanjarenjima

razgolivši se:

u jednom zakašnjelom

osmehu, uzdahu, rukovanju...

– dok zanos

poput kristala u spomen se učvrsnuo

da mu na vrhu ponovo naše sutra izgradimo,

kao predajnika radija na pomičnom postolju;

nek širi valove

koje se u glasove pretvaraju:

– Još živim, tu sam,

svakodnevno se ponovo rodim!

I:

– nemojte me napustiti

ostaću i ja s vama, zauvek.

Prevod: Fehér Illés

Garai Gábor Ha a szerelem elhagyott… – Ako te ljubav napušta…



Garai Gábor

Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.

 Ha a szerelem elhagyott…

Mert ha a szerelem elhagyott,

  kipattogzik arcodon vékony

fehér rétegben a védtelenség,

  mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,

  csak loholsz az utcán szorongva,

elbűvöl s nyomban megaláz

  minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,

  ha elalszol, kifoszt az álom,

ébren lábaid fércen rángatod;

  parázson jársz, parázson…

És tarkódig felperzselődsz;

  tagjaid hamuként leomlanak,

mozdulataidról az otthonosság

  arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,

  tekinteted röpte kileng, és

míg kívül a forróság emészt,

  belülről ráz a didergés…

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,

  azt elviselheted még,

de jaj, ha veszni hagyod a magad

  érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,

  s kipattogzik arcodon vékony

fehér rétegben a védtelenség,

  mint omló falon a salétrom.

Futnál – menedékül a megkövült közöny

  nyirkos barlangjai várnak:

takaródzhatsz melegedni magadba,

  mint bundájába az állat. –

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,

  nem ereszted az elveszítettet;

körömmel ezért behegedt sebeid

  újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:

  ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,

míg izmai közt bolyong a szilánk, mely

  végül szivébe szalad.

Ako te ljubav napušta…

Jer ako te ljubav napušta

  nezaštićenost na tvom licu

u tankom, belom sloju ispuca

  kao šalitra na trošnom zidu;

jer ako te ljubav napušta

  zebnjom koračaš na ulici,

svaka pohotljiva suknja

  čara te i ponizi;

jezik ti se u suhom prahu kamena vrti,

  kad zaspiš snovi te pljačkaju,

budan na dronjcima trgaš noge;

  na žaru hodaš, na žaru…

I do potiljka se prepržiš;

  članci poput pepela raspadaju,

s tvojih pokreta zlatni štitovi

  prijaznosti se otapaju.

Oštro ti se spoje zverski zubi,

  zadrhti putanje pogleda,

i dok nad tobom vrućina vlada,

  iznutra te mraz potresa…

Jer kad te draga prevari, napusti,

  to još možeš podneti,

ali ako dopustiš da ti se i sama

  ljubav izgubi, jao tebi!

Jer ti onda sve će strano biti i

  nezaštićenost na tvom licu

u tankom, belom sloju ispuca

  kao šalitra na trošnom zidu.

Bežao bi – kao utočište čekaju te

  vlažne jame opake samoće:

poput zveri vlastitim krznom se

  pokrivaš i greješ se. –

Makar s gorčinom, ostaješ veran,

  što je izgubljeno, ne ispuštaš;

noktima zbog toga zarasle rane

  opet i opet čupaš.

I živiš odgovorno kao ranjeni

  borac: izvršavaš zadatke, redovno,

dok među mišićima ožiljak kola i

  u srce rine, svakodnevno.

                             Prevod: Fehér Illés

                            Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)

                                                Családi kör, Novi Sad