Garai
Gábor
Budapest,
1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.
Ha a szerelem elhagyott…
Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;
mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;
és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson…
És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként leomlanak,
mozdulataidról az otthonosság
arany páncélja leolvad.
Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés…
Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmét!
Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.
Futnál – menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. –
Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.
S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szivébe szalad.
Ako te ljubav napušta…
Jer ako te ljubav napušta
nezaštićenost na tvom licu
u tankom, belom sloju ispuca
kao šalitra na trošnom zidu;
jer ako te ljubav napušta
zebnjom koračaš na ulici,
svaka pohotljiva suknja
čara te i ponizi;
jezik ti se u suhom prahu kamena vrti,
kad zaspiš snovi te pljačkaju,
budan na dronjcima trgaš noge;
na žaru hodaš, na žaru…
I do potiljka se prepržiš;
članci poput pepela raspadaju,
s tvojih pokreta zlatni štitovi
prijaznosti se otapaju.
Oštro ti se spoje zverski zubi,
zadrhti putanje pogleda,
i dok nad tobom vrućina vlada,
iznutra te mraz potresa…
Jer kad te draga prevari, napusti,
to još možeš podneti,
ali ako dopustiš da ti se i sama
ljubav izgubi, jao tebi!
Jer ti onda sve će strano biti i
nezaštićenost na tvom licu
u tankom, belom sloju ispuca
kao šalitra na trošnom zidu.
Bežao bi – kao utočište čekaju te
vlažne jame opake samoće:
poput zveri vlastitim krznom se
pokrivaš i greješ se. –
Makar s gorčinom, ostaješ veran,
što je izgubljeno, ne ispuštaš;
noktima zbog toga zarasle rane
opet i opet čupaš.
I živiš odgovorno kao ranjeni
borac: izvršavaš zadatke, redovno,
dok među mišićima ožiljak kola i
u srce rine, svakodnevno.
Prevod: Fehér
Illés
Objavljeno: Ezüst
híd – Srebrni most (2011)
Családi kör, Novi Sad
!
VálaszTörlés