Keresés ebben a blogban

2014. április 17., csütörtök

Garai Gábor Ha a szerelem elhagyott… – Ako te ljubav napušta…

Garai Gábor portréja
Garai Gábor
Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.



 Ha a szerelem elhagyott…

Mert ha a szerelem elhagyott,
  kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
  mint omló falon a salétrom;

mert ha a szerelem elhagyott,
  csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
  minden parázna szoknya;

és nyelved száraz kőporban forog,
  ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
  parázson jársz, parázson…

És tarkódig felperzselődsz;
  tagjaid hamuként leomlanak,
mozdulataidról az otthonosság
  arany páncélja leolvad.

Vad fogaid élesen összeverődnek,
  tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
  belülről ráz a didergés…

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
  azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
  érette való szerelmét!

Mert minden idegen lesz neked akkor,
  s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
  mint omló falon a salétrom.

Futnál – menedékül a megkövült közöny
  nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
  mint bundájába az állat. –

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
  nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
  újra csak újra kikezded.

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
  ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
  végül szivébe szalad.


Ako te ljubav napušta…

Jer ako te ljubav napušta
  nezaštićenost na tvom licu
u tankom, belom sloju ispuca
  kao šalitra na trošnom zidu;

jer ako te ljubav napušta
  zebnjom koračaš na ulici,
svaka pohotljiva suknja
  čara te i ponizi;

jezik ti se u suhom prahu kamena vrti,
  kad zaspiš snovi te pljačkaju,
budan na dronjcima trgaš noge;
  na žaru hodaš, na žaru…

I do potiljka se prepržiš;
  članci poput pepela raspadaju,
s tvojih pokreta zlatni štitovi
  prijaznosti se otapaju.

Oštro ti se spoje zverski zubi,
  zadrhti putanje pogleda,
i dok nad tobom vrućina vlada,
  iznutra te mraz potresa…

Jer kad te draga prevari, napusti,
  to još možeš podneti,
ali ako dopustiš da ti se i sama
  ljubav izgubi, jao tebi!

Jer ti onda sve će strano biti i
  nezaštićenost na tvom licu
u tankom, belom sloju ispuca
  kao šalitra na trošnom zidu.

Bežao bi – kao utočište čekaju te
  vlažne jame opake samoće:
poput zveri vlastitim krznom se
  pokrivaš i greješ se. –

Makar s gorčinom, ostaješ veran,
  što je izgubljeno, ne ispuštaš;
noktima zbog toga zarasle rane
  opet i opet čupaš.

I živiš odgovorno kao ranjeni
  borac: izvršavaš zadatke, redovno,
dok među mišićima ožiljak kola i
  u srce rine, svakodnevno.
                             Prevod: Fehér Illés

                            Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
                                                Családi kör, Novi Sad

1 megjegyzés: