Garai Gábor
Budapest, 1929. január 27. – Budapest, 1987. szeptember 9.
Bizalom
S ha százszor is
becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha éppen az árul el, kit életemmel fedeztem én, s ha tulajdon fiam tagad meg, és ha nem harminc ezüstért, de egy rongy garasért adnak el engem barátaim, s ha megcsal a reménység, s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már, hogy megszülettem, s ha csak a bosszút hizlalja a hála híveimben, s ha rágalom kerít be,- akkor se mondom, hogy nem érdemes! Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, néptelen magányban, mert irgalmatlan az élet. - De csöndes szóval eltűnődve mondom: bizalmam sarkig kitárult kapu, nem verhet rá lakatot a gyanú; ki-bejár rajta bárki szabadon. Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak! Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva megint betérhet újból; ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel! Nem, nem a langy irgalmat hirdetem. Nem hirdetek bocsánatot rossznak, kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását. De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint mamut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás; dühünk lehűl, csak szerelmünk örök. S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül; s az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül. /1964/ |
Poverenje
Ako me i sto puta prevare
i nebrojeno
se razočaram u osobi
kojoj sam srce
kao ružu u snu otkrio,
i ako me baš taj izdaje
koga životom branio,
i ako me vlastiti sin
odbije,
i ako me moji prijatelji
ne za trideset srebrnjaka nego za aspru
prodaju,
i ako me slutnja vara,
i ako zbog promašaja na
kolena
padam i proklinjem dan
mog rođenja,
i ako u mojim
pristalicama hvala
samo osvetu rađa,
i ako me kleveta opkoljava,
–
ni tad ne tvrdim, ne
vredi!
Ni tad ne tvrdim, ne
vredi
verovati u ljudskost, ni
tad ne tvrdim
da sam sposoban u osami
živeti,
jer opstanak je
nemilostiv.
Ali tiho, zamišljeno
govorim:
kod mene su širom otvorena
vrata poverenja,
nevericom ne može biti
zabravljena;
slobodan je prolaz, lepo
vas molim.
Zbog jednog ušuljanog
probisveta
neću zaustaviti desetoro
valjanih!
Koga tu juče slabost
uprljala,
pročišćeno opet može
navratiti;
ko danas oštrim nožem
došao,
može me sutra zagrljajem
pozdraviti!
Ne, ne oglašavam mlaku milost.
Ne oglašavam oprost
pokvarenjaku,
milost trčilažu,
ne nalazim
ispriku za suzavo
licemerstvo,
mrzim samoubilačku askezu
kao i mučki napad sirovog
samoljublja.
Ali oglašavam, gresi su prolazni!
Kao mamut i pragušter,
mržnja
i sumnja u zaborav pada;
ohladi nam se bes,
samo je ljubav večna.
I među nestalnim
slabostima
samo čovek je
besmrtan.
Protiv neumoljivih
nevolja
njegova milostiva kula iz
vere je građena;
i u borbi koju sam sa
sobom vodi
utočište samo dobrota
pruža.
/1964/
Prevod: Fehér Illés
|
SZENZÁCIÓS! A HITVALLÁSOM!
VálaszTörlésAz enyém is!
VálaszTörlés