Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Karinthy Frigyes. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Karinthy Frigyes. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. július 27., szombat

Karinthy Frigyes Előszó – Predgovor



Karinthy Frigyes (Friđeš Karinti)
Budapest, 1887. június 25. – Siófok, 1938. augusztus 29.




Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.


Predgovor

Ne mogu reči nikome,
zato ću reći svakome.

Pokušah šapnut na uho jasno
posebno svakom, tiho i strasno

tajnu koju i tako ja jedini znam,
nitko je ne može znati osim ja sam.

(Tajnu, rad koje nekoć potajice
na svijet dođoh krvav kriomice,

tajnu, riječ, čudo od sitnice,
da potražim onog tko da je šalje
kad uhu mu šapnem: šalji dalje.)

Ne mogu reći nikome,
zato ću reći svakome.

Jer dopola već riječ izmakla,
al napo puta vazda se spotakla.

Jedan od nje rumen, grozničav ostao,
ali njegov šapat: poljubac postao.

Drugi se ukočen, smrznut prestravio,
u grob, otišao, mene ostavio.

Ne mogu reći nikome,
zato ću reći svakome.

Treći ne vjerujuć u mene zijao,
pa se nasmijao, i ja se smijao.

Još u djetinjstvu bavih se svima
Bogu da kažem, ako ga ima.

Al mi ni goreći na čipkastu nebu
Bog se ne pojavi, ni u vinu i hljebu,

zalud sam čeznuo i nade kovao
ne udostoji me da bih vjerovao.

Ne mogu reći nikome,
zato ću reći svakome.

Da me je boljelo kad su me mučili
i da je najbolje zao bit učili,

jer grijeh je san, i san je dobrota,
al više od sna je stvarnost života.

Da već sam ovdje i još da tu sam ja
i svjedočim o suncu da blista, da sja.

Ja nisam Bog i nisam jedan svijet,
ni polarno svjetlo, ni aloje svijet.

Ne bijah od nikog ni bolji ni gori,
al ipak najviše: čovjek što se bori,

i svačiji rođak, poznanik,
i svačiji predak, nasljednik.

Ne mogu reći nikome,
zato ću reći svakome.

reći ću svakome: rekao bih,
al koči se ruka, drhti glas tih.

Rekao bih kud vodi put u luku.
Pomozite mi, pružite mi ruku.

Podignite me, vidjet, govoriti.
Tu dolje, u prahu, ne mogu zboriti.

Ja zvečku odbacih, zvona nemam pak,
tu dolje, u prahu glas mi nije jak.

Noga mi na grud stala, pa me gnječi.
Podignite me u vis do riječi.

Govornicu od mnogih jednu želim.
Pustite me na nju da vam velim...

Još ne znam što ću reći, kakav spas,
al slutim da vam sretan spremam glas.

Sretan glas, dobar, svih tajni otkrića,
vama koje volim iz cijelog bića
otvorena oka, čekajući čudo.

Ono, što reći ne mogu nikome,
ono ću reći ja onda svakome.

Prevod: Enver Čolaković

 





2012. december 29., szombat

Karinthy Frigyes Pitypang - Maslačak




Karinthy Frigyes (Friđeš Karinti)
Budapest, 1887. június 25. – Siófok, 1938. augusztus 29.

Pitypang


Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Mért nem szeliden símogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mért nevetek hozzá - szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértõ - élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!

Pitypang, ne hagyj itt
Inkább megmondom
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.

Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva-bosszuságodon.

Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellõ
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhõbefuró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.


Maslačak


Prema tvojoj ruci,
Prema tvojoj ruci, kosi,
Prema tvojoj ruci, kosi, oku,
Prema tvojoj ruci, kosi, oku, suknji
Zašto grabim?! – uporno zapitkuješ
Čas ljutito-glasno, čas vrteći glavom, nemo –
Što ne nežno, milujući,
Kako priliči, kako drugi rade,
Zašto žurno, sa sjajem u očima,
I što se uz to smejem – bezobrazluk!
Tako ružno, uši parajući!
Ah, odmah me ostavljaš ili po ruci udaraš!

Maslačku, ne ostavljaj me,
Rađe ću ti reći,
Reći ću ti – čekaj, šapnut ću ti na uho,
Odmakni taj uvojak.

Prema tvojoj ruci,
Prema tvojoj ruci, kosi,
Prema tvojoj ruci, kosi, oku,
Prema tvojoj ruci, kosi, oku, suknji
Šta grabi tako – zar se ne dosećaš?
Šta grabi tako – zar još uvek ne znaš?
Pa uvek tako ljutito
Pokušavaš se odbraniti i onda
Držeći oko, kosu, suknju.

Prema prašniku,
Prema prašniku, rodnici,
Prema prašniku, rodnici, struku,
Prema prašniku, rodnici, struku, latu
Šta grabi tako, Maslačku? – Vetar!
Vetar, vetar, ludo bezobrazan vetar!
Radujući se tvom besu.

Maslačku, šta će biti?
Ovo je tek lahor.
Ovaj tek grabi i zviždi.
A još ti nisam ni govorio o mojoj porodici.
Čuješ li!
Otac mi je Fijuk Vihora bio – znameniti
Tajfun iz Arkansasa majka
A šurjak levkasti kovitlac –
Pahuljico maslačka, da l’ si se vrtela rastrojeno–morno
U vrtlogu nebeskog svoda?

Bolje ne udaraj mi ruku.

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
                                            Családi kör, Novi Sad