Karinthy Frigyes (Friđeš Karinti)
Budapest, 1887. június 25. – Siófok, 1938. augusztus 29.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,
Mindenkinek utódja, őse,
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
Amit majd elmondok mindenkinek.
Predgovor
Ne mogu reči nikome,
zato ću reći svakome.
Pokušah šapnut na uho jasno
posebno svakom, tiho i strasno
tajnu koju i tako ja jedini znam,
nitko je ne može znati osim ja sam.
(Tajnu, rad koje nekoć potajice
na svijet dođoh krvav kriomice,
tajnu, riječ, čudo od sitnice,
da potražim onog tko da je šalje
kad uhu mu šapnem: šalji dalje.)
Ne mogu reći nikome,
zato ću reći svakome.
Jer dopola već riječ izmakla,
al napo puta vazda se spotakla.
Jedan od nje rumen, grozničav ostao,
ali njegov šapat: poljubac postao.
Drugi se ukočen, smrznut prestravio,
u grob, otišao, mene ostavio.
Ne mogu reći nikome,
zato ću reći svakome.
Treći ne vjerujuć u mene zijao,
pa se nasmijao, i ja se smijao.
Još u djetinjstvu bavih se svima
Bogu da kažem, ako ga ima.
Al mi ni goreći na čipkastu nebu
Bog se ne pojavi, ni u vinu i hljebu,
zalud sam čeznuo i nade kovao
ne udostoji me da bih vjerovao.
Ne mogu reći nikome,
zato ću reći svakome.
Da me je boljelo kad su me mučili
i da je najbolje zao bit učili,
jer grijeh je san, i san je dobrota,
al više od sna je stvarnost života.
Da već sam ovdje i još da tu sam ja
i svjedočim o suncu da blista, da sja.
Ja nisam Bog i nisam jedan svijet,
ni polarno svjetlo, ni aloje svijet.
Ne bijah od nikog ni bolji ni gori,
al ipak najviše: čovjek što se bori,
i svačiji rođak, poznanik,
i svačiji predak, nasljednik.
Ne mogu reći nikome,
zato ću reći svakome.
reći ću svakome: rekao bih,
al koči se ruka, drhti glas tih.
Rekao bih kud vodi put u luku.
Pomozite mi, pružite mi ruku.
Podignite me, vidjet, govoriti.
Tu dolje, u prahu, ne mogu zboriti.
Ja zvečku odbacih, zvona nemam pak,
tu dolje, u prahu glas mi nije jak.
Noga mi na grud stala, pa me gnječi.
Podignite me u vis do riječi.
Govornicu od mnogih jednu želim.
Pustite me na nju da vam velim...
Još ne znam što ću reći, kakav spas,
al slutim da vam sretan spremam glas.
Sretan glas, dobar, svih tajni otkrića,
vama koje volim iz cijelog bića
otvorena oka, čekajući čudo.
Ono, što reći ne mogu nikome,
ono ću reći ja onda svakome.
Prevod: Enver Čolaković
