Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Váci Mihály. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Váci Mihály. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. március 20., vasárnap

Váci Mihály Valami nincs sehol – Nečeg nigde nema

Képtalálat a következőre: „váci mihály”
 
Váci Mihály mellszobra Borsos István alkotása
Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. – Hanoi, 1970. április 16.
 
Valami nincs sehol
 
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
— valamit minden nap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
— s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
— s valamit minden csókban elmulasztunk.
 
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
— minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
— minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: — ha miénk is,
— a boldogságból hiányzik valami.
 
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
— az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
— mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
— mert az Egészből hiányzik valami.
 
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
— a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
— a Világból hiányzik valami.
 
Az égboltról hiányzik egy sugár,
— belőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
— talpunk alól hiányzik valami.
 
Pedig így szólt az igéret a múltból:
— "Valahol! Valamikor! Valami!"
Hitették bölcsek, hitték a hívők,
— mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: — Valami nincs sehol!
— s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.
 
Újra kell kezdeni mindent,
— minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
— minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
— kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
 
Újra kezdeni mindent ezen e világon,
— megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti hogy eljön
valami, valamikor, valahol…
 
Nečeg nigde nema
 
Huje naši dani, vrući rafali,
– nešto svakog dana propuštamo.
Kulučimo bez daha, dobronamerno,
– i nešto u svakom činu propuštamo.
Pričestimo se u ljubavi tokom čitavog života,
– i nešto u svakom poljupcu propuštamo.
 
Jer iz svakog zagrljaja fali nešto,
– iz svakog poljupca nešto fali.
Zalud stvaramo i borimo se za nju svakodnevno,
– iz svake ljubavi nešto fali.
Za nju do smrti zalud se tučemo: - ako je i naša,
– iz blaženstva nešto fali.
 
Možeš se do gušenja sa užicima zasititi,
– iz tvog života nešto fali.
Zalud čezneš za ljudsku celovitost,
– jer iz čoveka nešto fali.
Zalud se nadaš u iskupitelja Celine,
– jer iz Celine nešto fali.
 
Jedna zvezda fali iz Vasione,
– iz Vasione nešto fali.
Naš svet fali iz Sveta,
– iz Sveta nešto fali.
 
Jedan zrak fali sa nebeskog svoda,
– iz nas nešto fali.
Pedalj zemlje fali sa Zemlje,
– ispod naših tabana nešto fali.
 
A iz prošlosti obećanje je tako glasio:
– „Negde! Nekada! Nešto!”
Verovali su mudraci, verovali su vernici,
– to verovanje slušali otkada živimo.
Ali znanje se na nas sručilo: – Nečeg nigde nema!
– na nama je da to priznamo,
i tražiti to što više propustiti
ne sme niko.
 
Mora se početi sve ispočetka,
– svaku reč ponovo izgovoriti.
Ispočetka početi svaki zagrljaj,
– svaku ljubav ponovo otvoriti.
Ispočetka početi svako delo i svaki život,
– ruke naše ponovo svima pružiti.
 
Mora se početi sve ispočetka na ovome svetu,
– stvoriti to što nigde nema,
ipak je tu u svima nama,
iz nas požurući peva,
ponovo ubeđuje doćiće
nešto, negde, nekada...
 
Prevod: Fehér Illés



2014. április 30., szerda

Váci Mihály És mi élünk! – I živimo!


Váci Mihály – Beke Zoltán szobra
Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. – Hanoi, 1970. április 16.




És mi élünk!

Élni, élni, élni, élni... - élni kell!
Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élni kell!

Élni kell, mikor kimondják: - "Rák!" - "Gümőkór!"
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják: - "Létszámfeletti!"
Élni kell, ha sziszegik: "Már nem szeretlek!"
Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál: - "Későn jöttél!"
Élni kell, ha hirdetik: - "Életfogytiglan!"
Élni kell, ha dob pergeti: - "Golyó által!"
Élni kell még, élni kell még pár óráig!

Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: - nem lehet élni!

S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: - egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élünk, élünk!

Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük - nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!


I živimo!

Živeti, živeti, živeti, živeti… – treba živeti!
Ne može se strahovati, plakati, moliti, bežati!
Hrabro, suočavajući se, iz inata, prkosno ili slomljeno ali živeti!
Bolesno ili napušteno, u gradovima, tamnicama il ispod zemlje,
plačući sa ljubljenim, hvatajući se za potomka – treba živeti!

Treba živeti kad proglase: - „Rak!” – „Sušica!”
Treba živeti i stajati i ne sme se srušiti, zaplakati!
Treba živeti i kad kažu: – „Prekobrojni!”
Treba živeti i kad sikću: „Više te ne volim!”
Treba živeti kad uz krevet Majke plaču: – „Zakasnio!”
Treba živeti i kad oglašavaju: – „Doživotno!”
Treba živeti i kad bubnjevi jave: – „Smrtna kazna!”
Treba živeti, treba, još nekoliko sati!

Treba živeti iako se zna, širom sveta smrt nas vreba.
Treba živeti iako se zna da i sad zabadava,
nerazumno više umiru no što se ruža povene!
Treba živeti mada se zna da i sad su mnogi ubijeni!
Treba živeti i tad kad se već oseća: – više se ne može!

I treba živeti kad se skucka dan za danom;
treba živeti i nadajući se, preklinjajući: – još jednog proleća!
Treba živeti iako se zna: poniznost i sramota je
grožnja, strepnja za još jednom godinom, za još jednom godinom!
Treba živeti i tako, cincareći, ponizno, pošto-poto!

I živi smo! Da, živi smo! I tako, bilo kako, ali živeti, živeti!
Suočavajući se, prkosno i slomljeno, nadajući se,
i bolesno, napušteno, u gradovima, tamnicama il ispod zemlje,
plačući sa ljubljenom, hvatajući se za dete – živeti, živeti!

Živi se iako se zna da i sad zabadava,
nerazumno više umiru no što se ruža povene!
Živi se i sad kad se već oseća: – više se ne može!
Ipak se živi ako ni zbog čega drugog zbog žeđi za životom!
Živi se jer je tolika žudnja, žudnja za životom!
Jer toliko smo živi i toliko smo ljudi!

                             Prevod: Fehér Illés
 






2014. április 28., hétfő

Váci Mihály Hol van… – Gde je…


Váci Mihály
Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. – Hanoi, 1970. április 16.




Hol van…

Hol van, amit kerestünk, és mi az,
amit kerestünk, s ha megleltük,
adott-e boldogságot, értelmes örömöt
amit kerestünk és az volt-e végre
a megtalált ajándék, amit kerestünk?
És azt kerestük-e, amire vágytunk,
azt kerestük-e hát, amire szükségünk volt,
az volt-e a boldogság, amit kerestünk,
a lét célja, értelme, az volt-e a lényeg,
amit kerestünk, és kerestük-e végső
erővel, és kell-e azt keresni,
vagy csak mert nincs sehol soha, nem létezik,
azért kerestük?

Gde je…

Gde je traženo, i šta je
traženo, i kad je već nađen
dal je donelo blaženstvo,
razumnu radost i naposletku
nađen poklon dal je bio i tražen?
I dal smo tražili željeno,
zar smo tražili uistinu potrebno,
ono traženo dal je donelo ushit,
srž traženog dal je bila svrha, smisao
bivstvovanja, i dal je i sa zadnjom
snagom tražen, i uopšte dal treba tražiti
ili samo zato jer nikad nigde ne postoji
tražimo traženo?

                             Prevod: Fehér Illés


2014. április 26., szombat

Váci Mihály Mondd, Kedvesem, milyen a tenger? – Reci Draga, kakvo je more?


Váci Mihály (33054 bytes)


Váci Mihály
Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. – Hanoi, 1970. április 16.



Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?

Mondd, Kedvesem, milyen
milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet,
ölet sosem lel.
Milyen a part, hol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány:
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőttszárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!


Reci Draga, kakvo je more?

Reci Draga, kakvo
kakvo je more?
Ta bezgranična plač, što koleno,
krilo nikad ne dotiče.
Kakva je obala gde ti se niz ljušture
od otisaka tvojih stopala greza
kad u beskonačnost kreneš koja je
s Tobom ispunjena.
Reci Draga, kakvo je more,
i kakvo je tamo
milovanje vetra, kakva je osama:
dal je noć žalna
kad srca samoća steže
i kakav je tamo jecaj?
Čezne li čovek, od tamo kuda čezne,
i ako zov stiže, odakle je?
Kakav je smilje tuge i u krilo ustreljenu
pticu čame
kakvim ukroćenim imenom zvali
i čeketalom zastrašivali?
Kako kažu tamo ako boli, – kako se skriveno
u naručju žale: – bojim se!
Tamo gde su zagrljaji tako čvrsti, kakvom
legitimacijom se skriva osama?
Reci Draga tamo gde su more, sjaj, vera
bez granica,
na granici beskraja misle li na u njima začet,
strahom njegovan čas izdisaja?
Ne na bes atomskih ekspozija, samo na
neprimetno, samotno davljenje,
što jedne noći naša grešna srca u krilo uzima,
zalud nas grli zajednica.
Nemoj mi doneti slike o čudesnim
udisajima kombinata,
nemoj doneti statistiku! i nek te ne opija
nadahnuće kibernetskih nemana!
Na obale mora idi: – daveći se u napadima
obesti vremena,
svetlosti, ljudskog uma budi se na
svest budućnosti:
kakav će biti naš potomak krasnog hoda
ako savlada svoje pohotljivosti,
kojim zvezdama će se diviti, koju smrt birati,
raširena krila
šta će na borbu nagnati, – ako ga ne veže muka,
životinjska potreba,
– kakav vetar će ga dizati i u bestežinskom
stanju kuda će mu duša krenuti?!

                             Prevod: Fehér Illés