Váci Mihály mellszobra Borsos István alkotása
Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. – Hanoi, 1970. április 16.
Valami nincs sehol
Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
— valamit minden nap elmulasztunk. Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, — s valamit minden tettben elmulasztunk. Áldozódunk a szerelemben egy életen át, — s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből,
— minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, — minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: — ha miénk is, — a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
— az életedből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre, — mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, — mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag,
— a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk, — a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár,
— belőlünk hiányzik valami. A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, — talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az igéret a múltból:
— "Valahol! Valamikor! Valami!" Hitették bölcsek, hitték a hívők, — mióta élünk, e hitetést hallani. De már reánk tört a tudás: — Valami nincs sehol! — s a mi dolgunk ezt bevallani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent,
— minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, — minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, — kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent ezen e világon,
— megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti hogy eljön valami, valamikor, valahol… |
Nečeg nigde nema
Huje naši dani, vrući rafali,
– nešto svakog dana propuštamo.
Kulučimo bez daha, dobronamerno,
– i nešto u svakom činu propuštamo.
Pričestimo se u ljubavi tokom čitavog života,
– i nešto u svakom poljupcu propuštamo.
Jer iz svakog zagrljaja fali nešto,
– iz svakog poljupca nešto fali.
Zalud stvaramo i borimo se za nju svakodnevno,
– iz svake ljubavi nešto fali.
Za nju do smrti zalud se tučemo: - ako je i naša,
– iz blaženstva nešto fali.
Možeš se do gušenja sa užicima zasititi,
– iz tvog života nešto fali.
Zalud čezneš za ljudsku celovitost,
– jer iz čoveka nešto fali.
Zalud se nadaš u iskupitelja Celine,
– jer iz Celine nešto fali.
Jedna zvezda fali iz Vasione,
– iz Vasione nešto fali.
Naš svet fali iz Sveta,
– iz Sveta nešto fali.
Jedan zrak fali sa nebeskog svoda,
– iz nas nešto fali.
Pedalj zemlje fali sa Zemlje,
– ispod naših tabana nešto fali.
A iz prošlosti obećanje je tako glasio:
– „Negde! Nekada! Nešto!”
Verovali su mudraci, verovali su vernici,
– to verovanje slušali otkada živimo.
Ali znanje se na nas sručilo: – Nečeg nigde nema!
– na nama je da to priznamo,
i tražiti to što više propustiti
ne sme niko.
Mora se početi sve ispočetka,
– svaku reč ponovo izgovoriti.
Ispočetka početi svaki zagrljaj,
– svaku ljubav ponovo otvoriti.
Ispočetka početi svako delo i svaki život,
– ruke naše ponovo svima pružiti.
Mora se početi sve ispočetka na ovome svetu,
– stvoriti to što nigde nema,
ipak je tu u svima nama,
iz nas požurući peva,
ponovo ubeđuje doćiće
nešto, negde, nekada...
Prevod: Fehér Illés
|
