Váci Mihály – Beke Zoltán szobra
Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. – Hanoi, 1970. április 16.
És mi élünk!
Élni, élni, élni, élni... - élni kell!
Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élni kell!
Élni kell, mikor kimondják: - "Rák!" - "Gümőkór!"
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják: - "Létszámfeletti!"
Élni kell, ha sziszegik: "Már nem szeretlek!"
Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál: - "Későn jöttél!"
Élni kell, ha hirdetik: - "Életfogytiglan!"
Élni kell, ha dob pergeti: - "Golyó által!"
Élni kell még, élni kell még pár óráig!
Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: - nem lehet élni!
S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: - egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!
És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élünk, élünk!
Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük - nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!
Élni, élni, élni, élni... - élni kell!
Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élni kell!
Élni kell, mikor kimondják: - "Rák!" - "Gümőkór!"
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják: - "Létszámfeletti!"
Élni kell, ha sziszegik: "Már nem szeretlek!"
Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál: - "Későn jöttél!"
Élni kell, ha hirdetik: - "Életfogytiglan!"
Élni kell, ha dob pergeti: - "Golyó által!"
Élni kell még, élni kell még pár óráig!
Élni kell, bár tudjuk jól, hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: - nem lehet élni!
S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: - egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!
És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élünk, élünk!
Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük - nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
Mert annyira élők vagyunk, és annyira emberek!
I živimo!
Živeti, živeti, živeti, živeti… – treba živeti!
Ne može se strahovati, plakati, moliti, bežati!
Hrabro, suočavajući se, iz inata, prkosno ili slomljeno ali živeti!
Bolesno ili napušteno, u gradovima, tamnicama il ispod zemlje,
plačući sa ljubljenim, hvatajući se za potomka – treba živeti!
Treba živeti kad proglase: - „Rak!” – „Sušica!”
Treba živeti i stajati i ne sme se srušiti, zaplakati!
Treba živeti i kad kažu: – „Prekobrojni!”
Treba živeti i kad sikću: „Više te ne volim!”
Treba živeti kad uz krevet Majke plaču: – „Zakasnio!”
Treba živeti i kad oglašavaju: – „Doživotno!”
Treba živeti i kad bubnjevi jave: – „Smrtna kazna!”
Treba živeti, treba, još nekoliko sati!
Treba živeti iako se zna, širom sveta smrt nas vreba.
Treba živeti iako se zna da i sad zabadava,
nerazumno više umiru no što se ruža povene!
Treba živeti mada se zna da i sad su mnogi ubijeni!
Treba živeti i tad kad se već oseća: – više se ne može!
I treba živeti kad se skucka dan za danom;
treba živeti i nadajući se, preklinjajući: – još jednog proleća!
Treba živeti iako se zna: poniznost i sramota je
grožnja, strepnja za još jednom godinom, za još jednom godinom!
Treba živeti i tako, cincareći, ponizno, pošto-poto!
I živi smo! Da, živi smo! I tako, bilo kako, ali živeti, živeti!
Suočavajući se, prkosno i slomljeno, nadajući se,
i bolesno, napušteno, u gradovima, tamnicama il ispod zemlje,
plačući sa ljubljenom, hvatajući se za dete – živeti, živeti!
Živi se iako se zna da i sad zabadava,
nerazumno više umiru no što se ruža povene!
Živi se i sad kad se već oseća: – više se ne može!
Ipak se živi ako ni zbog čega drugog zbog žeđi za životom!
Živi se jer je tolika žudnja, žudnja za životom!
Jer toliko smo živi i toliko smo ljudi!
Prevod: Fehér Illés
!
VálaszTörlésGyönyörű.
VálaszTörlés