Csokonai Vitéz Mihály Zsugori uram - Gospodin lihvar

Csokonai Vitéz Mihály - Mihalj Čokonai Vitez 

(Debrecen, 1773 november 17. - Debrecen 1805. január 28.)

Zsugori uram  

Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
     Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
     Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
     Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
     De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
     S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
     Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
     Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
     Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
     Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
     Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
     Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -
     Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
     Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: -
     Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
     Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
    Hogy a versbe ingyen, potomra jött elő.

Gospodin lihvar  

Ja poznajem jednog starca… Tko je?...Nema on imena.

Prodao ga vrlo skupo davno nekad, za vremena.

Čak i dok ga posedova, u sebi ga dobro krio,

Jer besplatno ljudima ga kazivati nije htio.

Gdje stanuje?... Sa vrata gradskih tamo kraj okuke

Kućerak se nagnut vidi, sam ga spleo iz trstike.

Na najživljem trgu grdskom palače on dvije ima,

Al ih obje unajmljuje najbogatijim Racima.

Sam u onoj kolibici gladuje ko prosjak škrti,

Uvijek mu u mislima skupoće se sablast vrti.

Na škrinji sa novcem sjedi upala mršava lika

Poslužujuć svog Mamona kod vječnog mu žrtvenika.

Polegla mu tužna briga po upalim obrazima

I svoj otrov miješa mu s najmilijim dukatima.

Na pohlepnom starom licu bore mu se tako žute

Ko kraljeva da su slike na zlatnike otisnute,

Il ko da iz groba usta mrtva odvratna gnusoba

S koje meso štakori su zgrizli sve do trula zgloba.

I sad zato uzdiše on i sikće na sebe sama

U najam što se ne dadu iznajmiti zrak i tama.

Danomice kalkulira, sve izdatke svoje zbraja,

Pa stenjući kune sebe, s rasipnosti svoje zdvaja.

- Žalosna  vremena! – gunđa, optužujuć nebo hudo:

- Vidi, kolik za dan kratki novac potratih uludo!

Samo trideset zlatnika danas palo mi u kasu,

Ipak devedeset para ja u besposlice rasuh…

I još danas iznenada užasna me ubi šteta –

Zajauka, pa na glavu ruke zgrči, zaceketa:

- Užasna me ubi šteta! Vjetar me je opljačkao,

Na fenjeru mi prozorčić u dva dijela razlupao.

Sav treperi, tko bi znao nije li mu i to žao

Što besplatno, beskamatno u pjesmi se spominjao.

                                                               Prevod: Enver Čolaković