Magyar költészet 15 versben – Mađarska poezija u 15 pesama

Bevezető

     2012. február 05.-én különleges megtisztelő felkérést kaptam.

     A „Magyar szó” Banja Luka-i székhelyű Szerb Köztársasági Magyarok Egyesülete a következő kéréssel fordult hozzám:

     „Egyesületünk a Republika Srpska Nemzeti Kisebbségeinek Szövetségébe  is betársult. Több mint tíz nemzeti kisebbségnek van itt egyesülete. A Szövetség márciusban egy verseskötet kiadását tervezi. A könyv minden nemzeti kisebbség öt-hat költőjének  két-három versét és ezeknek a verseknek szerb-horvát-bosnyák nyelvű fordítását tartalmazná.

     Egyetértünk abban az elnöknővel, hogy a versválogatást … Önre bízzuk.

     A tervezett verseskönyv magyar oldalairól a   következőkеt mondhatjuk:

1. Tizenöt verssel kell a magyar költészetet bemutatni.
2.  Nem tudjuk, hogy  a versek  milyen hosszúak lehetnek, így indokolt a nagyon hosszú verseket mégis kihagyni.

Magyar Szó tagsága valamint elnöke,  Milivojević Irén

nevében:

Tóth Bojnik László, vezetőségi tag

Kelt: 2012.február 5.-én

A felkérést elfogadtam – válogatásomat ez úton a nyilvánosság elé tárom.  Jelen pillanatban (2012. 06. 15.) semmit sem tudok a válogatás sorsáról és az esetleges kötet megjelenéséről.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a válogatás egyéni izlésemet tükrözi – ezért szívesen fogadom a kritikai megjegyzéseket, véleményeket. Előre is köszönöm!

    

 Uvod

     05. februara 2012. dobio sam neobičan zadatak.

     Udruženja Mađara Republike Srpske „Magyar szó” iz Banja Luke dostavio mi je sledeću poruku:

     „Naše Udruženje član je Saveza Nacionalnih Manjina Republike Srpske koji okuplja više od desetak Udruženja nacionalnih manjina. Savez planira izdavanje zbirku pesama koja bi bila sastavljena od po dve tri pesme, od pet - šest  pesnika svake nacionalne manjine u originalu i u prevodu na srpski, hrvatski ili bošnjački jezik.

     Zajedno sa predsednicom Udruženja saglasni smo… da izbor pesama vama poverimo.”

     O mađarskim stranicama planiranog izdanja napominjemo sledeće:

    1.    Stvaralaštvo mađarske poezije treba prikazati sa 15 pesama.

    2.    Pošto nam je obim izdanja nepoznat preporučujemo da izostavite jako dugačke 

           pesme.

U ime članstva „Magyar szó“ i predsednice Irene Milivojević

član predsedništva

Tóth Bojnik László

Datum: 05. februara. 2012.

Zadatak sam prihvatio – svoj izbor na ovaj način stavljam na raspolaganje široj javnosti. U datom momentu (15. 06. 2012.) ništa ne znam o sudbini izbora i o oventualnom objavljivanju planiranog izdanja.

Potpuno mi je jasno da taj izbor odražava vlastiti ukus – zato prihvatam svaku dobronamernu kritiku, primedbu. Unapred hvala!

Tartalomjegyzék

Sadržaj

Barcsai – népballada

Barčai – narodna balada (Prevod: Dávid András - Andraš David)

Csokonai Vitéz Mihály (1772 – 1806) - Zsugori uram .

Mihalj Čokonai Vitez – Gospodin lihvar (Prevod: Enver Čolaković)

Vörösmarthy Mihály (1800 – 1855) – A Guttenberg albumba

Mihalj Verešmarti – U Gutenbergov album (Prevod: Enver Čolaković)

Arany János (1817 – 1882) – A walesi bárdok (második rész)

Janoš Aranj: Velški bardi (drugi deo) (Prevod: Enver Čolaković)

Petőfi Sándor (1832 – 1849) – A XIX. század költői

Šandor Petefi – Pesnicima XIX stoleća (Prevod: Jovan Jovanović Zmaj)

Ady Endre (1877 – 1919) – Héja nász az avaron

Endre Adi –  Jastrebov pir na šušnju (Prevod: Fehér Illés – Ileš Feher)

Juhász Gyula (1883 – 1937) – Anna örök

Đula Juhas – Večna Ana (Prevod: Fehér Illés – Ileš Feher)

Sárközi György (1889 – 1945) – Virágok beszélgetése

Đerđ Šarkezi – Razgovor cvetova (Prevod: Fehér Illés – Ileš Feher)

József Attila (1905 – 1938) – Tiszta szívvel

Atila Jožef – Čista srca (Prevod: Danilo Kiš)

Radnóti Miklós (1909 – 1944) – Erőltetett menet

Mikloš Radnoti – Usiljeni marš (Prevod: Aleksandar Tišma)

Vas István – Ištvan Vaš (1910 – 1991) – Etrurszk szarkofág

Ištvan Vaš – Etrusk sarkofag (Prevod: Fehér Illés – Ileš Feher)

Somlyó György (1920 – 2006) Psalmus eroticus

Đerđ Šomljo Psalmus eroticus (Prevod: Fehér Illés – Ileš Feher)

Nagy László (1925 – 1978) Verseim verse

Laslo Nađ – Pesma mojih pesama (Prevod: Fehér Illés – Ileš Feher)

Beney Zsuzsa (1930 – 2006) Euridiké

Žuža Benei – Euridika (Prevod: Fehér Illés – Ileš Feher)

Csoóri Sándor: (1930 - ) - Nagy László megidézése

Šandor Čori – Dozivanje Lasla Nađa (Prevod: Fehér Illés – Ileš Feher)

Ezek a költők kerültek még a legszűkebb válogatásba, de a végén nem fértek a 15-ös keretbe.

Pesnici koji su ušli u najuži izbor ali na kraju su ipak eliminirani.

Kölcsei Ferenc – Ferenc Kelcsei (1790 – 1838)

Karinthy Frigyes – Friđeš Karinti (1887 – 1938)

Weöres  Šandor – Vereš Sándor (1913 – 1989)

Devecseri Gábor – Gabor Devečeri (1917 – 1971)

Szécsi Margit – Margit Seči (1928 –1990)

Juhász Ferenc – Ferenc Juhas (1928 –

Barcsai

népballada

„Menj el uram, menj el, aj ki Kolozsvárra,
Aj ki Kolozsvárra, apám udvarába.
Hozd el onnan, hozd el a nagy vég vásznokat,
A nagy vég vásznokat s ingyen kapott gyolcsot.”
 „Ne menj apám, ne menj, aj ne menj házbol ki,
Anyám asszon bizon Barcsait szereti.”
”Hallod asszon hallod mit ebeg a gyermek?”
”Ne hidd édes uram, részeg ez a gyermek.”
       Avval elindula az asszon szavára,
Az asszon szavára, aj ki Kolozsvárra.
Mikô fele uttyát elutozta volna,
Csak eszibe juta küssebb gyermek szava,
Ahajt megfordula, hazafelé tére,
Hazafelé tére, hazájába ére.

      „Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony-feleségem!”
”Mingyár nyitok, mingyár, édes jámbor uram!
Hadd vessem nyakamba viselő szoknyámat,
Hadd kössem elömbe az előruhámat.”
     „Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszon feleségem!”

„Mingyár nyitok, mingyár, édes jámbor uram,

Hadd húzzam lábamra fejelés csizmámat,

Hadd kössem fejemre viselő ruhámat.” 

      „Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszon feleségem!”
Aj mit tuda tenni, ajtót kelle nyitni…
       „Add elé, add elé, a nagy láda kóccsát!”
„ Nem adom, nem adom, a nagy láda kóccsát:
A szomszédba jártam, kertem általhágtam,
A nagy láda kóccsát, ottan elhullattam.
Hanem megtaláljuk, szép piros hajnalkor,
Szép piros hajnalkor, világos virradatkor…”

Ahajt csak bérugá gyontáros ládáját,
Végig lehasittá az egyik ódalát,
Csak kihengeredék Barcsai belőle,
Aj, kapja a kardját, fejit vevé véle.

„Hallod feleségem, hallod asszon, hallod,
Három halál közül, melyiket választod?
Avagy azt választod, hogy fejedet vegyem,
Vagy selyemhajaddal házat kisöpörjem,
Avagy azt választod, reggelig virasztasz
Hét asztal vendégnek vigon gyertyát tartasz?”
   „Három halál közzül én is azt választom,
Hét asztal vendégnek vigan gyertyát tartok.”

„Inasom, inasom, én küssebb inasom,
Hozzad elé, hozzad a nagy kászú szurkot,
Hozzad elé, hozzad a nagy vég vásznokat,
A nagy vég vásznokat, ingyen kapott gyócsot.
Fejinél kezdjétek, talpig tekerjétek,
A sok ingyen gyócsot fejire kössétek,
Fejinél kezdjétek, talpig szurkozzátok,
Talpánál kezdjétek, végig meggyútsátok!
Fejihez állítok egy oláh furulyást,
Lábához állítok egy cigány hegedűst,
Fújjad, oláh, fújjad az oláh furulyát,
Húzzad, cigány, húzzad a cigány hegedűt;
Fújjátok széltibe, húzzátok izibe,
Mostan hadd vigadjon, feleségem szive.”

Barčai

narodna balada

„Pođi, mužu, pođi, ej do Koložvara,

Ej do Koložvara, na dvor baba moga,

Donesi odande puste svitke platna,

Puste svitke platna, darovanog duvka.“

„Nemoj ići, oče, iz doma ne kreći,

Moja majka, bogme, Barčaija ljubi.“

„Čuješ, ljubo, čuješ šta to dete zbori?“

„Ne veruj mu, mužu, dete pjano zbori.“

     Potom i otide kako reče ljuba,

Kako reče ljuba, ej do Koložvara.

Kada pola puta veće prevalio,

On se reči sina mlađeg prisetio,

Namah se okrenu, domu se zaputi,

Domu se zaputi i kući se vrati.

     „Otvori mi, ljubo, vrata mi otvori!“

„Odmah ću, odmah ću, gospodaru mili!

Samo dok odenem suknju za nošenje,

Samo dok pregaču ja stavim preda se.“

     „Otvori mi, ljubo, vrata mi otvori!“

„Odmah ću, odmah ću, gospodaru mili!

Samo dok obujem ja čizme na noge,

Samo dok odenem, suknju za nošenje.“

     „Otvori mi, ljubo, vrata mi otvori!“

Šta je drugo mogla, vrata otvorila.

     „Dodaj mi, dodaj mi, ključe od kovčega!“

„Ne dam ti, ne dam ti, ključe od kovčega:

Bejah kod suseda, po bašti hodala,

Ključe od kovčega tamo sam rasula.

Potražićemo ih u rumenu zoru,

U rumenu zoru, pri sunca svitanju.“

Kovčeg nogom ritnu snažno, silovito,

Jednu mu je stranu, odmah odvalio.

Iz kovčega tada Barčai ispade,

A on mača uze, glavu mu odseče.

„Čuješ li me, ljubo; ženo, da l΄ me čuješ,

kakvu sebi hoćeš smrt da izabereš?

Da li hoćeš da ti ja glavu odrubim,

Ili tvojom kosom dvore da počistim,

Ili želiš, možda, ti do zore bditi

Za sedam stolova jarka luča biti?“

      „Ako od tri smrti moram izabrati,

Za sedam stolova ja ću luča biti.“

„Slugo moja, slugo, moja manja slugo,

Donesi ovamo onu silnu smolu,

Donesi ovamo puste svitke platna,

Puste svitke platna, darovanog duvka.

Od glave počnite do nogu zavijte,

darovanog duvka vrh glave mećite.

Od glave počnite,  smolom prelivajte,

Od nogu počnite, posvud zapalite.

Do glave joj stavljam vlaškog frulaša,

Do nogu joj stavljam ciganskog gudača.

Sviraj, Vlase, sviraj u vlašku frulicu!

Gudi, Cigo, gudi na tu tanku žicu!

Svirajte, gudite da širom svet se čuje,

Sad nek se veseli srce moje ljube!“

                                              Prevod: Dávid András (Andraš David)

Csokonai Vitéz Mihály - Zsugori uram  

Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
     Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
     Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
     Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
     De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
     S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
     Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
     Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
     Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
     Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
     Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
     Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -
     Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
     Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: -
     Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
     Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
    Hogy a versbe ingyen, potomra jött elő.

Mihalj Čokonai Vitez - Gospodin lihvar

Ja poznajem jednog starca… Tko je?...Nema on imena.

Prodao ga vrlo skupo davno nekad, za vremena.

Čak i dok ga posedova, u sebi ga dobro krio,

Jer besplatno ljudima ga kazivati nije htio.

Gdje stanuje?... Sa vrata gradskih tamo kraj okuke

Kućerak se nagnut vidi, sam ga spleo iz trstike.

Na najživljem trgu grdskom palače on dvije ima,

Al ih obje unajmljuje najbogatijim Racima.

Sam u onoj kolibici gladuje ko prosjak škrti,

Uvijek mu u mislima skupoće se sablast vrti.

Na škrinji sa novcem sjedi upala mršava lika

Poslužujuć svog Mamona kod vječnog mu žrtvenika.

Polegla mu tužna briga po upalim obrazima

I svoj otrov miješa mu s najmilijim dukatima.

Na pohlepnom starom licu bore mu se tako žute

Ko kraljeva da su slike na zlatnike otisnute,

Il ko da iz groba usta mrtva odvratna gnusoba

S koje meso štakori su zgrizli sve do trula zgloba.

I sad zato uzdiše on i sikće na sebe sama

U najam što se ne dadu iznajmiti zrak i tama.

Danomice kalkulira, sve izdatke svoje zbraja,

Pa stenjući kune sebe, s rasipnosti svoje zdvaja.

- Žalosna  vremena! – gunđa, optužujuć nebo hudo:

- Vidi, kolik za dan kratki novac potratih uludo!

Samo trideset zlatnika danas palo mi u kasu,

Ipak devedeset para ja u besposlice rasuh…

I još danas iznenada užasna me ubi šteta –

Zajauka, pa na glavu ruke zgrči, zaceketa:

- Užasna me ubi šteta! Vjetar me je opljačkao,

Na fenjeru mi prozorčić u dva dijela razlupao.

Sav treperi, tko bi znao nije li mu i to žao

Što besplatno, beskamatno u pjesmi se spominjao.

                                                               Prevod: Enver Čolaković

Vörösmarty Mihály - A Guttenberg albumba  

Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek

S a kitörő napfény nem terem áltudományt;

Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből

S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;

Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús

S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;

Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról

És áldozni tudó szív nemesíti az észt;

Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával

És eget ostromló hangokon összekiált,

S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"

S e rég várt követét végre leküldi az ég:

Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez

Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

Mihalj Veresmarti - U Gutenbergov album  

Kada se izmori noć i lažnih snova popovi nestanu,

A sunčev u zoru sjaj prestane rađati lažne znanosti,

Kad iz grubih ruku nasilja ispadne ubojiti mač,

I zločin kaljati neće svetoga mira već dob;

Kad ni stoku ni vraga tiranin  ucjenjivati neće

I bijedni seljak do ljudskog digne se dostojanstva,

Kada se razastre svjetlost sa zapada sve do na istok

I srce na  na žrtve spremno, ljudski oplemeni um;

Kad će se narodi Zemlje svi na sastanku naći

I glasom što u nebo šiba uzviknuti u složan zov,

Iz kog će jedna riječ izgrmjeti, riječ: „Pravda!“

Pa nebo tog poklisara pošalje, čekana davno,

Tek tad će dostojna slava za tebe doći, uz ime

Tvoje tek tad će pravi znak štovanja vezati svijet.

                                                                      Prevod: Enver Čolaković

Arany János - A walesi bárdok*¹

                                                                                      Edward király, angol király

„Elhullt csatában a derék —
No halld meg, Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még —
No halld meg, Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd!”

Meglátom én! — S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára ki ellenszegűl
Minden velsz énekest!

Szolgái szétszáguldanak
Ország-szerin, tova
Montgomeryben így esett
A híres lakoma.

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován,
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani,
Hogy: éljen Eduárd. —

Ha! ha! mi zúg?... Mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik!”

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.

* Második rész

1 - bárd: énekes, aki hangszerrel kísérve megénekli a nevezetes eseményeket

Janoš Aranj - Velški bardi*¹

                                                               Kralj Eduard, kralj Engleske

„U boju su pali snažni,

Al nek zna Eduard,

Ime njegovo u Velsu

U Velsu neće bard.

Uspomenom lutnje plaču,

Nek čuje Eduard,

Prokletstvo mu pjevat može

Tek svaki velški bard!“

To da vidim! – I zapovijed

Strašnija od mača

Pade: spalit neće l hvalit

Svakog ću pjevača!

Razletješe svud se sluge

po državi širom.

U Montgomeryju gozba

Strašnim svrši pirom.

 Kralj Eduard, kralj Engleske,

Na kulašu juri.

Oko njega nebo gori,

A krvnik se žuri.

I petstoti pjevajući

Sagorje velški bard,

Ali ni jedan ne htje reći:

Nek živi Eduard!

što zuji, haj?... Zar noćni pjev

Cestama londonskim?

Lordmajora nek probude,

Jer ne mogu da spim!

Nijemmi mir, nu muhe let

Ne čuje se u dalj.

„Glavu gubi tko šapne što,

Ne može spavat kralj.“

Bubnjeve; haj! Svirale daj!

nek zvuk otjera

Iz uha mog, jer zuji svud

Velška mi večera.

Ah, nadviče bubnjeva zvuk

Užsnih strava roj,

Pet stotina peva na glas

Svoj mučenički poj.

                                         Prevod: Enver Čolaković

* Drugi deo

¹bard – pevač, koji uz pratnju svirala opeva znamenite događaje

Petőfi Sándor - A XIX. század költői

Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. –
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe.

Šandor Petefi - Pesnicima XIX stoleća

Nek se niko ne pothvata ludo,

Lakoumno ovih struna sveti΄;

Grdan teret svako prima na se

Koji misli pevat započeti.

Ako ne znaš ništa drugo kaz΄ti

Nego radost i bol srca svog,

Nisi nmuždan ni rodu ni svetu,

Kidaj žice – oprostiće Bog.

Mi bludimo po pustinji grdnoj

Ko Mojsije u vremena ljuta,

Bog mu dade stub od ognja živa

Da mu narod sasvim ne zaluta.

Takve stube, takav oganj živi

Šalje nebo i današnji dan –

Za pesnici danas ide narod,

Ide narod u svoj Kanaan.

Napred, dakle, ko ima glasa,

Napred s rodom, vi sveti junaci.

Proklet bio ko se boji muka!

Proklet bio ko zastavu baci!

Ko zastane, kom srce zastrepi,

Nek ga bije i kletve i sram –

Koji gledeć gde se narod bori

Odmara se u zahlađu sam.

Ima danas i lažnih proroka

Što su usklik do neba digli,

Koji vele da smo već na meti,

Da smo u zemlju obećanu stigli.

Lažu, lažu, gadno lažu, podlo –

Nit im može verovati svet

Koj΄ i danas, gladan, žedan zebe,

Noseć trnov na temenu splet.

Istom onda kad obilje prospe

Svakom svoje potpuno i ravno,

Kad za stolom prava i slobode

Svi budemo gostili se  slavno,

Kad kroz svaki prozor sunce sine

Kazujući da je duha dan:

Onda istom reci da si stigo –

Tu je meta, Tu je Kanaan.

Ali donde odmaranja nema,

Borba, teret neka znoji ljude,

A život nam možda neće dati,

Ništa dati za goleme trude!

Al΄ u smrti nagrade će biti,

Tihe suze nakititi grob; ¾

tad nek peva što kom srce žudi,

Onda može kad ne bude rob.

                                 Prevod: Jovan Jovanović Zmaj

Ady Endre - Héja nász az avaron  

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,

Vijjogva, sírva, kergetőzve,

Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,

Csattognak az új héja-szárnyak,

Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,

Valahol az Őszben megállunk,

Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:

Egymás húsába beletépünk

S lehullunk az őszi avaron.

Endre Adi - Jastrebov pir na šušnju

Krećemo. U Jesen žurimo,

Klikčući, plačući kružimo,

Dva jastreba umorna krila.

Leto nove pljačkaše ima,

Huje nova jastrebova krila,

Strasne ljubavne bitke besne.

Iz Leta prognano, polećemo,

Negde u Jesen slećemo,

nakostrešeno, zaljubljeno.

Naš poslednji pir sad slavimo:

Kandžama jedno drugo ranimo

I na vlažan šušanj padamo.

                                       Prevod: Illés Fehér (Ileš Feher)

Juhász Gyula - Anna örök –

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

Emlékeimből lassan, elfakult

Arcképed a szivemben, elmosódott

A vállaidnak íve, elsuhant

A hangod és én nem mentem utánad

Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

Ma már nem reszketek tekintetedre,

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

Hogy ifúság bolondság, ó de mégis

Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt

És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben,

És egész elhibázott életemben

Élsz és uralkodol örökkön, Ámen.

Đula Juhas - Večna Ana

Godine su došle, prošle, izostala

si pomalo iz mog sećanja,

izbledela ti je slika, sprali

su se obrisi ramena, iščezli

glasovi i ja nisam išao za

tobom u sve gušću šumu života.

Danas ti već mirno izgovaram ime,

danas već ne zadrhtim od tvog pogleda,

danas već znam da si jedna od mnogih,

da je mladost ludost, ipak ne veruj

draga da je sve uzalud bilo

i da je sasvim prošlo, o, ne veruj!

Jer živiš ti u svakoj nakrivo svezanoj

kravati i pogrešno izgovorenoj reči,

u svakom iskrivljenom pozdravu,

u svakom poderanom pismu

i u čitavom mom promašenom životu

živiš ti i vladaš zauvek, Amin.

                                            Prevod: Illés Fehér (Ileš Feher)

Sárközi György - Virágok beszélgetése

– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,

Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis – mégis hozzámhajoltál.

Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,

Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

– Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,

Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis – mégis hozzádkaroltál.

Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,

S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

– Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,

Kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok,

Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőben,

Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

– Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,

Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldús királyok,

S úgy nézzük egymást szomorúan, kiváncsian s mindent tudóan,

Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

Đerđ Šarkezi - Razgovor cvetova

– Vrteći se na zasebnim vrežama, tužan cvet sam bio, tužan cvet si bila,

Hvala ti što si mi se u beskrajnom lutanju ipak – ipak pridružila.

Nervoznim, vijugavim viticama baš si tad dotrčala

Kad sam već skoro klonuo u hladu potamnelih stabala.

– Vrteći se na zasebnim vrežama, tužan cvet sam bio, tužan cvet si bila,

Hvala ti što si me u tvojoj samoći ipak-ipak prigrlila.

Već skoro sklopljene, suzne liske sama si mi otvorila

I kao goruću suzu dušu u moj duh usadila.

– Jedan kraj drugog i jedan protiv drugog cvetamo mi, nemirni cvetovi,

Zagrljeno, kružeći kao na morskoj pučini nestašni galebovi,

U oluji drhteći, na lažnim perlama grada klizeći

Zauvek kao stranci ali oduvek kao poznanici.

– Jedan kraj drugog i jedan protiv drugog cvetamo mi, nemirni cvetovi,

Sastavljeni u slomljenoj gordosti kao prognani kraljevi

I tako gledamo jedan drugog tužno, znatiželjno, sveznajući

Kao što zvezde promatraju međusobna putanja padajući.

                                                                       Pervod: Illés Fehér (Ileš Feher)

József Attila - Tiszta szívvel

Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.

Atila Jožef - Čista srca

Nemam majke, niti oca,

niti boga, niti novca,

ni kolevku-uzdanicu

poljupca, ni ljubavnicu.

Već treći dan nisam jeo,

ne zato što nisam hteo,

dva΄est sam leta gladovao,

dva΄est bih leta vragu dao.

Neće li ih niko hteti,

đavo će ih preuzeti.

Ko bandit ću provaliti,

čista srca krv proliti.

Zgrabiće me, obesiće,

svetom zemljom perpokriće:

niče trava smrtonosna

iz mog srca, iz ponosna.

                                Prevod: Danilo Kiš

Radnóti Miklós - Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván     fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként     mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,     mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,     maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?     még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony     s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,     mert ott az otthonok
fölött régóta már csak     a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,     eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos     a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:     nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,     s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor     a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,     míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna     az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök     ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén     a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan     a lassu délelőtt, -
de hisz lehet talán még!     a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,     kiálts rám! s fölkelek

                                                   Bor, 1944. IX. 15.

Mikloš Radnoti - Usiljeni marš

Lud je ko se sruši     pa ustane posle stanke

i s bolom skitničkim     pokrene kolena, članke,

pa ipak ide dalje,     na krilu sulude pesme,

zalud ga mami jarak,     ostati ipak ne sme,

i pitaš li ga zašto?     daće ti valjda odgovor škrt,

da žena ga čeka i      neka mudrija smrt.

Al ipak lud je svako     ko se nada boljoj smrti;

nad domom mu se     davno još samo vetar vrti,  

zid je već porušen,     polomljen šljivik leži,

i od strave noć se     nad domom mu ježi.

O, kako bih verovati     mogo da nije samo kratak

san sve to što vredi     i da ima dom za povratak;

o, kad bi ga bilo!     i ko negda na svežoj verandi

zujale bi pčele mira     dok se pekmez hladi,

a baštu bi oblio     umirućeg leta hod,

međ granjem bi se     ljuljao zreli, goli plod,

čekala bi me Fani     pred plotom tim što peva,

i padale bi senke     tromoga popodneva

sve će to možda biti!     mesec je visoko propet!

Ne  prolazi, prijatelju,     zovi me! ustaću opet!

                                                  

                                                     Bor, 15 IX. 1944.   

                                                                Prevod: Aleksandar Tišma

Vas István - Etruszk szarkofág

Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny, hosszú és hegyes divatcipője, 

     vagy a férfi keskeny, hosszúujjú lába, ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző       

     keskeny, rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás,   

     keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit

     tart a nő félig nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene? Kinek?

     minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú kéz? Mi az, aminek ez a szép nő kissé

     báván utána néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek.

Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje meztelen mellére dől, s az

     átkarolja, szerelem süt a vörös kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy

     úgy éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak,

     ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi,

     hogy az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal egy

     vagyok? De így akarták láttatni magukat, mikor már elporladtak odalent, a vörös kő

     alatt.

Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem latin fegyelem a római

     hamvakon: ez a minden végzeten és alvilágon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel

     lehet a halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban

    ez a mostani, mely nem kérdi, honnan jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne,

    mint az életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme

    és kalandja és minden egyéb szédült vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres

    etruszk révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és gyönyörű

    életüket ezek a házasok.

És a nagy etruszk talány,  amiről annyit beszéltek? Azok a híres halálközösülések? Hol

    vannak? Seholse látom, bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld

   alakzatai között, csak az életet, és benne az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy

   dolog a halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a

    nevetés.

Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz – de kivel? ezt nem tudtam, hogy

    velem, aki nézi – ez nem látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor

    – és nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a

   világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit

    megromlott maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a halálmítoszok

   szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát, s

   főképp a nedvét veszítet, saját elfáradt eszüket, az értelemtől megcsömörlők, az egyre

   gyanúsabb malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény becsapott nemzedék. De azt

   a borzongató mesét itt se – sehol se találom: villog a Veii Apollo, a sötét arcával is

    fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre lép – nevetve túllép a halálon,

    ahogyan velem szembenéz. Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig

    nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az

    tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább!

Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem hinni semmilyen

    áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk szarkofág és az,

    amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni

    rendeltetett,  mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el, amiben hittem. És az

    nevet, aki utoljára nevet. S hogy védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is

    túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a

    kiszáradt koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra.

Ištvan Vaš - Etrurski sarkofag

Šta je elegantnije, ne znam: tanka, izdužena, moderna cipela žene ili vitka, izdužena

     noga, zasvođeni tabani muškarca? Ispod okruglog šiljatog šešira do sredine leđa

     začešljane, uredne ženske lokne ili iste pletenice iznad izduženog, bradatog lica

     muškarca? Ni to ne znam, šta drži poluotvorena ruka žene ili je samo kolebljivo

     podignuta kao da za oproštaj maše? Kome? zašto? Od čega se oprašta ta krhka,

     izdužena ruka? Za što ta lepa žena pomalo omamljeno gleda? I naravno ni to ne znam,

     ko su oni.

Samo to znam da žena na laktovima lenčari, naslanja se na gola prsa muža i grli ga,

    ljubav udružena sa sretno izabranim životom zrači iz crvenog kamena: tako su ili tako

    bi živeli kao što sam ja hteo s tobom. Da li su bili takvi, tako mladi kad su umrli? Ili je

    to bio trenutak večnosti o čemu su maštali? Šta mi znamo o značenju njihovog u likove

   obučenog nemuštog govora? Ili sam ja možda isti sa vlastitom utvarom? Biće da su

   tako hteli prikazati sebe kada već dospeju ispod crvenog kamena, pretvoreni u pepeo.

To nije hrišćanski sarkofag, željeno ili dostignuto spokojstvo, nije latinska disciplina na

    rimskim humkama: ljubav je to šta svaku sudbinu i podzemlje ulepšava. Mnogim

    postavkama se može rešiti smrt, isprobao sam nekoliko teza ali u staračkim danima

    prija sadašnjost, koja ne pita odakle smo i kuda smeramo: nema ništa što bi više

    vredelo od našeg života, znanja i dela, to je jedini smisao i uzvišena pustolovina našeg

    bivstvovanja i sve ostalo je zaslepljeni ili zaslepljujući nerazgovetni govor, jer gde je to

    znamenito etrursko bunilo što se sa smrću venčava? Tek jedno drugo i krasan život

    voli taj bračni par.

A ta velika etrurska tajna o čemu se toliko govori? Gde je to znamenito spajanje sa

    smrću? Nigde ne vidim. Gde god se okrenem nadgrobni spomenici, vaze i crteži,

    žarena zemaljska obličja, samo život vidim i u njemu naravno nemani iz podzemlja, jer

    moćna je smrt. Ali veličanstvenije je izigrati smrt i nema lepše teze od smeha.

Kao što se smeje i Vejov Apolon koji se suočava – ali s kim? to nisam slutio, sa mnom

    koji ga motri – iz kopija se to nije videlo, to ni  jedan profesor nije napisao – i smeši se

    sjajnim, čarnim očima, ispucalim bojama. Smehom kurjaka se smeje u svet, ali to nije

    samrtni zov naslućivanja, to nije trulo isparavanje što su iz kvarnih ostataka znali

    smešati u mojoj mladosti probisveti i neznalci samrtnih mitova kojima je bezutešno

    dosadila neprolaznost upornog rada, oni koji su izgubili nektar vlastitih izmorenih,

    isušenih umova, koji su od razuma čemer dobili, koji su u sve sumnjivijem mlinu

    mleli, u samrtno isparavanje klonulo, prevareno, osiromašeno pokolenje. Tu jezivu

    priču ni ovde – nigde ne nalazim: sjaji Vejov Apolon, i s tamnim obrazima svetlost

    isijava, za život stvorena, otpala noga napred korača – suočavajući se sa mnom,

   osmehnut zakoračuje preko smrti. Ako se suočavam s njim. Da, samo videti, videti!

   Uvek gledati! Još uvek sam radoznao, interesuješ me stari i novi i noviji živote, svete!

    Samo onaj zna koji vidi. Ne napuštaj me, znatiželjo! Samo dalje!

Da još uvek gledam, da još uvek vidim! I pouzdati se u tebe! I ne verovati nikakvoj

    utvari, samo vlastitim očima! Tako mi je trebao taj etrurski sarkofag i njegovo

   značenje! Nada da ćemo sve što odnekud protiv nas krene i predodređeno je za pobedu,

   ipak na nogama izdržati. I neću izgubiti veru. I smeje se onaj, koji se zadnji smeje. I

   čuvajmo život dokle god je moguće, možda i nešo duže. I ako ništa drugo i nigde

   drugde, kada nas više ne bude, neka se naša isušena lobanja smeje iz dubine. I briga

   nas, briga nas za smrt.

                                                                              Prevod: Fehér Illés (Ileš Feher)

Somlyó György - Psalmus Eroticus

A szűzen-fogant s szűzen-kínhalált-halt

fájdalmas istenfiának

e siralom völgyében mi mást is hihettek,

az örömükben megfélemlítettek,

mikor gyötrelmes napjaik után az éjben

rájuk tört ez az érthetetlen éden –

mint hogy a sátán

lovagol gerincük megbokrosodott paripáján,

s aki gyönyört hal,

szügyében hegyével a férf nyilának,

s csak annál szilajabb létre támad,

bűn szörnye az asszonyi állat?

Mit is hihettek,

míg súgták fulladozva: szeretlek,

s henteregve a selymen vagy a szalmán,

ajkukon más, iszonyúbb-édes szó is kiszaladt tán,

akiből a reggel szent áhitatot fakasztott,

Ave Maria gratia plena…,

s mégis csak az éj, a

kárhozott hozott rájuk malasztot, –

mit is hihettek, élve e

mindenestül-a-rosszra-teremtve-lenni-látszott

világot,

ahol össze nem illett egymással sehogy, sohase

a vágy meg a törvény, a tett s az ige:

mi is illeszthetné össze a testüket

ily félelmes-pontos-gyönyörűn,

ha nem a Bűn?

Te is ha kérded,

ma is ha nem érted,

ha egy pillanatra a mindenséget

énbelőlem kiszakadni,

te magadba-szakadni érzed,

s ha utána lassan kiválik körülöttünk

a kettőnkön-kívüli élet:

pohár az asztalon, fény a poháron,

ablak, ablakon túl a hajnali járat, –

nem ránt-e magához

karja valami testetlen aggálynak,

nem az egyistennek, a kétmilliárdnak,

az emberfiának

keresztje nem nyúl-e utánad?

Mintha felszaggatnám az ereidet,

mintha én lennék gyümölcsös húsodban

az ágas ideg,

mintha újra egysejtűvé

egyszerűsödnék bennünk a százrétű szövet.

De minek?

Ketten,

egymássá teljesedetten

(a végzetben-e? vagy csak az élvezetben?

párzásban? kétségbeesésben?

valamiben, aminek neve hiányzik?)

beteljesítünk-e valami mást is?

Van-e közös Térítő a naprendszerekben

hasadtól az Aldebaránig?

És vissza?

Van-e, ami a távolságot kiszorítsa,

mint összetapadt bőrünk közül a levegőt,

a vágy meg a törvény, a tett s az ige között?

Tested meg a sár között,

mely a katona iszonyú szeretője?

A mozdulat között,

amivel fejed a vállamra dől le,

s aközött, amivel

a magány hideg kulcscsontjára tapadnak?

A szó közt,

melyet az ajknak a hangtalan ajk ad,

s a vezényszó közt, amelyre,

orvul fölébük repülve, kioldják

a bombát?

Többek

leszünk-e

rendhagyó alapműveletében a gyönyörnek,

a mámoros összeadásban,

ahol a kettőből egy lesz

(hódításban-e? meghódolásban?) –

vagy kevesebbek?

Vagy semmit se keressek

azon a túlon túl, ami a tesem, a tesed?

Szerelem, aki voltál,

valláselőtti hitek katakombáiban

misztikus oltár,

főt-földbe-verő titok ortodox iszonyoknál,

leszakított alma, vér a lepedőn, seb a húson,

pellengér és paradicsom,

ahogy az egyszerű ténynek,

hogy az élőlények szervei

csodamódra egymásra-mértek,

(miként épp 300.000 km/sec

sebessége a fénynek,

s miként e gondolatok úgy hordják

magukban a rímet, mint a sejtet s a petéket,)

– ó, mindenkori emberi végzet! –

mindig fekete ebként sarkába szegődik

a mefisztói képzet.

Csodás-szép,

húsunkba-csomagolt ajándék,

ne a kárhozat vagy a feloldozás légy,

ne a legutolsó menedék,

a bombabiztos fedezék,

míg egymásra omlik a föld meg az álom,

a város, az ég;

ne a mentség,

ha már úgy látszik, nincs, ami megvéd;

légy a minta,

a mindig-ép, –

mindig-cserepekre-tört álmainkra,

a mindennapos bizonyság,

hogy magához igazítja

még-be-nem-töltött sorsát

a teremtés

mindenkivel-megosztott gyönyörű titka.

Đerđ Šomljo - Psalmus eroticus

Nevino-začetom i nevino-na-krstu-umrlom

božjem sinu bolnom

u toj dolini plača šta su drugo mogli verovati

u radosti zastrašeni

kad iznenada nakon patničkih dana na njihovu noć

neshvatljivi raj se sručio –

nego da sotona

jaši na podivljalom konju njihovih kičmi,

i ona koja sa vrhom strele muškarca

u nedrima u užitku umire

još razuzdanije se svesti,

zar užas greha iz ženke izvire?

Šta su mogli verovati

oni, koji su: volim te, gušeći šaputali,

i kotrljajući se na svili ili slami

možda su i slatko-strašnije reči izgovarali

dok ih je jutarnja rosa na molitvu nagnala

Ave Maria gratia plena…

ipak samo prokleta,

crna noć im je milost donela –

šta su mogli verovati

u tom kao-da-je-u-celosti-na-zlo-stvorenom

svetu,

gde jedno uz drugo nikad, nigde nisu pristajali

želja i zakon, delo i propoved:

tela šta bi moglo vezati tako

divno-strašno-tačno

ako ne Greh?

Ako i pitaš,

ako danas i ne priznaš

kad na trenutak tako osećaš

iz mene se čupa

a u tebi se prolama vasiona,

i posle polagano se izdvaja

život što je izvan nas:

pehar na stolu, svetlost na peharu

prozor, iza prozora praskozorje, –

neće li te prigrabiti

ruke neke bestelesne zebnje,

ne od jednog boga, od dvemilijarde,

krst sina čovečjeg

neće li te dotaknuti?

Kao da ti ja cepam krvne sudove,

kao da ja pletem razgranate nervne čvorove

u tvom plodnom mesu,

kao da se u nama ponovo

u jednu ćeliju pojednostavljuje mnogoslojno tkivo.

Ali zašto?

Nas dvoje

ispunjujući se u celinu

(u sudbini? ili samo u užitku?

u parenju? očajavanju?

u nečemu što je bez imena?)

nadopunjujemo li i nešo drugo?

Ima li zajedničke Obrtnice u sistemu galaksija

od trbuha do Aldebarana?

I nazad?

Postoji li nešto, što će istisnuti daljinu

poput vazduha između naših slepljenih tela,

između želje i zakona, dela i propovedi?

Između tela i blata

šta je užasna ljubavnica vojnika?

Između pokreta

s kojim glavu mi na rame spuštaš

i nečega, s čime se

na hladnu ključnu kost samoća lepi?

Između reči

koje neme usne daju usnama

i tvrde zapovesti

kojima se, leteći iznad nas, bombe

bacaju?

Bićemo li

vredniji

u nepravilnim ritmovima naslade,

u zanosnom sabiranju,

gde od dvoje jedan postaje

(da li u osvajanju? ili pokoravanju?) –

ili siromašniji?

Ili da ne tražim ništa

iza zadnje stepenice, iza naših tela?

Ljubavi, koja si

u katakombama paganskih vera

mistična crkva bila,

tajna ukopa živih kod ortodoksnih jeza

otkinuta jabuka, na plahti krv, na mesu rana,

sramotište i sreća rajska,

kao jednostavna činjenica

da su organi živih bića

začudo jedan drugom prilagođeni

(kao što je brzina svetlosti

baš 300.000 km/sec

i da te misli tako nose

rimu u sebi kao ćelije i jajašca)

– o, neizbežna sudbino! –

uvek ti je za petama kao crna kučka

mefistovska sudba.

Prekrasan,

u naše meso umotan dar,

ne budi prokletstvo ili moral,

ne poslednji spas,

zaklon siguran,

dok jedno za drugo stradaju zemlja i san,

nebo i grad;

ne isprika

kad se već tako čini da nema utočišta;

budi uzor,

večno neokrnjen –

svakodnevna izvesnost

na komade razbijene snove

da prema sebi formira

još neispunjene sudbine

sa svakim podeljiva

čarobna tajna stvaranja.

                                                                                  Prevod: Fehér Illés (Ileš Feher)

Nagy László - Verseim verse

KÍVÁNCSISÁG VAGYOK ÉN AKARAT
EMBERT LEIGÉZEK A FÁRÓL JÁRJON
SZÁLEGYENEST ÁLLJON DE A VIRÁGNAK
LETÉRDEPELJEN A TÖRVÉNY VAGYOK
ANYA-ODÚJÁBÓL A NAGYOBB CSALÁDNAK
TÜZÉHEZ IDÉZEM CSILLAG KŐRÉ
TÜZEIT ZÁSZLAIT FÚVOM VALA
ÉN HADASÍTOM A FÉNY VAGYOK ÉN
A FEGYVEREIN IS MÉGSE RAGYOG
HIÁNY VAGYOK ÉN MERT ÚJRA MEG ÚJRA
FÉNYT HALMOZOK CSILLAGOT ÚJ SZERSZÁMOT
HALMOZVA HALMOZOK HALMAZOKAT
HALMOZÁS VAGYOK Ő MÉGSE RAGYOG
TÉVEDÉS VAGYOK? VAGY KÉRDÉS VAGYOK?
VÉTEK VAGYOK ÉN ÉS MINDEN MAGOM
VÉTEK HA MEGÖLTÖK ÜNNEP LESZ AZ
MERT NEM RAGYOG SOHASE RAGYOG

Laslo Nađ - Pesma mojih pesama

ZNATIŽELJA  SAM  HTENJE  ČOVEKA

DOČARAM  S  DRVETA  NEKA  HODA

USPRAVNO  NEK  STOJI  NEK  ZBOG  CVETA

NA  KOLENA  SE  SPUSTI  JESAM ZAKON

IZ  JAME - MAJKE  DO  OGNJIŠTA  VEĆE

PORODICE  DOZIVAM  OBAVIJAM

ZVEZDE  VATRU  ZASTAVU  IM  RAZVIJAM

JA  STVARAM  ARMIJE  JESAM  SVETLOST

I  NA  ORUŽJU  IPAK  NE  SJAJI

JESAM  MANJAK  JER  OPET  I  OPET

SVETLOST  GOMILAM  ZVEZDU  NOVI  ALAT

GOMILAJUĆI  GOMILE  GOMILAM

JESAM  GOMILANJE  ONA  IPAK  NE  SJAJI

JESAM  LI  POGREŠKA? IL  SAM  UPITNIK?

JESAM  GREH  I  SVAKO  MOJE  ZRNO

JE  GREH  AKO  ME  UBIJETE  PRAZNIK

ĆE  BITI  JER  NE  NIKAD  NE  SJAJI

                                                    Prevod: Fehér Illés (Ileš Feher)

Beney Zsuzsa - Euridiké

Lelkem, mondd, mennyi szenvedést viselsz el?

S te, lelkem társa, akiért a föld

kemény kérgét taposva elmerültem,

háromszor el a mélységes homályba –

te értem mennyi szenvedést viselsz el?

A gyalázat torkából kilökötten

sivatagodnak naptalan fehér

izzó homokjából a sűrű tenger

sós-keserű árjába lemerültem

szenvedésed elöntött mint a tenger

és csontig mart halál és fájdalom.

A gyenge dal, fuvolád halk patakja

visszavezet? Hiszen téged sötét

halálom elborított, mint a tenger.

Visszavezetsz-e? Élve a pokol

mélyére szálltál, engem elragadni,

gyenge dal láncán engem, aki érted

éltem, haltam, és benned elmerültem

énértem mennyi szenvedést viselsz el?

Žuža Benei - Euridika

Dušo, reci, koliko patnje možeš podneti?

A ti, drug mog duha, zbog koga sam se

gazeći tvrdu koru zemlje survala

tri puta dole u dubinu tame –

zbog mene koliko patnje možeš podneti?

Izbljuvana iz grotla sramote

iz beznadnog, užarenog peska

tvoga bespuća, srušila sam se

u gorko-slani vir uzburkanog mora

tvoja patnja me je poput mora preplavila

i bol i smrt su do kosti prodrli.

Nežna pesma, tihi potok frule da l’ će

povratak doneti? Jer tebe je moja

tamna smrt poput mora preplavila.

Da l’ ćeš me nazad dovesti? Živ do dna

pakla si tonuo da bi me snagom

tihe pesme izbavio, mene, koja

je u tebi živela, umrla i potonula

zbog mene koliko patnje možeš podneti?

                                               Prevod: Fehér Illés (Ileš Feher)

Csoóri Sándor - Nagy László megidézése

Amikor azt mondtad annak a nagyhajú lánynak,
   László, aki hozzámsimult az autóban,
      hogy tejeskukorica fogaiba egész nyáron át
          szerelmes tudnál lenni,
kicsit nekem is udvaroltál.

Zöld nyárfasorban és zöld éveinkben
             suhantunk éppen.
      Én szökésben voltam akkor is,
                     te pedig bearanyozott darazsakat
hajszoltál az országon végig.

Emlékszem most is csuromvizes szívedre.

A betonútról néha szivárványosan
            csillant meg a Tisza,
    mintha pántlikás regruta-kalapokat
                   himbált volna egy kaszárnya felé,
máskor meg némán menetelt, mint eltetvesedett hadifoglyok.

De lehet, hogy mindez az én
            fölcsigázott káprázatom volt csak,
      mivelhogy nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád.
                    Ültem mögötted az autóban s egy dudorászó
Istenre gondoltam, aki új nyelvet
talál ki épp a sodró nyárfasornak és a száguldásnak.

Tokaj még messze volt, de a sólymok,
            a sasok, a seregélyként elsuhanó
      meteorok közel. Közel minden tűzvész a múltból,
                  s a világ megnagyobbodott szíve is
ott lüktetett a szomszédos erdők fölött.

Öt éve halott vagy, de én még most is
          ott megyek veled azon az úton.
     A Napból izzó gombostű potyog elénk.
                E rossz előjelekből jósolhatnál

bárcás tűzözönt akár! De szemed se rebben.

Hegyek úsznak át rajta s bókoló búzatáblák.

Šandor Čori - Dozivanje Lasla Nađa

Kad si rekao onoj dugokosoj devojci

     Laslo, koja se u autu priljubila  uz mene,

          da bi u njene mlečnobele zube mogao biti

               čitavo leto zaljubljen,

malo si i meni udvarao.

Pokraj zelenih topola, naših zelenih godina

          smo žurirli.

     Ja sam i onda u bekstvu bio

               a ti pak duž zemlje neprestano

pozlaćene ose jurio.

I sad se sećam tvog ispunjenog srca.

Ponekad sa ceste duginim je bojama

          treperila Tisa,

     kao da je okićenim šeširima regruta

               mahala prema nekoj kasarni,

drugi put pak nemo hodala, kao ušljivi robovi.

A možda je sve to skupa samo

          moja preterana mašta bila,

     jer iznad svega sam tebi sličan hteo biti.

          Iza tebe sam sedeo i na nekog veselog

Boga mislio, ko upravo sada

novi jezik stvara topolama i beskrajnim cestama.

Tokaj je daleko bio, ali su orlovi,

           sokolovi, isčezle gomile meteora

     blizu bili.Blizu su bili i požari iz prošlosti

            i uvećano srce našeg sveta

tamo,iznad susednih šuma kucalo.

Pet godina si mrtav, ali ja još i sad

          s tobom zajedno hodam na onom putu.

     Iz Sunca usijane igle padaju ispred nas.

           Iz tih zlih znakova čak bi se i potop

mogao predskazati! Ali ti ni da trepneš.

Plove preko njega brda i zrela pšenična polja.

                                             Prevod: Fehér Illés (Ileš Feher)