Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 -
Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 -
Elegija
Toljagom sam srušio prljavo nebo
uostalom taj poklopac nije nikad ničem ni služio
osim da izaziva ljude
i stvara besmislenu igru zavrzlama oko varke
Ostao sam dakle u bokalu od zraka:
razmahnuo sjekirom i jedan zid se sruši
a zatim se strovali i drugi
za trenutak sam se igrao na staklenoj ručki bokala
ljuljao sam se
i onda sam odvratno realno pao na realnu zemlju
brzo sam stavio ruke u džepove da provjerim
ali uzalud
klikeri ideala porazbijali su se prilikom pada
čuj:
šta da radim sada na ovoj gipsanoj geografiji
na ovom pospanom reljefu
na ovom raskupusanom zemljopisu
natovario sam se na jednog mrava i putujem
kad smo stigli u saharu
mrav se oneraspoloži
morao sam da ga otpuhnem
dođavola s mravom
(opet sam se zapričao o nekim beznačajnim stvarima)
moram se vratiti da uredim svoj život
Ovaj stan ima izrazito velike prozore
prozori su toliko veliki da zidova i nema
ali to nije ono što me nervira
Nekakav starac stalno sjedi na drvetu
i gleda me kako jedem
ne mogu podnijeti da me neko gleda dok jedem
ali ni to nije sve
ne mogu da radim više
ometen sam tim prisustvom grane i starca na njoj
Onda sam počeo da razmišljam
kako da se osvetim starcu
pucao sam na njega iz mitraljeza
meci su zujali i nikom ništa
jednog trenutka sam napokon shvatio svu izgubljenost
svog stomaka
jednostavno je utekao
potpuno sam prestao da jedem
po čitave sam dane dovlačio municiju
i artiljeriju
gađao sam tog lukavog nasmiješenog tipa
koji je visio na grani sa torbakom obješenim
o nogu
pasji sin samo se smijao
bio je to neki podzemni razarajući smijeh
sav sam se tresao od ljutine
prolazili su tako dani i opet dani
nedjelje mjeseci
kad je stiglo dovoljno mjeseci prošla je i godina
u bijesnim kočijama
sa razularenim konjima
a onda su počele da prolaze te kočije
ispred mene
stalno
monotono i uporno
sa preciznošću matematike
egzaktne nauke
pomišljao sam da sve napustim i vratim se
uređivanju svog doma
(očekivao sam njenu posjetu)
ali nekakav bijes i prkos silili su me da se ne vraćam
NEMA POVRATKA
vikao sam na uho sam sebi
i
tek kad se otkotrljao poslednji točak
što spao je u toj ekvilibrističkoj egzaltaciji
dakle
trenutak samo prije nego što sam spustio svoje umorne
ruke u krilo
shvatio sam svu mudrost podrugljivog starca:
Bio je to poštar koji je došao da mi kaže
kako ona neće doći
Elégia
Fokossal döntöttem le a piszkos eget
mert
az a fedő soha semmit sem használt senkinek
csak
hivalkodva
értelmetlen csalárd játékba űzte az ügyefogyottakat
Maradtam hát a levegőkancsóban:
suhintottam szekercémmel s ledőlt egy fal
s utána a másik is
rombadőlt
egy
pillanatig a kancsó törékeny fülén táncoltam
hintáztam
de
nagyot zuhanva zúztam össze magam a valóság talaján
kezeimmel
ijedten tapogattam zsebeimet
mindhiába
az
ábrándok üveggolyói darabokra hulltak
figyelj:
mit tegyek most ezen a gipszből öntött sivár térképen
ezen
az álmos domborművön
ezen
az agyongyötört földrajzkönyvön
egy
hangya hátán ülve utaztam
de
a szaharát elérve
a
hangya elkedvetlenedett
el
kellett fújnom
az
ördögbe azzal a hangyával
(ismét
teljesen jelentéktelen dolgokról kezdtem fecsegni)
vissza
kell térnem rendezni életemet
Ennek
a lakásnak hatalmas ablakai vannak
az
ablakok oly nagyok falak nem is léteznek
de
nem ez ami engem aggaszt
Öregember
ül mozdulatlanul az ágon
és
figyeli hogyan étkezem
nem
tudom elviselni ha evés közben néznek
és
ez még nem minden
dolgozni
sem tudok tovább
zavar
az az ág és rajta az ősz aggastyán
Gondolkodni
kezdtem hogyan
álljak
bosszút az öregen
gépfegyverrel
sortüzet adtam le
süvítettek
a golyók mindhiába
korgó
gyomrom teljes magárahagyatottságát
hirtelen
megértettem
egyszerűen
elszökött
mert
megfeledkeztem az evésről
naphosszat
halmoztam fel a robbanóanyagot
és
a fegyvereket
egyre
csak lőttem azt a ravasz alakot
aki
rongyos puttonyával együtt ott azon a vastag ágon
gubbasztott
ebadta
lelke csak mosolygott
pokolian
megsemmisítő mosoly volt
egész
testem remegett a dühtől
így
múltak a napok egyik a másik után
hetek
és hónapok
és
ahogy felhalmozódtak a hónapok súlyos kocsiján
agyonhajszolt
lovaival
elrohant
az év is
és
akkor gördülni kezdett az a szekér
állandóan
előttem
egyhangúan
és makacsul
matematikai
tételek
egzakt
pontosságával
arra
gondoltam hogy mindent otthagyva visszatérek
rendezni
otthonomat
(vártam
hogy a lány betoppanjon hozzám)
de
valami düh vagy dac kényszerített ne térjek vissza
NINCS
VISSZATÉRÉS
kiáltottam
saját magamnak
és
mikor
már az utolsó kerék is elgurult
erről
az egyensúlyozni próbáló szerencsétlen szekérről
tehát
még
mielőtt kimerült erőtlen karjaim ölembe
estek
volna
megértettem a cinikus öreg bölcsességét:
A
postás volt ő aki eljött megmondani
hogy a lány nem
fog jönniFordította Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése