Irfan Horozović Pjesma koja to nije – Vers ami nem vers

Irfan Horozović Banja Luka 27. aprila 1947. –

Pjesma koja to nije

ne neću da napišem pjesmu o tvojim očima

neću da govorim o crnoj ruži njihove dubine

neću da tražim davni napjev u tvojoj zjenici

ne neću da napišem pjesmu o tvom hodu

neću da otimam koraku tajanstvo

neću da zarobim tvoje vitko tijelo u tanke rešetke

ne večeras neću da napišem pjesmu o nečemu

što bi bilo dio tebe dio ljepote

neću ponovo da te pretvaram u lutku od nijemog jorgovana

ne večeras nipošto ne mogu da napišem pjesmu o tebi

kao što nisam u stanju da dodirnem vjetar

večeras si ti čitav svijet koji pjeva

ne neću ili ne mogu da napišem sivu pjesmu

ne mogu da rasporim svoje tijelo kao bolest

ne mogu da načinim rez srebrnog noža u umornom mesu

ne neću da napišem pjesmu u ovo ljubičasto veče

zbog svega skrivenog u šutnji zbog tebe koja si iznad

zbog zelenog zvuka naših koraka koje ne razumijem

ne večeras neću da napišem pjesmu

Izvor: Irfan Horozović: Kaleidoskop Šahinpašić BiH 2006. str. 5-6.

Vers ami nem vers

nem szemedről verset nem írok

a fekete rózsa mélységéről nem beszélek

szembogaradban régi dallamot nem keresek

nem léptedről verset nem írok

a léptek titokzatosságát nem rabolom el

vasrács mögé törékeny testedet nem rejtem

nem arról a valamiről ami szépséged része lenne

ma este verset nem írok

ismét néma orgonából készült babává nem változtatlak

nem ma este rólad verset semmikép nem írok

lám a szelet sem vagyok képes megérinteni

ma este az egész daloló világ vagy

nem nem akarok vagy nem tudok szürke verset írni

nem tudom betegségként testemet felhasítani

nem tudom fáradt húsomba az ezüst kést meríteni

miattad aki a csendben rejtett titkok feletti vagy

a számomra fel nem fogott léptünk zöld zengése miatt

nem ezen a lila estén verset nem írok

nem ma este verset nem írok

Fordította: Fehér Illés

Irfan Horozović Lišće umire dok mi hodamo – Míg gyalogolunk elhalnak a levelek

Irfan Horozović - Banja Luka 27. aprila 1947 –

Lišće umire dok mi hodamo koliko znači u tišini šum jedan koliko znači u tišini šum naša ljubav je otišla i mi smo ostali sami šta da radimo sada sami u ovoj noći šta da radimo sada sami

Míg gyalogolunk elhalnak a levelek mennyit jelent a csendben egy zörrenés mennyit jelent a csendben a zörrenés tűnt szerelmünk és egyedül maradtunk mit tegyünk most egyedül ebben az éjben mit tegyünk most egyedül Fordította: Fehér Illés

Izvor: Irfan Horozović Kaleidoskop Šahinpašić Sarajevo 2006. str. 12.

Irfan Horozović Hladno jutro na trgu Svete Elizabete – Hideg reggel a Szent Erzsébet téren

Irfan Horozović, Banja Luka 27. aprila 1947 –

Hladno jutro na trgu Svete Elizabete Niko nije ovdje osim išćekivanja Zatvorena su vrata svih kuća i ljudskih i Božijih Pomišljam: ni ja nisam tu Iščekivanje sam Iščekivanje iščekuje samo sebe

Hideg reggel a Szent Erzsébet téren A várakozáson kívül senki sincs itt Minden kapu zárt az embereké is Istené is Arra gondolok: én sem vagyok itt Várakozás vagyok A várakozás csak önmagát várja Fordította: Fehér Illés



Irfan Horozović Balada o mrtvim prijateljima – Ballada a halott barátokról

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –

Balada o mrtvim prijateljima

Ja koji bijah najstariji
izvukoh slamku mladosti

Izabran sam od njih
kažnjen
kao i igri karata

Između lažnih kapuljača
tražiti morem
one koje nema

Na mračnom korzu
prepoznati djevojku

I azur pronaći
u svakoj čaši

Iz svog sna
oni gledaju
kako živim

Ballada a halott barátokról

Én húztam ki az ifjúság szalmaszálát

aki a legöregebb valék

Kiválasztottak

büntettek

akár a kártyajátékban

Hamis kucsmák között

tengeren a nemlétezők

után kutatni

Sötét sétányon

a lányt felismerni

És minden pohárban

a kékséget felfedezni

Álomvilágukból

ők nézik

hogyan élek

                             Fordította: Fehér Illés

 



Irfan Horozović Dželat – A hóhér



Irfan Horozović Banja Luka 27. aprila 1947 –

Dželat I. Natjerali su me da slažem o tebi prijatelj si razumjet ćeš Udario sam te toljagom iznenada htjeli su da bude baš tako ti već znaš Dozvoli mi još samo da zarijem nož u tvoje srce U njihovoj sam vlasti budi pravi prijatelj kakvim sam te oduvijek zamišljao razumi me i pomozi mi II. Svijet je tako nezahvalan Sve sam učinio savršeno izvršio sam svaki zadatak Sječivo je padalo tako pravilno Sad kažu da sam pogriješio Kažu da sam pogriješio što sam ih slušao III. Otkinuti glavu staviti je u vazu Dodati malo vode možda Potom Ima li išta slađe prisjećati se bivšeg cvijeta IV. Sloboda je obilatija od oblaka i plodova Put je slobodan a to je najvažnije Ako mi je zabranjeno naprijed i ustranu uvijek se mogu okrenuti Put slobode se otvara ispred mene Nastojim ipak da stratište uvijek bude okrenuto ka jugu Tad je moguć sklad Primijetio sam to u vježbanju Glave od kupusa na kojima sam probao toliko sječiva skotrljaju se na neizreciv način način smisaon U činu koji slijedi isključena je greška Zato uvijek vježbam na kupusu Tako je sličan glave su mu tako obilate gotovo kao sloboda V. Ponekad pomislim da je odrubljena glava pobjegla Kako da je nađem? Danju se skriva u svjetlosti Obnoć među zvijezdama Strepim da je gospodari ne primijete Kako da je nađem? Kako da je nađem na nebu? Ili iza mojih leđa odakle vreba na svaki moj pokret VI. Zašto narod nema samo jednu glavu?! rekao je navodno rimski car koji je dobio ime po čizmicama a cijenio je nadasve umjetnost čiji sam ja vjerni podanik Kažu da je bio lud Na osnovu spomenute izjave mogao bih se složiti s mišljenjem o bistrini i tlapnjama njegove glave Ne može se u jednom trenutku završiti ono što pripada vječnosti Beskrajnim dugovječnim zamasima sjekire VII. Hiljadita glava koju sam odrubio pripadala je pjesniku Jednako kao i ona prva Činilo se da će to uveličati svetkovinu Umjesto radosti pomislio sam: Možda nije slučajno što svaka okrugla brojka počinje i završava se pjesnikovom glavom Nisam je birao ja Glava koja je govorila stihove sumnje sama se pojavila na mom panju I odsječena je nastavila da govori u mojoj glavi VIII. Priznajem Gospodaru Žena što sam je osjećao svojom nije bila po zakonu osuđena Kako sam znao da je vještica? Stid mi priječi da vam odgovorim Ličila je na rajsku djevicu dok joj nisam poklonio cvijet dok nisam dok nisam Nemojte se smijati Gospodaru Među njenim nogama osjetio sam se tako izgubljen Zar su tu još potrebne riječi? Ispila me je tako brzo a zatim se smijala tako prostački Presudio sam joj u zadnji tren i spasio se Na ovoj sjekiri je još njen strah Nadam se da se ne ljutite previše što sam hiljadama glava u Vašu čast dodao još jednu u svoju i Vašu Gospodaru Banja Luka 1988. – Sarajevo 2000.

A hóhér I. Kényszerítettek hogy beáruljalak barátom vagy megértesz Hirtelen husánggal ütöttelek agyon éppen így kívánták te csak tudod Azért engedd még meg hogy kést döfjek szívedbe Hatalmukban vagyok légy igaz barát amilyennek elképzeltelek érts meg és segíts II. Oly hálátlan a világ Tökéletesen végeztem munkám teljesítettem minden feladatot Oly szabályosan sújtott a pallos Most azt mondják melléfogtam Mondják melléfogtam mert hallgattam rájuk III. Fejet venni vázába tenni Talán egy kis vizet hozzátenni Majd Van-e kedvesebb a volt virágra való emlékezéstől IV: A szabadság bőségesebb a felhőktől és termésektől Szabad az út ez a legfontosabb Ha előre vagy oldalt térnem tilos még megfordulhatok A szabadság útja nyílik meg előttem Mégis törekszem a vesztőhely dél felé nézzen Akkor lehetséges az összhang Ezt gyakorlás közben vettem észre A káposztafejek melyeken annyi pallost próbáltam ki megnevezhetetlenül gurultak értelmesen Az elkövetkező tettben kizárt a tévedés lehetősége Ezért gyakran gyakorlok a káposztafejeken Fejük majdnem mint a szabadság oly bőséges V. Néha úgy gondolom elszökött a levágott fej Hogy találjam meg? Nappal a fényben bujkál Éjjel a csillagok között Csak ne vegyék észre az istenek Hogy találjam meg? Hogy találjam meg az égen? Vagy a hátam mögött ahonnan lesi minden mozdulatomat VI.          Miért kell egy fejnél több a népnek?! kérdezte állítólag a római császár aki a csizmáról kapta nevét és mindenekelőtt a művészetet becsülte amelynek hű alattvalója vagyok Mondják bolond volt Az említett nyilatkozata alapján osztom bölcsességéről és téveszméjéről alkotott véleményt Nem lehet egyetlen pillanat alatt elvégezni azt ami múlhatatlan Végeláthatatlan maradandó pallossuhintásokkal VII. Költő volt az ezredik lefejezett Éppen úgy mint az első Úgy tűnt ez fokozza az ünnepélyt Öröm helyett elgondolkodtam: Talán nem véletlen hogy minden kerek szám költő fejével kezdődik és végződik Nem én választottam A kétkedő sorokat emlegető fej magától jelent meg tuskómon Még levágottan is beszélt fejemben VIII. Uram bevallom A nő akit magaménak érezetem nem törvényesen elítélt Honnan tudtam hogy boszorkány? Szégyenem akadályoz a válaszadásban Mennyei szűzre hasonlított míg virággal el nem halmoztam míg meg nem míg meg nem Uram ne nevessen ki Ölében oly elveszettnek éreztem magam Kell még mást is mondanom? Oly gyorsan szívott ki és utána oly közönségesen nevetett Az utolsó pillanatban ítéltem el és megmenekültem Félelme még mindig itt van ezen a baltán Remélem nem veszik zokon az Önök hírnevére levágott számtalan fejhez még egyet hozzáadtam a saját és Uram dicsőségére Banja Luka 1988 – Szarajevó 2000. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Irfan Horozović Rukopis – Kézirat



Irfan Horozović Banja Luka 27. aprila 1947 –

Rukopis

Pjesnici nikad ne umiru.

Ne sjećam se više kad sam prvi put čuo ovu izreku, ali nikad mi se nije učinila tako istinita kao tog jesenjeg dana, u staroj kući u Grunewaldu, pred otvorenim rukopisom Saida Puškara.

Otilia je stavila na stol dvije šalice čaja i činiju s kolačićima.

– Ovaj čaj on je najviše volio – rekla je ispod glasa, kao za sebe.

Pili smo u šutnji.

Povremeno sam gledao kroz prozor kako se vjetar divlje igra s lišćem u drvoredu. Bilo mi je neprijatno da stalno gledam u nju, jer lice joj je bilo kao tajanstvena maska, iako se trudila da bude što je moguće više prijazna.

Takva je bila i kad je stavila na stol ispred mene svežanj nalik na herbarij, pažljivo zavezan.

Kad sam ga razvezao, jer sam vidio da to ona očekuje, isplivalo je nekoliko plastičnih providnih omota od kojih je svaki imao svoj naziv. Sadržaj jednog omota sam odmah prepoznao. Na njemu je pisalo “Pribjegar”.

Zanimljivom mi se učinila zbirka pisama, pisanih uglavnom na stroju, s potpisima i pečatima, s memorandumima poznatih izdavačkih kuća, a naslovljena na Saida Puškara. Bila su to pisma koja su odbijala njegov rukopis, sročena hladno ili pak s podsticajnim razumijevanjem, ali rezultat je bio isti. Odbijali su objaviti njegov rukopis. Iz tih  pisama se dalo zaključiti da je Said  Puškar s godinama mijenjao naziv svoje pjesničke knjige,

izbacivao neke pjesme, dodavao nove i uobličavao nešto kao svoju konačnu knjigu.

Očigledno je to bila knjiga na kojoj je radio cijeli svoj život. Ona je bila njegov dnevnik, njegova skrivena autobiografija.

Opaska kao “vaša je pjesnička  knjiga izuzetno darovita, ali nažalost nije mogla ući u naš izdavački plan” nije tu mogla ništa ni dodati ni oduzeti.

Datumi su govorili nedvosmisleno: taj je rukopis putovao od izdavača do izdavača preko dvadeset godina. Gotovo je nevjerojatno da ga niko nije htio objaviti u izdavačkoj poplavi tog vremena, u poplavi pjesničkih knjiga najrazličitijeg izraza, kao da su svi, bar riječju, htjeli ostaviti drugačiji znak o sebi.

Riječ nikad ne umire.

Rukopisi ne gore.

Ponekad je mrak toliko dubok da ga samo blijesak riječi može osvijetliti.

Riječ se reinkarnira u čovjeku. I to je korijen svega. Dok je padala noć  nad Grunewaldom, vraćao sam se podzemnom željeznicom u Pankow. U torbi mi je bila knjiga mrtvog pjesnika, knjiga Saida Puškara, čovjeka kog sam poznavao dok smo obojica bili posve mali, dječaci s Vrbasa, dječaci s drvenim mačevima u rukama, dječaci koji su sanjarili da će jednog dana velikim dajakom voziti vrbaski  čamac, proći s njim kroz bukove na Halilovcu i na Studencu i zaputiti se prema Gornjem Šeheru. Davno je otišao iz naše ulice i nae četvrti. Nikad ga više nisam vidio. A sad mi se činilo da je doba kad smo bili kradljivci voća i lovci štiglica zakoračilo u podzemnu željeznicu i da me ostali putnici sa zazorom gledaju, kao da se između  kolodvora Zoo  i Alexanderplatza dogodilo nešto krajnje neobično.

Kézirat

A költők sosem halnak meg.

Arra már nem emlékszem, mikor hallottam először, de sosem tűnt annyira igaznak, mint azon az őszi napon a grünewaldi kopottas házban, Said Puskar nyitott kézirata előtt.

Otti két csésze teát és süteményekkel teli tálcát tett az asztalra.

– Ezt a fajta teát szerette legjobban – mondta, szinte csak magának.

Csendben iszogattunk.

Az ablakon kitekintve figyeltem a szél falevelekkel űzött szilaj játékát. Kellemetlen volt állandóan rá néznem, igaz, törekedett a kedves háziasszony szerepében, mégis arca titokzatos álarcba borult.

Ilyen volt akkor is, mikor az asztalra elém tette a gondosan összekötött, herbáriumszerű csomagot.

Kibontottam, mert látszott rajta, elvárja. Néhány átlátszó műanyagba csomagolt, címekkel ellátott köteg került a kezembe. Az egyik tartalmát rögtön felismertem. Felirata: „Menekült”.

Érdekesnek tűnt a nagyrészt géppel írott, aláírásokkal, pecsétekkel, ismert kiadóházak fejléceivel ellátott, Said Puskarnak címzett levélgyűjtemény. Ezek a levelek ridegen vagy buzdító megértéssel –  a végeredmény ugyanaz –, tudatták kéziratának elutasítását. Kézirata nem kellett. Ezekből a levelekből kiderült, Said Puskar éveken keresztül változtatott verseskötetén, néhány verset törölt, újabbakkal gazdagította, alakítgatta míg el nem érte a végső változatot. Egész életén keresztül ezen a könyvön dolgozott. Naplója volt, titkos életrajza.

A megjegyzés „kézirata különös tehetségről vall, sajnos nem tudtuk kiadói tervünkbe iktatni” mindent elárult.

A keltezésekből kiderült: kiadótól kiadóig vándorolt kötete, húsz éven keresztül. Szinte hihetetlen, az akkori idők kiadásáradatában, a legkülönbözőbb verseskötetek halmazában, amikor mindenki, legalább szavakkal, hallatni akart magáról, senki sem akarta kiadni.

A szó sosem hal meg.

A kéziratok nem égnek.

Néha oly mély a sötét, csak a szóvillanás képes megvilágítani.

A szavak újraélednek az emberben. Ez mindennek a gyökere. Grünewaldban

esteledett, mikor a földalatti vasúttal mentem vissza Pankowba. Táskámban volt a halott költő könyve, Said Puskar könyve, azé az emberé, akit még gyerekkoromban ismertem, mindketten Vrbasz melletti gyerekek voltunk, gyerekek akik fakardokkal viaskodtak, gyerekek akik arról álmodoztak, hogy rúddal irányítva a csónakot keresztülvágnak Halilovac és Studenac vízesésein és elérnek Felső Seherhez*. Nagyon régen tűnt el utcánkból, körzetünkből. Azóta nem láttam. Most úgy tűnt, velem együtt felszállt a metróba a gyümölcstolvaj és a csízvadász is, az utasok furcsállva méregetnek, mintha valami különös dolog történt volna az Állatkerti és Alexander téri állomás között.

*Felső Seher banja lukai városnegyed

Fordította: Fehér Illés

Irfan Horozović Uz hrid – A szirten

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –

Uz hrid

Zelenomodra pomrčino s labudovima sklopljenih krila,

Neko, kao čarobnjak, izvlači iz tebe plahtu bijelu,

mirnu i ravnu, tek mojim pogledom namreskanu,

Uramljenost ta bijela bjelinom zastire oko omeđeno

i ništavilo se blago naseljava u prostore uma

koji biva poplavljen čistom bjelinom kao polarna zvijer,

Sav sam u svijet iza granice kristala proniknuo

i ne mislim ni na tebe više, gospo,

samo na bjelini koja već postaje prostor vasionski

nazirem nijansu ljubičastu, prozračnu – veo što ti s oka spade.

Blago postaje ta ljubičasta mrlja

u kojoj prebiva sjećanje na razbuđene labudove

sa zagasitim sjajem i bojama močvare

a pod krilima im se nejasno rasklopljenim

najednom prepoznaje taj stari svijet, skučen u sebi,

I ko prorok zanijemili pred čudom što vidje

podrhtavanje i oživljavanje čistih elemenata

u močvari memljivoj, gluhoćom doba u sebi sjedinjenoj,

promatrač se nijemi i mračni združi s vilenjacima

što na zapjenjenim konjima bujaju i strijeme vrhu

kao da bi se svi u čiste oblike htjeli prometnuti,

Ogledalo se zatamnjuje a sve raste orijaški

kao iza sna krupnjaju labudovi nebeskih krila

otkrivajući gomile ljudi na pustarama i u šumama

koji pred preprekom nepojamnom dosegoše već krajnji

                              Z I D

i onda naprsnuše obruči i rastvori se obrnuti svijet

s čvrstim plohama na koje padahu i razbijahu se

konji kristalni sleđeni i njihovi konjanici zamukli.

Zagonetni najednom – kao anđeli smrti od terakote,

muzika se zaglušno obrušavaše u staklene zvučne kugle

a bojama se već počeše gasiti krajnje nijanse

koje me se dotakoše nespoznatljivim vrškom jeze,

možda samo uspomenom,

i to bje početak tuge koje nismo svesni,

I to bijaše početak tuge i početak ove pjesme,

vidjeh kako sve hrli oporo prepoznatljivoj planeti,

viđenoj možda u djetinjstvu,

i čaj od suhe trave čiji dah iščeznu u spirali

gdje ga zatoči ljubičasta mrlja ... i ... već ... tačka.

Bjelina još neprimijećena je prisutna blagost oka,

možda i biseri kaplju, biseri bijeli ko cvjetovi planinski,

nježni se ram pomjera oko bjeline što se sužava kao suza

i voda je mračna okrunjena prazninom svojih taških nabora.

Mir je zagasiti ponovo ono što jeste

prazninom su pritisnuta tamnomodra leđa vode

viđeno ili neviđeno ugođaj je jutarnji, bez objašnjenja,

                                                                    nijanse

                                                        mirisavosti

                                                flaute

                                         kaplje.

Kao slijepac pred bjelinom (možda sretan) ja opet gledam

kako gasnu u tebi utopljene svjetiljke.

Zelenomodra pomrčino s labudovima sklopljenih krila.

A szirten

Te zöldeskék csendes alkonyat csukott szárnyú hattyúkkal,

Belőled holmi bűvész fehér palástot húz elő,

selymes-simát melyen tekintetemtől van ott a redő,

E fehér palást fehérbe burkolja a láthatárt

és lassan hatalmas sarki állatként

az agy üregeibe búvik a semmi, a fényes tiszta fehérség,

Mélyre a kristályrácsok szerkezetébe merészkedtem

és rád se gondolok többé, hölgyem,

csak a világmindenséget kitöltő fehérségre

és sejtem az áttetsző ibolyakék árnyalatot – a szemedről lebbenő kendőt.

Kinccsé válik az az ibolyakék halvány árny

melyben az álmukból felriasztott hattyúkról élő az emlék,

mocsárszínűek de sárosan is tündöklők

és összecsukott, elfáradt szárnyaik alól

magukba-zsugorodott emlékek tűnnek elő,

És elnémult mint a próféta mikor meglátta a csodát

a dohos mocsárban az elemi részecskék

remegését és feltámadását, az éj önmagával egyesülését,

a megátalkodott szemlélő tajtékzó lovakon vágtató

tündérekkel barátkozik akik a fényben fürdő csúcsra törnek

mintha magukra szeretnék ölteni a jól szabott tiszta ruhát,

A tükör elsötétült minden rög hatalmasra nőtt

az álmaikból rettent hattyúk mesebeli szárnyaikkal

a pusztaságokon és erdőkben emberek hadait látják

akik előtt ledönthetetlen akadályként ott meredezett a

                           F A L

megpattantak a szalagok szétmállott a fordított világ

ahogy a kőkemény betontömbre zuhantak és darabokra törtek

elnémult lovasaikkal együtt a kristállyá fagyott lovak,

Titokzatosan – mint a halál égetett agyagangyalai,

fülsiketítő zene tölti ki a zengő üveggömböket

kihunyt semmivé vált a színek és árnyalatok sokasága

mely addig ismeretlen ridegséggel közelített felém

talán csak az emlékekkel,

a bánat kezdete ez melyet fel nem ismerünk,

Az volt a bánat kezdete és ez a vers is ott kezdődött,

láttam amint a tömeg az ismerős bolygó kancsal fénye felé halad,

melyet gyermekkorunk óta ismerünk,

és láttam amint hársfatea illatát szívja fel az örvény

majd az ibolyakék árny ejti rabul … és … nincs … tovább.

A gyengéd tekintet az, az a még észrevehetetlen fehérség,

talán gyöngyszemek is hullanak, fehér vadvirág szirmokhoz hasonlóak,

megmozdul a fehérség körül a törékeny foglalat, könnyként zsugorodik,

súlyos üres hullámaival határolón sötét a víz is.

Újra a mély csend az ami itt uralkodik

az űr a víz sötétkék hátára nehezedik

az átélt vagy át nem élt belülről fakadó rejtett érzelmek özöne,

                                                                             árnyalatok

                                                                       illatok

                                                              flóták

                                                     cseppek.

Mint vak a tejfehér köd előtt (talán boldogan) ismét látom

hogyan hunynak ki a bennem égő lámpások.

Te zöldeskék csendes alkonyat csukott szárnyú hattyúkkal.

Fordította: Fehér Illés