Keresés ebben a blogban

2012. november 18., vasárnap

Kádár Kata - népballada Kadar Kata - narodna balada

Kádár Kata


Anyám, anyám, édös anyám!
Gyulainé édös anyám!
Én êvöszöm Kádár Katát,
Jobbágyunknak szép lėányát. –

Nem öngedöm édös fiam,
Gyula Márton!
Hanem vödd el nagy uraknak
Szép lėányát. –

Nem kėll neköm nagy uraknak
Szép lėánya,
Csak kėll neköm Kádár Kata,
Jobbágyunknak szép lėánya. –

Êmehetsz hát édös fiam,
Gyula Márton!
Kitagadlak, nem vagy fijam,
Sem ėcczör sem mácczor. –

Inasom inasom, kedvesebb inasom
Húzd elé hintómot, fogd bé lovaimot! –

Lovakot béfogták, útnak indûtanak,
Ėgy keszkenyőt adott neki Kádár Kata:
Mikor e szénibe vörösre vátozik,
Akkor életöm is, tudd mėg, mėgvátozik. –

Mönyön Gyula Márton högyekön vőgyekön,
Ėcczör vátozást lát a czifra keszkenyőn.

Inasom inasom, kedvesebb inasom!
A főd az istené, a ló az eböké.
Fordûjunk, mett vörös szén már a keszkenyő,
Kádár Katának is immán rég vége lött.

A falu véginél vót a disznyópásztor:
Hallod-ė, jó pásztor! mi ujság nállatok? –

Nállunk jó ujság van, de neköd rossz vagyon,
Mett Kádár Katának immár vége vagyon,
A te édös anyád őtöt elvitette,
Feneketlen tóba belé is vettette. –

Jó pásztor, mútasd mėg, hol vagyon az a tó,
Arannyim mind tijéd, a lovam s a hintó.

El is mönének ők a tónak széjire:
Kádár Kata lelköm, szój ėgyet, itt vagy-ė?
A tóba megszólalt Kádár Kata neki,
Hėzzája béugrék hamar Gyula Márton.

Édös annya vizi búvárokot kűdött,
Megkapták mėghalva, ėsszeölêközve;

Ėgyiköt temették ótár elejibe,
Másikot temették ótár háta mögi.

A kettőből kinőtt két kápôna-virág,
Az ótár tetejin ėsszekapcsolóttak,
Az annyok oda mönt, le is szakasztotta,
A kápôna-virág hėzza így szólala:

Átkozott légy, átkozott légy,
Édösanyám Gyulainé!
Éltömbe rossz vótál,
Most is mėggyilkôtál.



Kadar Kata

„Majko, majko, mila majko,
Đulajeva verna ljubo!
Uzeo bih Kadar Katu,
Kmeta našeg lepa kćerku.“

„Ni govora, mili sine,
Đula Marton!
Uzmi silnih gospodara
Lepe kćeri!“

„Neću silnih gospodara
Lepu ćerku,
Hoću samo Kadar Katu,
Kmeta našeg lepu ćerku!“

„Id΄ odavde, mili sine,
Marton Đula!
Odričem se: sin mi nisi,
Od sad pa doveka!“

„Slugo, verna slugo, moj miliji slugo,
Pripremi kočije i upregni konje!“

Konje upregoše, pa na put krenuše,
Jedan rubac njemu Kadar Kata dade:
„Kada rubac boju crvenom promeni,
Znaj da život naglo tad menja se meni.“

Jezdi Đula Marton po gori i dolu,
Pa primeti rubac da mu menja boju.

„Slugo, verna slugo, moj miliji slugo,
Zemlja je božija, a konji su pasji.
Vraćaj se, jer rubac veće crven stade,
Katarina Kadar s dušom se rastade.“

Na kraj sela beše pastiru ubogi:
„Čuj dobri pastiru kakvu novost znadeš?“

„U nas dobra novost, al΄ za tebe huda,
Katarina Kadar dušu ispustila.
Tvoja majka mila nju je progonila
U bezdan jezera nju je utopila.“

„Ti dobri pastiru, jezero pokaži,
Tvoji su zlatnici, kočije i konji.“

Otidoše tako na jezero vodu:
„Kadar kato, dušo, zbori, jesi li tu?“

Ona iz jezera njemu progovara,
Đula marton smesta u vodu se baca.

Majka tada hitre ronce uputila,
mrtve ih nađoše, mrtve zagrljene;

Jedno sahraniše pred oltarom časnim,
Drugo sahraniše tu iza oltara.

Dva su iz njih krila u kapeli rasla,
Pa se vrh oltara nežno sastavila.
Majka ih obišla, pa ih potrgla,
A krin-cvetak majci tiho progovara:

„Proklinjem te, proklinjem te,
Majko, ljubo Đulajeva!
Uvek huda ti si bila,
I sad si me usmrtila.”

                  Preveo Anadraš David – Dávid András


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése