Johann Wolfgang von Goethe Trilogie der Leidenschaft – A szenvedély trilógiája

Johann Wolfgang von Goethe

(Frankfurt am Main, 28. August 1947. – Weimar, 22. March 1832.)

Trilogie der Leidenschaft

An Werther

Noch einmal wagst du, vielbeweinter Schatten,
Hervor dich an das Tageslicht,
Begegnest mir auf neubeblümten Matten,
Und meinen Anblick scheust du nicht.
Es ist, als ob du lebtest in der Frühe,
Wo uns der Tau auf einem Feld erquickt
Und nach des Tages unwillkommner Mühe
Der Scheidesonne letzter Strahl entzückt;
Zum Bleiben ich, zum Scheiden du erkoren,
Gingst du voran ? und hast nicht viel verloren.

Des Menschen Leben scheint ein herrlich Los:
Der Tag wie lieblich, so die Nacht wie groß!
Und wir, gepflanzt in Paradieses Wonne,
Genießen kaum der hocherlauchten Sonne,
Da kämpft sogleich verworrene Bestrebung
Bald mit uns selbst und bald mit der Umgebung;
Keins wird vom andern wünschenswert ergänzt,
Von außen düsterts, wenn es innen glänzt,
Ein glänzend Äußres deckt ein trüber Blick,
Da steht es nah ? und man verkennt das Glück.

Nun glauben wirs zu kennen! Mit Gewalt
Ergreift uns Liebreiz weiblicher Gestalt:
Der Jüngling, froh wie in der Kindheit Flor,
Im Frühling tritt als Frühling selbst hervor,
Entzückt, erstaunt, wer dies ihm angetan?
Er schaut umher ? die Welt gehört ihm an.
Ins Weite zieht ihn unbefangne Hast,
Nichts engt ihn ein, nicht Mauer, nicht Palast;
Wie Vögelschar an Wäldergipfeln streift,
So schwebt auch er, der um die Liebste schweift,
Er sucht vom Äther, den er gern verläßt,
Den treuen Blick, und dieser hält ihn fest.

Doch erst zu früh und dann zu spät gewarnt,
Fühlt er den Flug gehemmt, fühlt sich umgarnt.
Das Wiedersehn ist froh, das Scheiden schwer,
Das Wieder-Wiedersehn beglückt noch mehr,
Und Jahre sind im Augenblick ersetzt;
Doch tückisch harrt das Lebewohl zuletzt.

Du lächelst, Freund, gefühlvoll wie sich ziemt:
Ein gräßlich Scheiden machte dich berühmt;
Wir feierten dein kläglich Mißgeschick.
Du ließest uns zu Wohl und Weh zurück.
Dann zog uns wieder ungewisse Bahn
Der Leidenschaften labyrinthisch an;
Und wir, verschlungen wiederholter Not,
Dem Scheiden endlich ? Scheiden ist der Tod!
Wie klingt es rührend, wenn der Dichter singt,
Den Tod zu meiden, den das Scheiden bringt!
Verstrickt in solche Qualen, halbverschuldet,
Geh ihm ein Gott, zu sagen, was er duldet.

Elegie

Und wenn der Mensch in seiner Qual verstummt,
Gab mir ein Gott, zu sagen, was ich leide.

Was soll ich nun vom Wiedersehen hoffen,
Von dieses Tages noch geschlossner Blüte?
Das Paradies, die Hölle steht dir offen;
Wie wankelsinnig regt sichs im Gemüte! ?
Kein Zweifel mehr! Sie tritt ans Himmelstor,
Zu ihren Armen hebt sie dich empor.

So warst du denn im Paradies empfangen,
Als wärst du wert des ewig schönen Lebens;
Dir blieb kein Wunsch, kein Hoffen, kein Verlangen,
Hier war das Ziel des innigsten Bestrebens,
Und in dem Anschaun dieses einzig Schönen
Versiegte gleich der Quell sehnsüchtiger Tränen.

Wie regte nicht der Tag die raschen Flügel,
Schien die Minuten vor sich her zu treiben!
Der Abendkuß, ein treu verbindlich Siegel:
So wird es auch der nächsten Sonne bleiben.
Die Stunden glichen sich im sanften Wandern,
Wie Schwestern zwar, doch keine ganz den andern.

Der Kuß, der letzte, grausam süß, zerschneidend
Ein herrliches Geflecht verschlungner Minnen ?
Nun eilt, nun stockt der Fuß, die Schwelle meidend,
Als trieb ein Cherub flammend ihn von hinnen;
Das Auge starrt auf düstrem Pfad verdrossen,
Es blickt zurück: die Pforte steht verschlossen.

Und nun verschlossen in sich selbst, als hätte
Dies Herz sich nie geöffnet, selige Stunden
Mit jedem Stern des Himmels um die Wette
An ihrer Seite leuchtend nicht empfunden;
Und Mißmut, Reue, Vorwurf, Sorgenschwere
Belastens nun in schwüler Atmosphäre.

Ist denn die Welt nicht übrig? Felsenwände,
Sind sie nicht mehr gekrönt von heiligen Schatten?
Die Ernte, reift sie nicht? Ein grün Gelände,
Zieht sichs nicht hin am Fluß durch Busch und Matten?
Und wölbt sich nicht das überweltlich Große,
Gestaltenreiche, bald Gestaltenlose?

Wie leicht und zierlich, klar und zart gewoben
Schwebt, seraphgleich, aus ernster Wolken Chor,
Als glich es ihr, am blauen Äther droben
Ein schlank Gebild aus lichtem Dunst empor;
So sahst du sie in frohem Tanze walten,
Die lieblichste der lieblichen Gestalten.

Doch nur Momente darfst dich unterwinden
Ein Luftgebild statt ihrer festzuhalten;
Ins Herz zurück! dort wirst du's besser finden,
Dort regt sie sich in wechselnden Gestalten:
Zu Vielen bildet Eine sich hinüber,
So tausendfach, und immer, immer lieber.

Wie zum Empfang sie an den Pforten weilte
Und mich von dannauf stufenweis beglückte,
Selbst nach dem letzten Kuß mich noch ereilte,
Den letzesten mir auf die Lippen drückte:
So klar beweglich bleibt das Bild der Lieben
Mit Flammenschrift ins treue Herz geschrieben.

Ins Herz, das fest, wie zinnenhohe Mauer,
Sich ihr bewahrt und sie in sich bewahret,
Für sie sich freut an seiner eignen Dauer,
Nur weiß von sich, wenn sie sich offenbaret,
Sich freier fühlt in so geliebten Schranken
Und nur noch schlägt, für alles ihr zu danken.

War Fähigkeit zu lieben, war Bedürfen
Von Gegenliebe weggelöscht, verschwunden,
Ist Hoffnungslust zu freudigen Entwürfen,
Entschlüssen, rascher Tat sogleich gefunden!
Wenn Liebe je den Liebenden begeistet,
Ward es an mir aufs lieblichste geleistet;

Und zwar durch sie! ? Wie lag ein dumpfes Bangen
Auf Geist und Körper, unwillkommner Schwere,
Von Schauerbildern rings der Blick umfangen
Im wüsten Raum beklommner Herzensleere;
Nun dämmert Hoffnung von bekannter Schwelle:
Sie selbst erscheint in milder Sonnenhelle.

Dem Frieden Gottes, welcher euch hienieden
Mehr als Vernunft beseliget ? wir lesens ?
Vergleich ich wohl der Liebe heitern Frieden
In Gegenwart des allgeliebten Wesens;
Da ruht das Herz, und nichts vermag zu stören
Den tiefsten Sinn: den Sinn, ihr zu gehören.

In unsers Busen Reine wogt ein Streben,
Sich einem Höhern, Reinern, Unbekannten
Aus Dankbarkeit freiwillig hinzugeben,
Enträtselnd sich den ewig Ungenannten;
Wir heißens: fromm sein! ? Solcher seligen Höhe
Fühl ich mich teilhaft, wenn ich vor ihr stehe.

Vor ihrem Blick wie vor der Sonne Walten,
Vor ihrem Atem wie vor Frühlingslüften,
Zerschmilzt, so längst sich eisig starr gehalten,
Der Selbstsinn tief in winterlichen Grüften;
Kein Eigennutz, kein Eigenwille dauert,
Vor ihrem Kommen sind sie weggeschauert.

Es ist, als wenn sie sagte: Stund um Stunde
Wird uns das Leben freundlich dargeboten
Das Gestrige ließ uns geringe Kunde,
Das Morgende ? zu wissen ist verboten!
Und wenn ich je mich vor dem Abend scheute,
Die Sonne sank und sah noch, was mich freute.

Drum tu wie ich und schaue, froh verständig
Dem Augenblick ins Auge! Kein Verschieben!
Begegn ihm schnell, wohlwollend wie lebendig,
Im Handeln sei's, zur Freude, sei's dem Lieben!
Nur wo du bist, sei alles immer kindlich,
So bist du alles, bist unüberwindlich."

Du hast gut reden, dacht ich: zum Geleite
Gab dir ein Gott die Gunst des Augenblickes,
Und jeder fühlt an deiner holden Seite
Sich Augenblicks den Günstling des Geschickes;
Mich schreckt der Wink, von dir mich zu entfernen ?
Was hilft es mir, so hohe Weisheit lernen!

Nun bin ich fern! Der jetzigen Minute,
Was ziemt denn der? Ich wüßt es nicht zu sagen.
Sie bietet mir zum Schönen manches Gute;
Das lastet nur, ich muß mich ihm entschlagen
Mich treibt umher ein unbezwinglich Sehnen,
Da bleibt kein Rat als grenzenlose Tränen.

So quellt denn fort und fließet unaufhaltsam ?
Doch nie geläng's, die innre Glut zu dämpfen!
Schon rasts und reißt in meiner Brust gewaltsam ?
Wo Tod und Leben grausend sich bekämpfen.
Wohl Kräuter gäbs, des Körpers Qual zu stillen;
Allein dem Geist fehlts am Entschluß und Willen,

Fehlts am Begriff: wie sollt er sie vermissen?
Er wiederholt ihr Bild zu tausend Malen.
Das zaudert bald, bald wird es weggerissen,
Undeutlich jetzt und jetzt im reinsten Strahlen.
Wie könnte dies geringstem Troste frommen,
Die Ebb und Flut, das Gehen wie das Kommen?

Verlaßt mich hier, getreue Weggenossen,
Laßt mich allein am Fels, in Moor und Moos!
Nur immer zu! euch ist die Welt erschlossen,
Die Erde weit, der Himmel rein und groß;
Betrachtet, forscht, die Einzelheiten sammelt,
Naturgeheimnis werde nachgestammelt.

Mir ist das All, ich bin mir selbst verloren,
Der ich noch erst den Göttern Liebling war;
Sie prüften mich, verliehen mir Pandoren,
So reich an Gütern, reicher an Gefahr;
Sie drängten mich zum gabeseligen Munde,
Sie trennen mich ? und richten mich zugrunde.

Aussöhnung

Die Leidenschaft bringt Leiden! ? Wer beschwichtigt
Beklommnes Herz, das allzuviel verloren?
Wo sind die Stunden, überschnell verflüchtigt?
Vergebens war das Schönste dir erkoren!
Trüb ist der Geist, verworren das Beginnen;
Die hehre Welt, wie schwindet sie den Sinnen!

Da schwebt hervor Musik mit Engelschwingen,
Verflicht zu Millionen Tön um Töne,
Des Menschen Wesen durch und durch zu dringen,
Zu überfüllen ihn mit ewger Schöne;
Das Auge netzt sich, fühlt im höhern Sehnen
Den Doppelwert der Töne wie der Tränen.

Und so das Herz erleichtert merkt behende,
Daß es noch lebt und schlägt und möchte schlagen,
Zum reinsten Dank der überreichen Spende
Sich selbst erwidernd willig darzutragen.
Da fühlte sich ? o daß es ewig bliebe! ?
Das Doppelglück der Töne wie der Liebe.

A szenvedély trilógiája

Wertherhez

Fölmerészkedsz, sokat-siratta árnyék,

a fényre megint csöndesen,

téged is vonz a virággal vidám rét

s nem félsz találkozni velem.

Szinte élsz e friss hajnalban, amelynek

harmata veled egy mezőn üdít,

s multán a kényszerű napi tehernek

a távozó fény is együtt vidít;

nekem maradnom kellett, menni néked,

megelőztél – nem sok a veszteséged.

Az emberélet nagyszerűt igér:

mily szép a nappal, és mily nagy az éj!

S mi, bár becéznek édeni hatalmak,

alig örvendünk a királyi napnak:

zavaros harcba sodródik az ember

most magával, aztán a környezettel:

senkinek sem juthat igazi társ,

komor kívül a belső ragyogás,

ragyogó arc alól a bú kiüt,

az üdv előttünk – s nem látjuk, hogy üdv.

Most mintha látnók! Mint varázserő

ragad meg bájával egy drága nő:

az ifjú, mint valaha volt, a friss

tavaszba lépve tavasz maga is,

s csodával kérdi, ki igézte meg?

Körültekint – a világ integet.

Szabad szárnya a messzeségbe vágy,

nem kötik többé falak, paloták;

s mint madárraj ha ligetbe gyűl,

úgy röpdös ő is valaki körül

s az éterből levágyódva keres

egy hűszemet, és annak rabja lesz.

De hamar, s már túlkésőn, látja, hogy

szép röpte lankad, szárnyán a hurok.

A viszontlátás üdv, a búcsú seb,

az új viszontlátás még édesebb

és éveket pótol egy pillanat;

a végső válás mégis megmarad.

Te mosolyogsz, illőn, érzelmesen:

egy szörnyű vég híre a neveden;

megünnepeltük sorsod nyomorát,

s búban-örömben itt éltünk tovább;

aztán bolyongtunk újra, szertelen,

a szenvedélyek útvesztőiben;

s kellett szenvedni, jött sok, ami fáj,

elválni végül – elválni halál!

Hogy szívhez szól, mit a költő ajánl;

az új válás ne legyen új halál!

És mert így szenved, félig-érdemtelen:

zendítse dalra bús szivét egy isten.

Marienbadi elégia

Mit adhat a viszontlátás ma nékem,
mit rejt e nap még bimbózó csodája?
Nyitva előtted a pokol, az éden;
a szellemet mily kétkedés dobálja! -
Nem, már nem! Tárul a menny kapuja,
s egy lány emel égi karjaiba.

Úgy fogadott az éden, íme, mintha
az örök üdvösséget érdemelnéd;
betelt szived reménye, vágya, titka,
célod lelkében, ott voltál te vendég,
s mig szemeid a Szépségre tapadtak,
sóvár könnyeid rögtön elapadtak.

Gyors szárnyaival a nap hogy repült el,
maga előtt hajtva a percek árját!
Az esti csók pecsét volt, tele üdvvel,
hogy másnap is ily gyönyör fénye vár rád!
A vándor órák testvérnépe halkan
jött s tűnt: egy öröm sok-sok változatban.

A csók, a végső, a borzalmas-édes,
örömök mily szövetét vágta ketté -
A láb siet, s vár; a küszöbre? Vége!
Kardját ott mintha tűzangyal emelné!
A szem borúsan néz a komor útra;
és visszanéz: a kapu már becsukva.

S ezzel bezárult ez a szív magába,
mintha nem nyílt volna meg soha, és nem
gyúlt volna a csillagok ragyogása
versenyre benne kedvese körében;
s megbánás, rossz kedv, önvád s gond szakad rá,
füledtté téve légkörét s nyomottá.

De hát vége a világnak? A bércek -
szent árny fejüket már nem koszorúzza?
Folyóparton zöld tájak nem kísérnek
erdőn-mezőn át? Nem érik a búza?
S roppant Ég nem ível odafent, Ő,
a Formateremtő és Formadöntő?

Mily frissen, tisztán, bájosan, csodásan
leng most elő, komoly felhők alatt,
a lányt idézve, éteri varázsban,
egy páraszőtte szeráfi alak:
Ő leng így, láttad, mikor táncba kezdett,
Ő, a legszebbek között is a legszebb.

De futó percig szabad csak csodálnod
ködképét, mely a valóság helyett van!
Vissza a szívbe! Jobban rátalálsz ott,
ott jár-kel ő sok változó alakban,
s az egyből lassan száz lesz és ezer lesz,
ezer és ezer, s mindig kedvesebb lesz.

Ahogy lent várt a kapuban, s azontúl
ahogy vitt, föl, lépcsőnkint boldogítva,
s a végső csók után jött, hogy bolondul
a legvégsőt is ajkamra szorítsa:
tisztán él minden mozdulata-képe,
lángrajzként a hű szívbe beleégve.

A szívbe, mely, mint bástyafal, szilárdan
őrzi magát és őt, egymásba zárva,
érte örül, hogy itt van e világban,
és csak általa eszmél már magára,
szabadság neki ez a drága börtön,
s csak azért ver, hogy mindent megköszönjön.

Ha a szerelem képessége, vágya
aludt, s a viszontszerelem igénye,
egyszerre derűs tervek ifjusága
támadt fel, döntés és gyors tett reménye!
Ha frissült már szellem a szerelemben,
én frissültem, és a legédesebben;

és ezt Ő tette! - Micsoda nyomasztó
ború gyötört, testi-lelki nehézség,
körül rémképek, minden oly riasztó,
az üres szívben fuldokolt a kétség:
s kapu nyílik, remény gyúl, virradatként:
s kilép Ő maga és hozza a napfényt.

Isten békéje nagyobb üdv a Földnek,
mint az ész - mondja az Irás - s ez annak
testvére, annak a nyugodt örömnek,
mit csak a kedves jelenléte adhat:
a szív pihen, s a legnagyobb tudásban
részesül, a teljes odaadásban.

Tiszta keblünkből vágy tör fölfelé, hogy
egy felsőbb, tisztább, különb Rejtelemnek
hódoljunk, önként és hálásan, és ott
fejtsük titkát az örök Névtelennek:
e vágy: a jóság! - Ily magasba szállok,
ily mámor övez, ha előtte állok.

Szeme előtt, mint nap ha tűzne rája,
lehelletétől, mint tavaszi szélben,
megolvad, bármily jégbörtön a vára,
az önzés a dermedt-mély lelki télben;
öncél, önérdek nem áll meg előtte:
tovariasztja őket már a jötte.

Minthogyha ezt mondaná: - "Életünknek
minden órája gyönyörű ajándék,
már alig látjuk a tegnap letűntet,
ami holnap lesz, tilalmas talány még!
S noha ígért olykor az este rosszat,
örömöm is láthatta a bukó nap.

Tégy hát, ahogy én, s nézz bölcsen, vidáman
a perc szemébe! Rajta, egy se vesszen!
Használd javadra, bizakodva, bátran,
munkádban éppúgy, mint a szerelemben!
Légy mindig egész, s légy gyermek szivedben,
így minden leszel, leszel győzhetetlen!"

Könnyű teneked, gondoltam, egy isten
a perc kegyét társul rendelte melléd,
s míg veled van, magában látja minden
egy-egy pillanatra a sors kegyeltjét;
nekem baljós jel, hogy ím messzehagylak -
Égi bölcsesség mit ér itt vigasznak!

Már messze vagyok! Mit kíván e kétes
pillanat tőlem? Nem tudnék felelni.
Némi jót is fűz még ugyan a széphez;
de ez csak teher, jobb lesz eltemetni.
Féktelen vágy űz, sóvár, örök ínség -
Sírni, végtelen, nincs itt más segítség.

Zuhogj hát, könny, ömölj, föltarthatatlan -
De soha ki ne oltsd a tüzet itt benn!
Fájdalom őrjöng, egyre szilajabban,
élet és halál csatázik a szívben.
Írt lelhet a test, hűteni e nagy kínt;
de a lélekben erő, akarat nincs;

nem érti: Őnélküle hogyan éljen?
Az Ő képét ismétli, százszor, újra.
Marad a kép, majd szétszakad a szélben,
elmosva most, most sugarasra gyúlva.
Bármily kis vígasszal is hogy igézne
e vad zajlás tűnése, érkezése?

Hagyjatok el most, drága utitársak,
magány vár itt, moh, szirt, lápos vidék!
Ti menjetek! A Föld útjai várnak!
Oly gazdag a világ, s oly nagy az Ég!
Tanuljatok, a részt fürkészve, gyüjtve,
az élet titkát dadogva, betűzve.

Én, istenek áldott kedvence nemrég,
elvesztettem a Mindent s magamat;
adtak, próbául, Pandora-szelencét,
mely sok jót és még több vészt tartogat;
az üdvösséges ajkakhoz emeltek,
s most elszakítanak - és tönkretesznek.

Megbékélés

A szenvedély szenvedést hoz! Ki enyhít,

sajgó szív, ha túlnagy a veszteséged?

Hol a mult, s amit túlgyors szárnya elvitt?

A legszebb is hiába volt a részed!

Ködös a szellem, a vágy ingva hull szét;

az érzékekből hogy illan a dús lét!

De zene zendűl, angyalszárnyalással,

hangját millió hangba szövi bennünk,

hogy az embert áthassa mély varázzsal,

s örök szépséggel túlgyorsítsa lelkünk:

szemünk nedves lesz, s felsőbb vágy érzi,

hogy kincs a hang s a könny, isteni, égi.

És könnyül a szív, és hamar belátja,

hogy él még, dobog, s még vágyik dobogni:

a túlgazdag ajándékot a hála

vele szeretné önként viszonozni.

Így boldogít – bár soha ki ne hűlne! –

a zene s a szerelem iker üdve!

                                          Fordította – Szabó Lőrinc