Keresés ebben a blogban

2012. december 30., vasárnap

Percy Bysshe Shelley Ode to the west wind – Óda a nyugati szélhez – Oda zapadnom vetru – Ode an den Westwind


Percy Bysshe Shelley
(Horsham 4 August 1792 –  Lerici 8 July 1822)





Ode to the west wind

I.
 
O wild West Wind, thou breath of Autumn's being,
Thou, from whose unseen presence the leaves dead
Are driven, like ghosts from an enchanter fleeing,
 
Yellow, and black, and pale, and hectic red,
Pestilence-stricken multitudes: O thou,
Who chariotest to their dark wintry bed
 
The wingèd seeds, where they lie cold and low,
Each like a corpse within its grave, until
Thine azure sister of the spring shall blow
 
Her clarion o'er the dreaming earth, and fill
(Driving sweet buds like flocks to feed in air)
With living hues and odors plain and hill:
 
Wild Spirit, which art moving everywhere;
Destroyer and preserver; hear, oh, hear!
 
II.
 
Thou on whose stream, 'mid the steep sky's commotion,
Loose clouds like earth's decaying leaves are shed,
Shook from the tangled boughs of Heaven and Ocean,
 
Angels of rain and lightning: there are spread
On the blue surface of thine airy surge,
Like the bright hair uplifted from the head
 
Of some fierce Mænad, even from the dim verge
Of the horizon to the zenith's height,
The locks of the approaching storm. Thou dirge
 
Of the dying year, to which this closing night
Will be the dome of a vast sepulchre,
Vaulted with all thy congregated might
 
Of vapors, from whose solid atmosphere
Black rain, and fire, and hail, will burst: oh hear!
 
III.
 
Thou who didst waken from his summer dreams
The blue Mediterranean, where he lay,
Lulled by the coil of his crystalline streams,
 
Beside a pumice isle in Baiæ's bay,
And saw in sleep old palaces and towers
Quivering within the wave's intenser day,
 
All overgrown with azure moss and flowers
So sweet, the sense faints picturing them! Thou
For whose path the Atlantic's level powers
 
Cleave themselves into chasms, while far below
The sea-blooms and the oozy woods which wear
The sapless foliage of the ocean, know
 
Thy voice, and suddenly grow gray with fear,
And tremble and despoil themselves: oh, hear!
 
IV.
 
If I were a dead leaf thou mightest bear;
If I were a swift cloud to fly with thee;
A wave to pant beneath thy power, and share
 
The impulse of thy strength, only less free
Than thou, O uncontrollable! if even
I were as in my boyhood, and could be
 
The comrade of thy wanderings over heaven,
As then, when to outstrip thy skyey speed
Scarce seemed a vision; I would ne'er have striven
 
As thus with thee in prayer in my sore need.
Oh! lift me as a wave, a leaf, a cloud!
I fall upon the thorns of life! I bleed!
 
A heavy weight of hours has chained and bowed
One too like thee: tameless, and swift, and proud.
 
V.
 
Make me thy lyre, even as the forest is;
What if my leaves are falling like its own!
The tumult of thy mighty harmonies
 
Will take from both a deep, autumnal tone,
Sweet though in sadness. Be thou, Spirit fierce,
My spirit! Be thou me, impetuous one!
 
Drive my dead thoughts over the universe
Like withered leaves to quicken a new birth!
And, by the incantation of this verse,
 
Scatter, as from an extinguished hearth
Ashes and sparks, my words among mankind!
Be through my lips to unwakened earth
 
The trumpet of a prophecy! O Wind,
If Winter comes, can Spring be far behind?

Illustrated by Rebecca Guay

Óda a nyugati szélhez

I.
Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
Varázsló űzne szellemrajt, szalad

A sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe ─ Te,
Kinek szekere téli sutba hord

Sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
Aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
Míg azúr húgod, a Tavasz szele

megint kürtjébe fú, s riad a föld,
S édes bimbónyáj legel a napon
S völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;

Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
Ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!

II.

Te, kinek ─ míg az ég reng ─ áramán
Omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ág: Menny s Óceán,

S zápor zuhan, s villám, bús angyalok,
S kibomlik már kék utad tág legén,
Mint vad menád-haj, s szikrázik s lobog

Az ég aljától, hol kihúnyt a fény,
Az ég ormáig a közelgető
Vihar sörénye! ─ Óh, Te, a szegény

Év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
Gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
Borul körül s bús boltját reszkető

Páráid terhelik, s a hűs falon
Vak víz s tűz s jég tör át! ─ oh, halld dalom.

III.

Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi-tengert, mely lustán pihen
Kristályos habverés közt fekve rég

Habkő fokoknál, Baiae öbliben,
S álmában agg kastélyok tornya ring
A hab sürűbb napfényén égve lenn,

S azúr moszat s virág lepi be mind,
Oly szép, hogy festve sem szebb ─ óh, te Szél,
Ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing

S fenékig nyílik s látszik lent a mély
Tenger-virág s mit az iszap bevon:
A vízi vak lomb, mely zöldelni fél,

Mert hangod csupa sápadt borzalom,
Melytől remeg s széthull ─ óh, halld dalom!

IV.

Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart,
Vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
Vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,

Szabad, majdnem miként Te, s adsz neki
Erőt, erős Úr! ─ vagy ha csak kora
Kamaszidőmnek térne gyermeki

Víg lelke vissza, óh, ég vándora!─
Midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül ─ óh, tán soha

Nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:
Ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
Mert tövisekre buktam, s hull a vér,

S zord órák súlya húz, s lánccal fon át,
Lelked szabad, vad, büszke rokonát!

V.

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
Hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

Lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
Dallal, mely édes, bár fáj ─ óh, te zord
Lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!

Holt szellemem a Tér ölén sodord,
Tört lombként, melytől sarjad újra más!
S dalom égő zenéjét messzi hordd,

Mint oltatlan tűzhelyről a parázs
Röpül, óh, szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs

Kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél!
Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?

                                   Fordította: Tóth Árpád

Oda zapadnom vetru

I.

O, divlji Zapadni vetre, ti dahu Jesenjeg bića,
Ti od čijeg nevidljivog prisustva lišće uvelo
Razganja se kao što duhovi od čarobnjaka beže,

Žuta, i crna, i izbledela, i grozničavo crvena,
Kugom zahvaćena mnoštva: O. ti
Koji prevoziš do tamne zimske postelje

Krilato semenje, gde ono leži hladno i duboko,
Svako seme kao mrtvo telo u grobu, sve dok
Tvoja plavetna sestra Proleća ne dune

U svoju sviralu, preko usnule zemlje, i ne ispuni
(Isterujući slatki behar da se kao stada napasa u vazduhu)
Živopisnim bojama i mirisima dolinu i breg:

Divlji Duše što se posvuda krećeš;
Rušitelju i čuvaru; Čuj, o, čuj!

II.

Ti na čijoj su struji, sred uskomešanosti okomitog neba
Ničim vezani oblaci kao otpalo lišće sa zemlje razbacani,
Streseni sa isprepletenih grana Nebesa i Okeana,

Vesnici kiše i munje; eno rasutog
Po plavoj površini tvoje vazdušne ustalasalosti
Poput svetle kose što se diže s glave

Neke ljutite Menade, čak sa tamne ivice
Obzorja sve do visine Zenita –
pramenja bure što se bliži. Ti tužbalico

Godine što umire, kojoj će ova poodmakla noć
Biti kupola prostrane grobnice,
Zasvođene svom tvojom skupljenom moći

Isparenja, iz čije zgusnute atmosfere
Crna kiša, i vatra, i grad navaliće; o, čuj!

III.

Ti koji si prenuo iz njegovih letnjih snova
Plavo Sredozemlje, tamo gde je počivalo
Uljuljkano vijuganjem svojih kristalnih struja,

Kraj ostrva od lave u zalivu Baje,
I videlo u snu stare palate i kule
Kako trepere u sjajnijem svetlu talasa

Sve obrasle u plavetnu mahovinu i cvetove
Tako mirisave da čulo malaksava dok ih zamišlja! Ti
Zarad čije se staze površinske snage Atlantika!

Rascepljuju u ponore, dok dole u dubini
Morski cvetovi i vlažne šume što nose
Okeansko lišće bez soka poznaju

Tvoj glas, i iznenada postaju sivi od straha
I dršću i zabacuju sve sa sebe: o, čuj!

IV.

Da sam sveli list da možeš da me nosiš;
Da sam hitri oblak da poletim s tobom;
Talas da dahćem pod tvojom jačinom, i delim

Svilovitost tvoje snage, ali manje slobodan
No ti, o nesavladljivi! Barem
Da sam onakav kakav beh u dečaštvu, i mogao bih biti

Drugar na tvojim lutanjima preko neba,
Kao tada kad nadmašiti tvoju nebesku brzinu
Jedva da je izgledalo maštarija, nikad ne bi stremio

Ka tebi, ovako, moleći ti se u bolnome jadu,
Oh, digni me kao talas, list, oblak!
Ja padam na trnje života! Krvarim!

Tečko breme časova sputalo je i plovilo –
Čoveka suviše nalik tebi: neukrotivog, i hitrog, i gordog.

V.

Učini me svojom lirom, istom kao šuma što je.
Šta ako i moje lišće otpada kao njeno?
Brujanje tvojih moćnih harmonija

Primiće od oboje dubok jesenji ton,
Milozvučan čak i u tuzi. Ti budi, Duše, jarosni,
Moj duh! ti budi ja, ti žestoki!

Poteraj moje mrtve misli preko vaseljene
Kao opalo lišće da ubrzaju nova rađanja:
I, čarolijom ovog stiha

Raznesi, kao iz neugašena ognjišta,
Pepeo i varnice, moje reči po ljudskom rodu!
Budi kroz moje usne neprobuđenoj zemlji

Truba proročanstva! O, vetre,
Kad zima dođe, može li proleće još biti daleko?

                                       Prevod: Jelena Stakić

Ode an den Westwind

 1.

O wilder Westwind, du des Herbstes Lied,
Vor dessen unsichtbarem Hauch das Blatt,
Dem Schemen gleich, der vor dem Zaubrer flieht,

Fahl, pestergriffen, hektisch roth und matt,
Ein todtes Laub, zur Erde fällt! O du,
Der zu der winterlichen Ruhestatt

Die Saaten führt – die Scholle deckt sie zu,
Da liegen sie wie Leichen starr und kalt,
Bis deine Frühlingsschwester aus der Ruh’
Die träumenden Gefilde weckt, und bald
Die auferstandnen Keim’ in Blüthen sich
Verwandeln, denen süßer Duft entwallt: –

Allgegenwärt’ger Geist, ich rufe dich,
Zerstörer und Erhalter, höre mich!

 2.
Du, dessen Strömung bei des Wetters Groll
Die Wolken von des Himmels Luftgezweig
(Engel von Blitz und Regen sind es) toll

Wie sinkend Laub zur Erde schüttelt: – gleich
Dem schwarzen Haare, das man flattern sieht
Um ein Mänadenhaupt, ist wild und reich

Vom Saum des Horizonts bis zum Zenith
Auf deinem Azurfeld die Lockenpracht
Des nahnden Sturms verstreut! Du Klagelied

Des ziehnden Jahres, welchem diese Nacht
Als Kuppel eines weiten Grabes sich
Gewölbt mit all der aufgethürmten Macht

Von Dampf und Dunst, die bald sich prächtiglich
Als Regen, Blitz entladen: – höre mich!

 3.

Du, der geweckt aus seinem Sommertraum
Das blaue Mittelmeer, das schlummernd lag,
Gewiegt an einer Bimsstein-Insel Schaum

In Bajä’s Bucht von sanftem Wellenschlag,
Und tief im Schlaf die Wunderstadt gesehn,
Erglänzend in der Fluth kristallnem Tag,
Wo blaues Moos und helle Blumen stehn,
So schön, wie nimmer sie ein Dichter schuf!
Du, dem im Zorne selbst entfesselt gehn

Des Weltmeers Wogen, wenn sie trat dein Huf,
Indess der schlammige Wald, der saftlos sich
Das Blatt am Grunde fristet, deinen Ruf

Vernahm, dass falb sein grünes Haar erblich
Und er sich bebend neigte: – höre mich!

 4.

Wär ich ein todtes Blatt, von dir entführt,
Wär’ eine Wolke, ziehnd auf deiner Spur,
Wär’ eine Welle, die den Odem spürt’

Von deiner Kraft, und selbst sie theilte, nur
So frei nicht, Stürmender, wie du! Ja, schritt’
Ich noch, ein Knabe, auf der Kindheit Flur,

Begleiter dir auf deinem Wolkenritt,
Als, deinen Flug zu überholen, mir
So leicht erschien: – dann klagt’ ich, was ich litt,

So bitter flehend nicht wie heute dir.
O nimm mich auf, als Blatt, als Welle bloß!
Ich fall’ auf Schwerter – ich verblute hier!
Zu Tode wund, sinkt in des Unmuths Schoß
Ein Geist wie du, stolz, wild und fessellos!

 5.

Lass gleich dem Wald mich deine Harfe sein,
Ob auch wie seins mein Blatt zur Erde fällt!
Der Hauch von deinen mächt’gen Melodein
Macht, dass ein Herbstton beiden tief entschwellt,
Süß, ob in Trauer. Sei du, stolzer Geist,
Mein Geist! O sei es, stürmevoller Held!

Gleich welkem Laub, das neuen Lenz verheißt,
Weh meine Grabgedanken durch das All,
Und bei dem Liede, das mich aufwärts reißt,

Streu, wie vom Herde glühnder Funkenfall
Und Asche stiebt, mein Wort ins Land hinein!
Dem Erdkreis sei durch meiner Stimme Schall

Der Prophezeiung Horn! O Wind, stimm ein:
Wenn Winter naht, kann fern der Frühling sein?



Übersetzung: Adolf Strodtmann
 
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése