Percy Bysshe Shelley Stanzas Written in Dejection, near Naples – Csüggedt nápolyi stancák – Stanzen, in einer trüben Stunde bei Neapel geschrieben



Percy Bysshe Shelley (Portrait by A. S. Hartrick)

Horsham 4 August 1792 –  Lerici 8 July 1822

Stanzas Written in Dejection, near Naples

The sun is warm, the sky is clear,

         The waves are dancing fast and bright,

      Blue isles and snowy mountains wear

      The purple noon's transparent might,

         The breath of the moist earth is light,

      Around its unexpanded buds;

         Like many a voice of one delight,

      The winds, the birds, the ocean floods,

The City's voice itself, is soft like Solitude's.

         I see the Deep's untrampled floor

         With green and purple seaweeds strown;

      I see the waves upon the shore,

      Like light dissolved in star-showers, thrown:

         I sit upon the sands alone,–

      The lightning of the noontide ocean

         Is flashing round me, and a tone

      Arises from its measured motion,

How sweet! did any heart now share in my emotion.

         Alas! I have nor hope nor health,

         Nor peace within nor calm around,

      Nor that content surpassing wealth

      The sage in meditation found,

         And walked with inward glory crowned–

      Nor fame, nor power, nor love, nor leisure.

         Others I see whom these surround–

      Smiling they live, and call life pleasure;

To me that cup has been dealt in another measure.

         Yet now despair itself is mild,

         Even as the winds and waters are;

      I could lie down like a tired child,

      And weep away the life of care

         Which I have borne and yet must bear,

      Till death like sleep might steal on me,

         And I might feel in the warm air

      My cheek grow cold, and hear the sea

Breathe o'er my dying brain its last monotony.

         Some might lament that I were cold,

         As I, when this sweet day is gone,

      Which my lost heart, too soon grown old,

      Insults with this untimely moan;

         They might lament–for I am one

      Whom men love not,–and yet regret,

         Unlike this day, which, when the sun

      Shall on its stainless glory set,

Will linger, though enjoyed, like joy in memory yet.

Csüggedt nápolyi stancák

Ragyog a kék ég melegen,

hullámok tánca felszökkel,

havason, kéklő szigeten

bíborhatalmú dél tüzel,

míg száll a föld párája fel,

lebeg a rügyön és új csírán:

egy kéj száz hangja zsong közel,

madár és szél és óceán:

a Város hangja is halk, mint a halk magány.

 

A tapodatlan vízfenék

földjén bíbor meg zöld a gyom,

a hab mint csillagbuborék

csillan a déli partokon:

magam ülök a homokon,

a tenger tündöklése táncol,

egy édes dallam monoton

ütemmel kél az óceánból.

Ha még egy szív velem lobogna fel e lángtól!

 

Jaj, nincs egészség, nincs remény,

jaj, nincs békém se kinn, se benn,

a lélek kincse sem enyém,

a szemlélődés fénye sem,

mely ott ragyog a bölcseken -

látom, már minden másoké lett,

hatalom, hír és szerelem,

másokra mosolyog az élet -

ezen a lakomán helyet már nem remélek.

 

De most szelíd ez a csüggedés,

akár a habok és szelek,

szeretnék most ledőlni és

zokogni, mint egy kisgyerek,

míg majd a halál közeleg,

s úgy hallom, mint egy halk zenét,

a langy szélben megdermedek,

s a halódó agyam érzi még

zúgni az óceán örökös ütemét.

 

Majd szánnak akkor, azt hiszem,

mint én az elmúló napot,

melyet most koravén szívem

ilyen panasszal zaklatott.

Szánhatnak, mert én az vagyok,

kit nem szeretnek, csak siratnak -

de amit ez a nap adott,

élvezzük most, s tűntén a napnak

tovább él gyönyöre a gyönyörű pillanatnak.

Fordította Vas István

Stanzen, in einer trüben Stunde bei Neapel geschrieben

Die Sonn' ist warm und still die See,
Mit Lächeln blickt der Himmel drein,
Der Inseln Blau, der Berge Schnee
Umkränzt der goldne Abendschein.
Der Hauch des Aethers, klar und rein,
Umspielt sein träumend Rosenkind;
In wunderbaren Melodein
Erklingen Vogel, Meer und Wind –
Der Lärm der Stadt sogar ist hier gedämpft und lind.

In nie betretner Tiefe schau'
Ich Moos und Flechten ausgespannt;
Wie Sternenfluth der Wellen Blau
Hinplätschert leis zum Uferrand.
Ich sitz' allein am Meeressand;
Der Fluth entblitzt wie leuchtend Erz
Ein Funkeln, und im Abendbrand
Entsteigt ein Klingen uferwärts –
Wie süß, erbebte nur wie meins ein einzig Herz!

Weh mir! ich hab' nicht Glück noch Ruh',
Noch Frieden in des Herzens Nacht,
Noch fiel mir jener Reichthum zu,
Den Weisheit bringen und Bedacht,
Gekrönt mit innrer Glorie Pracht.
Nicht Ruhm noch Macht, nicht Lieb' und Heil –
Ach, Andern hat das All' gelacht;
Sie sprachen jedem Tag: »Verweil!« –
Mir ward des Lebens Kelch in anderm Maaß zu Theil.

Doch hier ist selbst Verzweiflung lind,
Wie Abendrauschen, Meer und Fluß;
Fortweinen wie ein müdes Kind
Möcht' ich dies Leben voll Verdruß,
Das ich ertrug und tragen muß,
Bis mir der Tod den Schlummer bringt,
Und in der Lüfte warmem Guß
Mein Geist ins weite All verklingt,
Und meinem Ohr das Meer sein letztes Murmeln singt.

Wohl hör' ich zürnen, ich sei kalt,
Daß ich gestört in dunklem Sinn
Mit einem Herzen, trüb und alt,
Auch dieser Stunde Hochgewinn.
Zürnt immer! denn von Menschen bin
Ich nicht geliebt und doch beklagt,
Ungleich dem Tag, der, wenn dahin
Sein Glanz, der prächtig uns getagt,
Voll Licht und Freude ganz noch im Gedächtniß ragt.

Übersetzung: Adolf Strodtmann

Percy Bysshe Shelley The cloud – A felhő – Oblak



Percy Bysshe Shelley (Portrait by Stewart Ogilby)

Horsham 4 August 1792 –  Lerici 8 July 1822

Illustration by Dugald Stewart Walker

The cloud

I bring fresh showers for the thirsting flowers,

From the seas and the streams;

I bear light shade for the leaves when laid

In their noonday dreams.

From my wings are shaken the dews that waken

The sweet buds every one,

When rocked to rest on their mother's breast,

As she dances about the sun.

I wield the flail of the lashing hail,

And whiten the green plains under,

And then again I dissolve it in rain,

And laugh as I pass in thunder.

I sift the snow on the mountains below,

And their great pines groan aghast;

And all the night 'tis my pillow white,

While I sleep in the arms of the blast.

Sublime on the towers of my skiey bowers,

Lightning, my pilot, sits;

In a cavern under is fettered the thunder,

It struggles and howls at fits;

Over earth and ocean, with gentle motion,

This pilot is guiding me,

Lured by the love of the genii that move

In the depths of the purple sea;

Over the rills, and the crags, and the hills,

Over the lakes and the plains,

Wherever he dream, under mountain or stream,

The Spirit he loves remains;

And I all the while bask in Heaven's blue smile,

Whilst he is dissolving in rains.

The sanguine Sunrise, with his meteor eyes,

And his burning plumes outspread,

Leaps on the back of my sailing rack,

When the morning star shines dead;

As on the jag of a mountain crag,

Which an earthquake rocks and swings,

An eagle alit one moment may sit

In the light of its golden wings.

And when Sunset may breathe, from the lit sea beneath,

Its ardors of rest and of love,

And the crimson pall of eve may fall

From the depth of Heaven above,

With wings folded I rest, on mine aery nest,

As still as a brooding dove.

That orbed maiden with white fire laden,

Whom mortals call the Moon,

Glides glimmering o'er my fleece-like floor,

By the midnight breezes strewn;

And wherever the beat of her unseen feet,

Which only the angels hear,

May have broken the woof of my tent's thin roof,

The stars peep behind her and peer;

And I laugh to see them whirl and flee,

Like a swarm of golden bees,

When I widen the rent in my wind-built tent,

Till the calm rivers, lakes, and seas,

Like strips of the sky fallen through me on high,

Are each paved with the moon and these.

I bind the Sun's throne with a burning zone,

And the Moon's with a girdle of pearl;

The volcanoes are dim, and the stars reel and swim

When the whirlwinds my banner unfurl.

From cape to cape, with a bridge-like shape,

Over a torrent sea,

Sunbeam-proof, I hang like a roof,--

The mountains its columns be.

The triumphal arch through which I march

With hurricane, fire, and snow,

When the Powers of the air are chained to my chair,

Is the million-colored bow;

The sphere-fire above its soft colors wove,

While the moist Earth was laughing below.

I am the daughter of Earth and Water,

And the nursling of the Sky;

I pass through the pores of the ocean and shores;

I change, but I cannot die.

For after the rain when with never a stain

The pavilion of Heaven is bare,

And the winds and sunbeams with their convex gleams

Build up the blue dome of air,

I silently laugh at my own cenotaph,

And out of the caverns of rain,

Like a child from the womb, like a ghost from the tomb,

I arise and unbuild it again.

Painting by Jonh Constable

A felhő

Tengert, vad esőt hozok aszu mezők

virágaira;

s ha alél a levél, hűs fátylat a dél

tüzes álmaira.

Szárnyam szór kelteni harmatot a pici

bimbóra, ha álmatag

pihen anyja szívén, akit a fény

táncában ringat a nap.

Korbácsom a jég: a zöld vidék

nyög alattam messzi fehérben,

s mint permeteg, tovább megyek

s mennydörgés a nevetésem.

Szörnyű hegyeket hóval temetek

s a felhők sírnak komoran;

s ez az én fehér-párnám, hol az Éj

ringat jég-karjaiban.

Nagy tornyaimon kormányosom,

a villám őrködik;

pincémben örök vihar dörög

és rázza láncait;

és földi tájon, óceánon

vezetőm simán suhan át,

mert a bíbor mélységek alól

vágy hívja, ezer najád;

völgyek, hegyek, patak felett

és tó és bérc felett

akárhova száll, mindig vele jár

a szellem, akit szeret;

s míg rajtam az Ég kék mosolya ég,

neki folyton a könnye pereg.

Vad tollazata tüzében a

meteorszemü, vérszinü Nap

fedélzetem hátán terem,

ha sápad a virradat;

ahogy egy kigyúlt sas ülhet a dúlt

földrengésrázta hegyen,

hol szárnya arany lángjaiban

egy percre megpihen.

S ha az Alkonyatot tükrözve lobog

szelíden az óceán,

fentről meg a mély ég lila

gyászleple hull reám:

mint gerle ülök fészkem fölött

szárnycsukva és puhán.

A fehér tűz-töltetü lány, az a gömbölyü,

akinek a neve Hold,

padlómon, amely szélhozta pehely,

éjfélkor égve bolyg:

s ha lépte nyomán, melyet talán

nesznek angyal se hisz,

kilyukad fekete sátram szövete,

benéznek a csillagok is;

és én nevetek: hogy nyüzsgenek

arany méh-rajaik,

s továbbszakítom ködboltozatom,

míg a föld vizeit, tavait,

e sok szívemet megjárt kis eget,

fényükkel nem kövezik.

Tűzzel kötöm át a Nap derekát

s a Holdét gyöngybe fonom;

vulkán feketül, csillag menekül,

ha vihar viszi vad lobogóm.

Két fok között hídként feszülök,

tengerem leszakad –

napfényölő biztos tető:

hegyláncok tartanak.

Ha a légi Hatalmak elém leborulnak,

orkán, tűz s hó követ,

a büszke Szivárvány ezer színe vár rám,

diadalkapu! – s én megyek;

szférák tüze szent fényt sző odafent,

lent meg a Föld nevet.

Dajkám a Menny, a végtelen:

Föld és Víz lánya vagyok;

járok a Világ pórusain át;

változom s nem halok.

Mert mikor a tiszta egekről vissza-

vonul a sötét vihar

s a szél s a nap új kék dómba borul

konvex sugaraival:

az eső komor barlangjaiból

én csak nevetek síromon

s mint földből a lélek, a méhből új élet:

kitörök s lerombolom.

Fordította: Szabó Lőrinc

Painting by Arthur Streeton

Oblak

Svež pljusak nosim da cveće rosim,

S rekâ i s mora plava;

Štitim senkom tankom lišće što sankom

Popodnevnim spava.

S mojih krila se krupni rosa što bdi

Sve ptičice slatke iza sna,

Uljuljkane na grudi΄ svoje majke što budi

Okolo sunca jasna.

Vitlam cep tuče što oštro fijuče,

I polja zelena pobele u mahu,

U kišu je potom rastvaram, i grôtom

Smejem se uz grmljavu plahu.

Rešetam nagore sneg odozgore,

I jele goleme u strahu bruje;

Pa noć tako celu na uzglavlje belu

Spavam na grud΄ma oluje.

Visoko s altanâ mog nebeskog stana

Munja, moj pilot, sija;

U špilji je tesno grom svezan, i besno

Kida se čas-pô, i zavija.

Po zemlji i vodi taj pilot me vodi

Blago u létu žurnu:

Njega ljubavlju mame dusi sred tame

što blude po moru purpurnu.

Preko grebenâ, potokâ i stenâ

Preko ravnicaâ i barâ,

Ispod reke i pruda ostaje svuda

Duh čija ljubav ga čara;

A mene dok krávi neba osmejak plavi,

On se u kišu rastvara.

Jutro krvavo skoči – meteori mu oči,

Raširena krila mu gore –

Na pleća magli mojoj što nagli,

Kad mrtva sja zvezda zore,

Ko na litici brega kog ljulja svega

I niha trusa sila,ž

Što or΄o za čas sedi, ozaren vas,

U svetlosti zlaćenih krila.

A s obasjane kad pučine plane

Pokoj i ljubav smiraja,

I plašt grimizne večeri sklizne

Odgore iz nebnih odaja,

U svoje gnezdo etirno spuštam se, mirno

Kao golub na jaja.

Ta obla deva belim ognjem što seva

– Mesecom zovu je ljudi –

U ponoćnom zraku po mom rumenom sagu

Nečujno trepereći bludi.

A vrele njene stope skrivene

– Tek anđ΄o ih čuje gde jezde –

Kad probiju tkiva mog šatora siva,

Kradom izviruju zvezde.

I mene vesele što plaho ko pčele

U zlatna se rasiplju jata,

Kad rastvorim širom svoj šator etirom,

Pa reke, mora i blata

Sjaju sred nize ko s nebesne rize

Kroz me da padoše sva ta.

Pâs ognjeni svijam oko sunca, ko zmija,

Mesec pramom bisernim grlim;

Vulkani potamne, zvezde lete pomamne,

Sa stego kroz vihor kad hrlim.

Od stene k steni, ko most dok peni

Dole u besu more,

Neprozračan, ko krov visim mračan,

Stubovi su tu gore.

A tek kad se javlja lûk moga slavlja,

S četama vazdušnih slugu

Sputanih uza me, uz sneg, vihor, plame

Stupam kroz stobojnu dugu:

Meke boje joj tka vatra nebesna ta,

A vlažna zemlja se smeje u krugu.

Moj život se rodi u zemlji, u vodi,

U nebu se hrani široku;

Ja klizim iz pora obala i mora,

menjam se, al mreti ne mogu.

Jer posle kiše, kad ne muti više

Ni pega nebesa čista,

Pa struje lake i konveksne zrake

Sagrade svod plavi, što blista,

Ja se smejem na lažni svoj grob, pa iz vlažni΄

Daždevnih špilja mračni΄,

Ko deca iz utrobâ, ko duh iz groba,

Ničem, i svod rušim zračni.

Prevod: Ranka Kuić

Percy Bysshe Shelley To a Skylark – Egy mezei pacsirtához – Ševi – Ode an die Lerche



Percy Bysshe Shelley

Horsham 4 August 1792 –  Lerici 8 July 1822

The sketch of Percy Shelley was done by his wife, Mary Wollstonecraft Shelley.

Illustrated by Harrison William Weir

To a Skylark

Hail to thee, blithe spirit!

Bird thou never wert-

That from heaven or near it

Pourest thy full heart

In profuse strains of unpremeditated art.

Higher still and higher

From the earth thou springest,

Like a cloud of fire;

The blue deep thou wingest,

And singing still dost soar, and soaring ever singest.

In the golden light'ning

Of the sunken sun,

O'er which clouds are bright'ning,

Thou dost float and run,

Like an unbodied joy whose race is just begun.

The pale purple even

Melts around thy flight;

Like a star of heaven,

In the broad daylight

Thou art unseen, but yet I hear thy shrill delight-

Keen as are the arrows

Of that silver sphere

Whose intense lamp narrows

In the white dawn clear,

Until we hardly see, we feel that it is there.

All the earth and air

With thy voice is loud,

As when night is bare,

From one lonely cloud

The moon rains out her beams, and heaven is overflow'd.

What thou art we know not;

What is most like thee?

From rainbow clouds there flow not

Drops so bright to see,

As from thy presence showers a rain of melody:-

Like a poet hidden

In the light of thought,

Singing hymns unbidden,

Till the world is wrought

To sympathy with hopes and fears it heeded not:

Like a high-born maiden

In a palace tower,

Soothing her love-laden

Soul in secret hour

With music sweet as love, which overflows her bower:

Like a glow-worm golden

In a dell of dew,

Scattering unbeholden

Its aërial hue

Among the flowers and grass which screen it from the view:

Like a rose embower'd

In its own green leaves,

By warm winds deflower'd,

Till the scent it gives

Makes faint with too much sweet those heavy-wingèd thieves.

Sound of vernal showers

On the twinkling grass,

Rain-awaken'd flowers-

All that ever was

Joyous and clear and fresh-thy music doth surpass.

Teach us, sprite or bird,

What sweet thoughts are thine:

I have never heard

Praise of love or wine

That panted forth a flood of rapture so divine.

Chorus hymeneal,

Or triumphal chant,

Match'd with thine would be all

But an empty vaunt-

A thin wherein we feel there is some hidden want.

What objects are the fountains

Of thy happy strain?

What fields, or waves, or mountains?

What shapes of sky or plain?

What love of thine own kind? what ignorance of pain?

With thy clear keen joyance

Languor cannot be:

Shadow of annoyance

Never came near thee:

Thou lovest, but ne'er knew love's sad satiety.

Waking or asleep,

Thou of death must deem

Things more true and deep

Than we mortals dream,

Or how could thy notes flow in such a crystal stream?

We look before and after,

And pine for what is not:

Our sincerest laughter

With some pain is fraught;

Our sweetest songs are those that tell of saddest thought.

Yet, if we could scorn

Hate and pride and fear,

If we were things born

Not to shed a tear,

I know not how thy joy we ever should come near.

Better than all measures

Of delightful sound,

Better than all treasures

That in books are found,

Thy skill to poet were, thou scorner of the ground!

Teach me half the gladness

That thy brain must know;

Such harmonious madness

From my lips would flow,

The world should listen then, as I am listening now.

Illustrated by Jules Breton

Egy mezei pacsirtához

Köszöntelek, víg szellem!

Nem is vagy te madár,

ki fönn a messze mennyen

lágyan dalolva jár

s csorog a szívedből az édes dallam-ár.

Pályádnak íve felnő

a mennyig, égre kelsz,

akár a tűzi felhő;

a mély kéken kerengsz,

dalolva röppensz és röppenve énekelsz.

Az áldozó aranyban,

az alkonyi ködön,

szállsz a felhőkbe halkan,

öröktől-örökön,

mint fiatal, vidám, test nélküli öröm.

A bíbor is merőben

halvány röptöd felett;

mint csillag a verőben

alig-alig remeg,

oly láthatatlan vagy, s halljuk vad éneked.

mely éles, mint ezüsttől

nyilas, virradti ég,

mikor lámpája füstöl

fehér hajnalba rég,

s érezzük, itt a nap, de alig látni még.

Trillád, a drága lárma

eget-földet betölt,

akár a hold, hogy árva

felhőn remeg s a zöld

özönbe fürödik a táj, az ég, a föld.

Ki vagy te, én madárkám,

mi vagy kedveske, mi?

Nem szebbek a szivárvány

villámló gyöngyei,

mint a te éneked csillámló gyöngyei.

Olyan vagy, mint poéta,

ki elbujt valahol,

a föld körötte néma,

s merész-új szava szól,

azután az egész világ vele dalol:

mint ó kastély-toronyba

nagyúri, méla lány,

ki gyötrődik szorongva,

vágyaktól halavány,

s egyszerre csak dallal könnyít a bánatán:

mint fénybogár a tarló

harmatkönnyes gyepén,

mely szétveti aranyló

szikráit könnyedén

s fű és virág között remeg a szende fény;

mint a rózsa, mely a lombba

édes-nyugodtan él,

s egyszerre letarolja

a forró déli szél

és illatától a vad rabló elalél;

szép a tavaszi zápor,

a kikeleti ág,

a langy eső zajától

fölébredő virág,

de vidorabb, tisztább a te friss muzsikád.

Mondd el, madárka, lélek,

mért ujjongsz annyiszor:

boldogság nincs itt mélyebb,

a szerelem, a bor

nem ád oly mély gyönyört, mint mi torkodba forr.

Oh lakodalmi kar-dal,

éneklő diadal,

ki is verseng e dallal,

oly édes, fiatal,

hiába itt a harc, meddő a viadal.

Micsoda ez az ihlet,

mi adja ezt a színt?

A rét, a víz, a szirtek?

Milyen táj képe int?

Szeretsz-e?

vagy sosem ismerted-e a kínt?

Vad örömödbe lanyha

ábránd sosem vegyül,

se fáradság unalma,

mely a lélekbe gyűl;

a tiszta szerelem nevet rád, szent kegyül.

Te tudva s öntudatlan

látod, hogy mit müvel

a halál s igazabban,

mint e sok porhüvely,

és mégis énekelsz, kristályos derüvel.

Mi ide-oda nézünk,

sírunk azért, mi nincs,

őszinte nevetésünk

sötét kapun kilincs,

fanyar méz a dalunk, és fáj az is, mi kincs.

De ha itt sose lenne

gőg, jaj, meg gyűlölet,

és nem könnyezne rendre

az ifju és öreg,

akkor se érhetnők utól az örömed.

Szebb ez, miként a lázadt,

hullámzatos zene,

és mint a könyv, a lázak

tudásával tele,

te földet megvető, poéták mestere!

Tanítsd örömre félholt

szívem, vidám menád,

adj zengő, égi tébolyt

és részeg citerát,

s rám úgy figyel a föld, mint mostan én reád.

Fordította: Kosztolányi Dezső

Stone Decorative Plate by Gayle Bright Appleby

Ševi

Ej, zdravo duše vedrine!
Ti si od ptice više,
kad s neba, il s visine,
sipaš pesama kiše
što ti se lako same u srcu uskladiše.

Sa zemlje hitro se dižeš
ko požar se razgaraš,
i uvis daleko stižeš,
plav bezdan krilom paraš,
pa pevajući kružiš, kružeći pesmu stvaraš.

Kad sunce, što oblak grli,
s bleskom na zapad mine,
čitavo biće ti hrli,
u grimiz koji sine,
ko bestelesna radost kad prvi put se vine.

Večer se rumena, rana,
topi oko tvog leta;
kao u svetlosti dana
zvezda što nebom šeta
nevidljiv si, al poj tvoj stiže do našeg sveta,

taj kliktaj, britak ko strele
srebrnih meteora
koje se izgube bele
čim grane bela zora,
pa ne vidi ih čovek, al osetit ih mora.

Ti glasom nadvladaš tvojim
tišinu zemlje, zraka,
ko mesec zrakama svojim
što svlada carstvo mraka
kad usred noći mrkle provali iz oblaka.

O, da l si ko stvari druge?
Šta ti je najsličnije?
Čak ni iz oblaka duge
kaplja kanula nije
sjajna ko pljusak što je te tvoje melodije.

Ko pesnik si što, u svoje
misli skriven sjajne,
bezbrižnim ljudima poje
stihove veličajne,
pa osećati počnu nemir i nade tajne;

ko deva gospodskog soja
koja na kuli gore
u noći nedra svoja
leči od ljubavne more
svirkom, slatkom ko ljubav, što plavi njene dvore;

ko svitac ti si od zlata
koji, kad dolja miri
rosom što noću se hvata,
prozračnu svetlost širi
kroz travu što ga štiti da iz nje ne proviri;

ko ruža u žbunu svome
koju su vetri svili
pa se u igranju tome
do besvesti opili
slatkim mirisom njenim lopovi teškokrili.

Zvuk pljuska što s premaleća
sav travin rasvetli soj,
bokore rosnoga cveća
i drugo na zemlji toj -
vedro, blistavo, cveće - tvoj je prevazišo poj.

Kakve su radosti silne
u to srce ti stale?
Zemaljske pesme umilne,
što vino i ljubav hvale,
takav božanski zanos još nikad nisu znale.

Pevanja pobedna razna
il hor što svadbu prati
hvalisanja su tek prazna
ne mogu uz tebe stati;
nedostaje im nešto, al šta - teško je znati.

Gde li se napev tvoj rodi?
Ko li mu izvore znade?
U gori, polju il vodi?
Il ti ga nebo dade?
Il ljubav tvoje vrste? Zar ti ne znaš za jade?

Ta radost žarka i čedna
ne pozna opadanja:
ne tišti tebe ni jedna
bol mučnih osećanja:
ljubiš - al ne znaš tugu sitog ljubavnog stanja.

Kada ti budne il snene
misli o smrti sude,
za te su istine njene
lepše no za nas ljude,
zato tvoj napev može ko kristal čist da bude.

Dok kraj nas godine teku,
duh za nestvarnim žudi;
osmeh nam uvek bol neku
krije što tišti grudi;
najslađom pesmom našom najveća tuga bludi.

pa i da možemo lako
strah, mržnju da prezremo,
da smo se rodili tako
da suze ne prospemo,
ipak ne bismo mogli tu radost da stignemo.

Više neg svirka draga,
ritma punog miline,
više od knjiškoga blaga
bile bi te veštine
pesniku svakom, ptico, što gledaš tle s visine!

Kada bi meni ti rekla
pola radosti svoje
skladna bi ludost potekla
s obadve usne moje,
i svet bi mene slušo ko ja te pesme tvoje.

Prevod: Ranka Kuić

 

Illustrated by Raúl Veroni

Ode an die Lerche

Heil dir, Geist der Lieder!
Vogel bist du nicht,
Der vom Himmel nieder
Aus dem Herzen schlicht
Mit ungelernter Kunst in muntern Weisen spricht.

Feuerwolken gleich,
Hoch und höher schwingest
In der Lüste Reich
Du dich auf, und klingest,
Und singend steigst du stets, wie steigend stets du singest.

In der Abendsonne
Goldner Strahlenpracht
Schwebst du voller Wonne
Hin und wieder sacht,
Gleich körperloser Lust, die lind das Herz entfacht.

In die Purpurwellen
Tauchst du sanft hinein; –
Gleich dem Stern beim hellen,
Klaren Tagesschein,
Sieht man dich nicht, doch hör' ich deine Melodein.

Wie der Silbersterne
Strahlenschimmer sprüht,
Dessen Licht, das ferne,
Morgens schnell verglüht,
Und doch fortleuchtet, ob der Blick es kaum mehr sieht.

Deiner Lieder Reigen
Erd' und Luft durchschwillt,
Wie in nächt'gem Schweigen
Einer Wolke mild
Des Mondes Licht, das rings den Himmel hellt, entquillt.

Aehnlich dir an Segen
Nichts die Welt umschließt.
Nie so goldner Regen
Bunter Wolk' entfließt,
Wie deiner Lieder Fluth harmonisch sich ergießt.

Wie ein Dichter, singend,
Was sein Herz empfand,
Jede Brust bezwingend,
Bis die Welt entbrannt
In Furcht und Hoffnung, die sie früher nicht gekannt;

Wie auf stolzer Zinne
Eine Edelmaid,
Die von süßer Minne
Singt bei nächt'ger Zeit
In holdem Liebessang, berauscht von Lust und Leid;

Wie im abendfeuchten
Thal des Glühwurms Licht,
Deß ätherisch Leuchten
Durch die Gräser bricht,
Doch siehst das Thierchen du vor Blüth' und Blättern nicht;

Wie die Ros' in Lüften
Wiegt ihr Blumenhaupt,
Bis der West in Düften
Ihr den Kelch zerklaubt,
Daß trunken wird der Dieb, der ihr den Honig raubt.

Frühlingsregens Fließen
Auf dem grünen Hang,
Thaufall auf den Wiesen,
Nichts die Welt entlang,
Das frisch und fröhlich ist, gleicht deinem hellen Sang.

Dein Empfinden lehr uns,
Vogel oder Geist!
Nie ein Lied so hehr uns
Wein und Liebe preist,
Wie deins im Götterrausch die Seele aufwärts reißt.

Bräutliche Gesänge,
Siegesliederklang
Sind nur hohle Klänge
Gegen deinen Sang –
Ein fehlend Etwas spürt der Geist in ihnen bang.

Ach, was mag die Quelle
Deiner Lieder sein?
Anger, Berg und Welle?
Wolkenflucht und Hain?
Der Liebesinbrunst Macht? Unkenntniß aller Pein?

Nie verzehrt Ermatten
Deine frohe Brust,
Dumpfen Ekels Schatten
Trübt dir nie die Lust;
Du liebst, doch ist dir nie der Liebe Leid bewußt.

Dir in Schlaf und Wachen
Muß des Todes Welt
Lichterfüllter lachen,
Als sie uns sich hellt –
Wie tönte sonst dein Lied so rein vom Himmelszelt?

Uns zerquält das Morgen
Oder Gestern heut,
Uns wird, ach! durch Sorgen
Jede Lust entweiht,
Und unser schönstes Lied, es spricht von tiefstem Leid.

Doch wenn fremd uns wären
Furcht und Stolz und Haß;
Würde nie von Zähren
Uns das Auge naß,
So ließ' uns deine Lust wohl kalt ohn' Unterlaß.

Besser als geschraubter
Melodien Brunst,
Besser als verstaubter
Bücher Weisheitsdunst,
Du Erdverächter, wär' dem Dichter deine Kunst.

Halb nur deine Lust
Wolle mit mir tauschen: –
Dann aus meiner Brust
Sollt' ein Lied entrauschen,
Dem würde, wie ich dir gelauscht, die Erde lauschen.

Übersetzung: Adolf Strodtmann