Percy Bysshe Shelley To a Skylark – Egy mezei pacsirtához – Ševi – Ode an die Lerche



Percy Bysshe Shelley

Horsham 4 August 1792 –  Lerici 8 July 1822

The sketch of Percy Shelley was done by his wife, Mary Wollstonecraft Shelley.

Illustrated by Harrison William Weir

To a Skylark

Hail to thee, blithe spirit!

Bird thou never wert-

That from heaven or near it

Pourest thy full heart

In profuse strains of unpremeditated art.

Higher still and higher

From the earth thou springest,

Like a cloud of fire;

The blue deep thou wingest,

And singing still dost soar, and soaring ever singest.

In the golden light'ning

Of the sunken sun,

O'er which clouds are bright'ning,

Thou dost float and run,

Like an unbodied joy whose race is just begun.

The pale purple even

Melts around thy flight;

Like a star of heaven,

In the broad daylight

Thou art unseen, but yet I hear thy shrill delight-

Keen as are the arrows

Of that silver sphere

Whose intense lamp narrows

In the white dawn clear,

Until we hardly see, we feel that it is there.

All the earth and air

With thy voice is loud,

As when night is bare,

From one lonely cloud

The moon rains out her beams, and heaven is overflow'd.

What thou art we know not;

What is most like thee?

From rainbow clouds there flow not

Drops so bright to see,

As from thy presence showers a rain of melody:-

Like a poet hidden

In the light of thought,

Singing hymns unbidden,

Till the world is wrought

To sympathy with hopes and fears it heeded not:

Like a high-born maiden

In a palace tower,

Soothing her love-laden

Soul in secret hour

With music sweet as love, which overflows her bower:

Like a glow-worm golden

In a dell of dew,

Scattering unbeholden

Its aërial hue

Among the flowers and grass which screen it from the view:

Like a rose embower'd

In its own green leaves,

By warm winds deflower'd,

Till the scent it gives

Makes faint with too much sweet those heavy-wingèd thieves.

Sound of vernal showers

On the twinkling grass,

Rain-awaken'd flowers-

All that ever was

Joyous and clear and fresh-thy music doth surpass.

Teach us, sprite or bird,

What sweet thoughts are thine:

I have never heard

Praise of love or wine

That panted forth a flood of rapture so divine.

Chorus hymeneal,

Or triumphal chant,

Match'd with thine would be all

But an empty vaunt-

A thin wherein we feel there is some hidden want.

What objects are the fountains

Of thy happy strain?

What fields, or waves, or mountains?

What shapes of sky or plain?

What love of thine own kind? what ignorance of pain?

With thy clear keen joyance

Languor cannot be:

Shadow of annoyance

Never came near thee:

Thou lovest, but ne'er knew love's sad satiety.

Waking or asleep,

Thou of death must deem

Things more true and deep

Than we mortals dream,

Or how could thy notes flow in such a crystal stream?

We look before and after,

And pine for what is not:

Our sincerest laughter

With some pain is fraught;

Our sweetest songs are those that tell of saddest thought.

Yet, if we could scorn

Hate and pride and fear,

If we were things born

Not to shed a tear,

I know not how thy joy we ever should come near.

Better than all measures

Of delightful sound,

Better than all treasures

That in books are found,

Thy skill to poet were, thou scorner of the ground!

Teach me half the gladness

That thy brain must know;

Such harmonious madness

From my lips would flow,

The world should listen then, as I am listening now.

Illustrated by Jules Breton

Egy mezei pacsirtához

Köszöntelek, víg szellem!

Nem is vagy te madár,

ki fönn a messze mennyen

lágyan dalolva jár

s csorog a szívedből az édes dallam-ár.

Pályádnak íve felnő

a mennyig, égre kelsz,

akár a tűzi felhő;

a mély kéken kerengsz,

dalolva röppensz és röppenve énekelsz.

Az áldozó aranyban,

az alkonyi ködön,

szállsz a felhőkbe halkan,

öröktől-örökön,

mint fiatal, vidám, test nélküli öröm.

A bíbor is merőben

halvány röptöd felett;

mint csillag a verőben

alig-alig remeg,

oly láthatatlan vagy, s halljuk vad éneked.

mely éles, mint ezüsttől

nyilas, virradti ég,

mikor lámpája füstöl

fehér hajnalba rég,

s érezzük, itt a nap, de alig látni még.

Trillád, a drága lárma

eget-földet betölt,

akár a hold, hogy árva

felhőn remeg s a zöld

özönbe fürödik a táj, az ég, a föld.

Ki vagy te, én madárkám,

mi vagy kedveske, mi?

Nem szebbek a szivárvány

villámló gyöngyei,

mint a te éneked csillámló gyöngyei.

Olyan vagy, mint poéta,

ki elbujt valahol,

a föld körötte néma,

s merész-új szava szól,

azután az egész világ vele dalol:

mint ó kastély-toronyba

nagyúri, méla lány,

ki gyötrődik szorongva,

vágyaktól halavány,

s egyszerre csak dallal könnyít a bánatán:

mint fénybogár a tarló

harmatkönnyes gyepén,

mely szétveti aranyló

szikráit könnyedén

s fű és virág között remeg a szende fény;

mint a rózsa, mely a lombba

édes-nyugodtan él,

s egyszerre letarolja

a forró déli szél

és illatától a vad rabló elalél;

szép a tavaszi zápor,

a kikeleti ág,

a langy eső zajától

fölébredő virág,

de vidorabb, tisztább a te friss muzsikád.

Mondd el, madárka, lélek,

mért ujjongsz annyiszor:

boldogság nincs itt mélyebb,

a szerelem, a bor

nem ád oly mély gyönyört, mint mi torkodba forr.

Oh lakodalmi kar-dal,

éneklő diadal,

ki is verseng e dallal,

oly édes, fiatal,

hiába itt a harc, meddő a viadal.

Micsoda ez az ihlet,

mi adja ezt a színt?

A rét, a víz, a szirtek?

Milyen táj képe int?

Szeretsz-e?

vagy sosem ismerted-e a kínt?

Vad örömödbe lanyha

ábránd sosem vegyül,

se fáradság unalma,

mely a lélekbe gyűl;

a tiszta szerelem nevet rád, szent kegyül.

Te tudva s öntudatlan

látod, hogy mit müvel

a halál s igazabban,

mint e sok porhüvely,

és mégis énekelsz, kristályos derüvel.

Mi ide-oda nézünk,

sírunk azért, mi nincs,

őszinte nevetésünk

sötét kapun kilincs,

fanyar méz a dalunk, és fáj az is, mi kincs.

De ha itt sose lenne

gőg, jaj, meg gyűlölet,

és nem könnyezne rendre

az ifju és öreg,

akkor se érhetnők utól az örömed.

Szebb ez, miként a lázadt,

hullámzatos zene,

és mint a könyv, a lázak

tudásával tele,

te földet megvető, poéták mestere!

Tanítsd örömre félholt

szívem, vidám menád,

adj zengő, égi tébolyt

és részeg citerát,

s rám úgy figyel a föld, mint mostan én reád.

Fordította: Kosztolányi Dezső

Stone Decorative Plate by Gayle Bright Appleby

Ševi

Ej, zdravo duše vedrine!
Ti si od ptice više,
kad s neba, il s visine,
sipaš pesama kiše
što ti se lako same u srcu uskladiše.

Sa zemlje hitro se dižeš
ko požar se razgaraš,
i uvis daleko stižeš,
plav bezdan krilom paraš,
pa pevajući kružiš, kružeći pesmu stvaraš.

Kad sunce, što oblak grli,
s bleskom na zapad mine,
čitavo biće ti hrli,
u grimiz koji sine,
ko bestelesna radost kad prvi put se vine.

Večer se rumena, rana,
topi oko tvog leta;
kao u svetlosti dana
zvezda što nebom šeta
nevidljiv si, al poj tvoj stiže do našeg sveta,

taj kliktaj, britak ko strele
srebrnih meteora
koje se izgube bele
čim grane bela zora,
pa ne vidi ih čovek, al osetit ih mora.

Ti glasom nadvladaš tvojim
tišinu zemlje, zraka,
ko mesec zrakama svojim
što svlada carstvo mraka
kad usred noći mrkle provali iz oblaka.

O, da l si ko stvari druge?
Šta ti je najsličnije?
Čak ni iz oblaka duge
kaplja kanula nije
sjajna ko pljusak što je te tvoje melodije.

Ko pesnik si što, u svoje
misli skriven sjajne,
bezbrižnim ljudima poje
stihove veličajne,
pa osećati počnu nemir i nade tajne;

ko deva gospodskog soja
koja na kuli gore
u noći nedra svoja
leči od ljubavne more
svirkom, slatkom ko ljubav, što plavi njene dvore;

ko svitac ti si od zlata
koji, kad dolja miri
rosom što noću se hvata,
prozračnu svetlost širi
kroz travu što ga štiti da iz nje ne proviri;

ko ruža u žbunu svome
koju su vetri svili
pa se u igranju tome
do besvesti opili
slatkim mirisom njenim lopovi teškokrili.

Zvuk pljuska što s premaleća
sav travin rasvetli soj,
bokore rosnoga cveća
i drugo na zemlji toj -
vedro, blistavo, cveće - tvoj je prevazišo poj.

Kakve su radosti silne
u to srce ti stale?
Zemaljske pesme umilne,
što vino i ljubav hvale,
takav božanski zanos još nikad nisu znale.

Pevanja pobedna razna
il hor što svadbu prati
hvalisanja su tek prazna
ne mogu uz tebe stati;
nedostaje im nešto, al šta - teško je znati.

Gde li se napev tvoj rodi?
Ko li mu izvore znade?
U gori, polju il vodi?
Il ti ga nebo dade?
Il ljubav tvoje vrste? Zar ti ne znaš za jade?

Ta radost žarka i čedna
ne pozna opadanja:
ne tišti tebe ni jedna
bol mučnih osećanja:
ljubiš - al ne znaš tugu sitog ljubavnog stanja.

Kada ti budne il snene
misli o smrti sude,
za te su istine njene
lepše no za nas ljude,
zato tvoj napev može ko kristal čist da bude.

Dok kraj nas godine teku,
duh za nestvarnim žudi;
osmeh nam uvek bol neku
krije što tišti grudi;
najslađom pesmom našom najveća tuga bludi.

pa i da možemo lako
strah, mržnju da prezremo,
da smo se rodili tako
da suze ne prospemo,
ipak ne bismo mogli tu radost da stignemo.

Više neg svirka draga,
ritma punog miline,
više od knjiškoga blaga
bile bi te veštine
pesniku svakom, ptico, što gledaš tle s visine!

Kada bi meni ti rekla
pola radosti svoje
skladna bi ludost potekla
s obadve usne moje,
i svet bi mene slušo ko ja te pesme tvoje.

Prevod: Ranka Kuić

 

Illustrated by Raúl Veroni

Ode an die Lerche

Heil dir, Geist der Lieder!
Vogel bist du nicht,
Der vom Himmel nieder
Aus dem Herzen schlicht
Mit ungelernter Kunst in muntern Weisen spricht.

Feuerwolken gleich,
Hoch und höher schwingest
In der Lüste Reich
Du dich auf, und klingest,
Und singend steigst du stets, wie steigend stets du singest.

In der Abendsonne
Goldner Strahlenpracht
Schwebst du voller Wonne
Hin und wieder sacht,
Gleich körperloser Lust, die lind das Herz entfacht.

In die Purpurwellen
Tauchst du sanft hinein; –
Gleich dem Stern beim hellen,
Klaren Tagesschein,
Sieht man dich nicht, doch hör' ich deine Melodein.

Wie der Silbersterne
Strahlenschimmer sprüht,
Dessen Licht, das ferne,
Morgens schnell verglüht,
Und doch fortleuchtet, ob der Blick es kaum mehr sieht.

Deiner Lieder Reigen
Erd' und Luft durchschwillt,
Wie in nächt'gem Schweigen
Einer Wolke mild
Des Mondes Licht, das rings den Himmel hellt, entquillt.

Aehnlich dir an Segen
Nichts die Welt umschließt.
Nie so goldner Regen
Bunter Wolk' entfließt,
Wie deiner Lieder Fluth harmonisch sich ergießt.

Wie ein Dichter, singend,
Was sein Herz empfand,
Jede Brust bezwingend,
Bis die Welt entbrannt
In Furcht und Hoffnung, die sie früher nicht gekannt;

Wie auf stolzer Zinne
Eine Edelmaid,
Die von süßer Minne
Singt bei nächt'ger Zeit
In holdem Liebessang, berauscht von Lust und Leid;

Wie im abendfeuchten
Thal des Glühwurms Licht,
Deß ätherisch Leuchten
Durch die Gräser bricht,
Doch siehst das Thierchen du vor Blüth' und Blättern nicht;

Wie die Ros' in Lüften
Wiegt ihr Blumenhaupt,
Bis der West in Düften
Ihr den Kelch zerklaubt,
Daß trunken wird der Dieb, der ihr den Honig raubt.

Frühlingsregens Fließen
Auf dem grünen Hang,
Thaufall auf den Wiesen,
Nichts die Welt entlang,
Das frisch und fröhlich ist, gleicht deinem hellen Sang.

Dein Empfinden lehr uns,
Vogel oder Geist!
Nie ein Lied so hehr uns
Wein und Liebe preist,
Wie deins im Götterrausch die Seele aufwärts reißt.

Bräutliche Gesänge,
Siegesliederklang
Sind nur hohle Klänge
Gegen deinen Sang –
Ein fehlend Etwas spürt der Geist in ihnen bang.

Ach, was mag die Quelle
Deiner Lieder sein?
Anger, Berg und Welle?
Wolkenflucht und Hain?
Der Liebesinbrunst Macht? Unkenntniß aller Pein?

Nie verzehrt Ermatten
Deine frohe Brust,
Dumpfen Ekels Schatten
Trübt dir nie die Lust;
Du liebst, doch ist dir nie der Liebe Leid bewußt.

Dir in Schlaf und Wachen
Muß des Todes Welt
Lichterfüllter lachen,
Als sie uns sich hellt –
Wie tönte sonst dein Lied so rein vom Himmelszelt?

Uns zerquält das Morgen
Oder Gestern heut,
Uns wird, ach! durch Sorgen
Jede Lust entweiht,
Und unser schönstes Lied, es spricht von tiefstem Leid.

Doch wenn fremd uns wären
Furcht und Stolz und Haß;
Würde nie von Zähren
Uns das Auge naß,
So ließ' uns deine Lust wohl kalt ohn' Unterlaß.

Besser als geschraubter
Melodien Brunst,
Besser als verstaubter
Bücher Weisheitsdunst,
Du Erdverächter, wär' dem Dichter deine Kunst.

Halb nur deine Lust
Wolle mit mir tauschen: –
Dann aus meiner Brust
Sollt' ein Lied entrauschen,
Dem würde, wie ich dir gelauscht, die Erde lauschen.

Übersetzung: Adolf Strodtmann