Samuel Taylor Coleridge The Rime Of The Ancient Mariner – Rege a vén tengerészről – Pesma o starom mornaru (Part VI – VI. rész – Šesti deo)

PART VI

FIRST VOICE

`But tell me, tell me ! speak again,
Thy soft response renewing--
What makes that ship drive on so fast ?
What is the ocean doing ?'

SECOND VOICE

`Still as a slave before his lord,
The ocean hath no blast ;
His great bright eye most silently
Up to the Moon is cast--

If he may know which way to go ;
For she guides him smooth or grim.
See, brother, see ! how graciously
She looketh down on him.'

The Mariner hath been cast into a trance ; for the angelic power causeth
the vessel to drive northward faster than human life could endure.

FIRST VOICE

`But why drives on that ship so fast,
Without or wave or wind ?'

SECOND VOICE

`The air is cut away before,
And closes from behind.

Fly, brother, fly ! more high, more high !
Or we shall be belated :
For slow and slow that ship will go,
When the Mariner's trance is abated.'

The supernatural motion is retarded ; the Mariner awakes, and his penance
begins anew.

I woke, and we were sailing on
As in a gentle weather :
'Twas night, calm night, the moon was high ;
The dead men stood together.

All stood together on the deck,
For a charnel-dungeon fitter :
All fixed on me their stony eyes,
That in the Moon did glitter.

The pang, the curse, with which they died,
Had never passed away :
I could not draw my eyes from theirs,
Nor turn them up to pray.

The curse is finally expiated.

And now this spell was snapt : once more
I viewed the ocean green,
And looked far forth, yet little saw
Of what had else been seen--

Like one, that on a lonesome road
Doth walk in fear and dread,
And having once turned round walks on,
And turns no more his head ;
Because he knows, a frightful fiend
Doth close behind him tread.

But soon there breathed a wind on me,
Nor sound nor motion made :
Its path was not upon the sea,
In ripple or in shade.

It raised my hair, it fanned my cheek
Like a meadow-gale of spring--
It mingled strangely with my fears,
Yet it felt like a welcoming.

Swiftly, swiftly flew the ship,
Yet she sailed softly too :
Sweetly, sweetly blew the breeze--
On me alone it blew.

And the ancient Mariner beholdeth his native country.

Oh ! dream of joy ! is this indeed
The light-house top I see ?
Is this the hill ? is this the kirk ?
Is this mine own countree ?

We drifted o'er the harbour-bar,
And I with sobs did pray--
O let me be awake, my God !
Or let me sleep alway.

The harbour-bay was clear as glass,
So smoothly it was strewn !
And on the bay the moonlight lay,
And the shadow of the Moon.

[Additional stanzas, dropped after the first edition.]


The rock shone bright, the kirk no less,
That stands above the rock :
The moonlight steeped in silentness
The steady weathercock.

The angelic spirits leave the dead bodies,

And the bay was white with silent light,
Till rising from the same,
Full many shapes, that shadows were,
In crimson colours came.

And appear in their own forms of light.

A little distance from the prow
Those crimson shadows were :
I turned my eyes upon the deck--
Oh, Christ ! what saw I there !

Each corse lay flat, lifeless and flat,
And, by the holy rood !
A man all light, a seraph-man,
On every corse there stood.

This seraph-band, each waved his hand :
It was a heavenly sight !
They stood as signals to the land,
Each one a lovely light ;

This seraph-band, each waved his hand,
No voice did they impart--
No voice ; but oh ! the silence sank
Like music on my heart.

But soon I heard the dash of oars,
I heard the Pilot's cheer ;
My head was turned perforce away
And I saw a boat appear.

[Additional stanza, dropped after the first edition.]
 

The Pilot and the Pilot's boy,
I heard them coming fast :
Dear Lord in Heaven ! it was a joy
The dead men could not blast.

I saw a third--I heard his voice :
It is the Hermit good !
He singeth loud his godly hymns
That he makes in the wood.
He'll shrieve my soul, he'll wash away
The Albatross's blood.

VI. rész

Elsõ hang:

”De szólj csak! szólj csak újra! beszélj:
ily széditő ütemmel
mi űzi, mi hajtja a hajót?

Mit csinál most a tenger?”

Második hang:

”Rabszolgaként, aki nézi urát
– szellõje habot se tör –
nagy fényszemével az óceán
némán les a Holdra föl,

hogy merre haladjon (az vezeti
szelíden vagy haragosan).
Nézd, testvér! pillantása reá
mily nyájasan suhan!”

A Tengerész delejes álomba esett: mert az angyali hatalom gyorsabban hajtja Északnak a hajót, mint ahogyan emberi élet el bírná viselni.

Elsõ hang:

”Ha se szél, se tenger: a hajót
mi hajtja? mily erõ?...”

Második hang:

”Utat nyit előtte, mögötte pedig
bezárul a levegő.

Föl most, siess, testvér siess!
Már hívnak: el ne késsünk!
Mind lassabban megy majd a hajó,
ha felébred tengerészünk.”

A természetfölötti mozgás meglassult; a Tengerész felébred és újra kezdődik a vezerklése.

Fölébredtem, hajónk futott,
mint csöndes, jó időben,
hűs éjszaka volt, fent állt a Hold,
s a halottak mind előttem.

Mint síri lakók, a fedélzeten
úgy álltak a legények
és rám tapadó, köves szemükön
a Hold visszfénye égett.

Mit haltak, az átkos kínhalál
még nem múlt róluk el
s nem birt tőlük megválni szemem
vagy imára szállni fel.

Az átok végre kiengesztelődik.

S ekkor - megtört a varázs: megint
láttam a zöld vizet,
messzire, de alig, ami
a közelben rémitett:

mint aki magányos uton halad
- a szíve fél, remeg -
s ha hátratekint, szaladni kezd
s többé nem állna meg,
mert tudja: mögötte iszonyatos
ördög fut és liheg.

De csakhamar rám fújt a szél
s zajt nem s fodrot se vert:
nem a vízen szállt, és nyomán
zsongás, árny, semmi se kelt.

Arcomba, hajamba kapott (tavaszi
szél leng igy a réteken) -
zavarom keverte, de csoda-új
üdvözlet volt nekem.

Édesen, édesen szállt a hajó,
s bár gyorsan, oly puhán!
élesen, élesen fújt a szél,
és rám fújt, rám csupán.

És a Vén Tengerész meglátja szülőföldjét.

Óh boldog álom! Az Őrtorony
lángol ott igazán?
Ez itt a templom? ez a domb?
s ez itt az én hazám?

Az öbölgátat elérve ima
zokogott át lelkemen:
Ébressz, Uram, vagy add, hogy ez az
álom örök legyen!

A kikötő, mint tiszta tükör,
simán elénk hajolt;
bujdosni fény- s árnyképeket
rajzolt lapjára a Hold.

Fénylett a szikla s a sziklatetõn
a templom is: magas
tornyán a Hold szikráiban
ázott a szélkakas.

Az angyali szellemek elhagyják a halott testeket,

Fény s csönd lebegett a vizek felett
és karmazsin árnyai
váz-alakoknak nesztelen
keltek belőle ki.

és saját fényalakukban jelennek meg.

A hajó-orrtól nem messze állt
az árnycsapat; szemem
visszafordúlt, s - az égre! - mit
láttam a fedélzeten?!

Minden halott némán feküdt,
ahogy megmerevedett
s ragyogva egy-egy fényszeráf
állt minden hulla felett.

Kezét lengete a sok szeráf
oly szép volt, oly csodás!
Égi fáklyaként lobogott
partnak a látomás.

Kezét lengette a sok szeráf
és nem szólt sohasem:
de, óh, csöndjük mint zene
áradt szét lelkemen.

S egyszerre fülem evezők zaja és
hahó ütötte meg;
nehezen fordúlt csak arra fejem
s láttam: csónak közeleg.

A révkalauz meg a  fia jött,
gyorsan szelték a habot:
óh szent ég! nem ronthatta meg
örömöm a sok halott!

A harmadik a jó Remete volt,
kit a két hajós kisért;
maga szerzett s zengett szent dalokat
és az erdőben élt.
Meggyóntat ő, lemossa ő
lelkemről majd a vért!

Fordította: Szabó Lőrinc

Šesti deo

Prvi glas

„Ali reci mi, reci! Govori ponovo

Tvoj blagi odgovor još jedan daj –

Šta taj brod tera tolikom brzinom?

Šta to okean radi?”

Drugi glas

„Tih kao rob pred gospodarom,

Okean je bez vetra;

Svoje veliko svetlo oko on u najvećoj tišini

Ka Mesecu uzdiže –

Da bi saznao na koju stranu da kerene;

Jer Mesec, blag ili strog, upravlja njime.

Gle, brate, gle! kako milosrdno

On gleda dole na njega.”

Prvi glas

„Ali što tako brzo plovi ovaj brod,

A nema ni talasa ni vetra?”

Drugi glas

„Pred njim se razdvaja vazduh

A iza njega sklapa.

Let΄, brate, let΄! Više, još više!

Inače ćemo odocnuti:

Jer sporo, sporo ići će taj brod

Kad umine Mornarev zanos”

Probudih se, i videh da jedrimo

Kao kad je vreme povoljno:

Beše noć, tiha noć, mesec odskočio visoko;

Mrtva posada bila je na okupu.

Svi su zajedno stajali na palubi,

Za robijašku mrtvačnicu spremni:

Svi su uprli u mene svoje skamenjene oči

Što su se na Mesečini sjajile.

Bolni grč, kletva s kojom su umrli

Nikako da se ugasi:

Nisam mogao da odvratim svoje oči od njihovih,

Niti da ih nateram na molitvu. –

A tad te ukletosti nesta: još jednom

Osmotrio sam okean zelen

I gledao unapred u dalj, pa ipak video malo

Od onoga što se ranije videlo.

Kao neko ko po osamljenom putu

Korača pun straha i zebnje,

I, pošto se jednom osvrnuo, ide dalje

I ne okreće više glavu;

Jer zna, neki grozan zloduh

U stopu se za njim vuče.

No na mene uskoro pirnu vetar,

Ni šuma ni pokreta ne napravi;

Putanja mu nije vodila morem,

Namreskana i  zatamnjena.

Nosio mi je kosu, hladio obraz

Kao proletnji povetarac s livade –

Čudnovato se preplitao s mojim strahovima,

A ipak je bio kao dobrodošlica.

Hitro, hitro plovi brod

No ipak glatko brodi:

lagano, lagano pirka vetrić –

Na mene samo pirka.

Oh, radosna li sna! da l΄ je to zbilja

Vrh svetionika što vidim?

Da li je ovo breg? Da li je ovo crkva?

Da li je ovo moja rodna gruda?

Prođosmo kraj pristanišnog gata,

I ja sam jecajući molio –

O, daj mi da budan budem, moj Bože!

Ili de prespavam mi daj. –

Pristanišni je zaliv bio jasan poput ogledala

Tako je glatko razliven bio!

A na vodi je Mesečina počivala,

I od Meseca senka.

Stena se presavijala, a isto i crkva

Što nad stenom stoji:

Mesečina je tišinom obavila

Mirni vetrokaz.

I zaliv se beleo u nečujnoj svetlosti,

Kad se iz nje izdigoše

Mnoga obličja, senke što su bile

Grimiznih boja.

Na maloj razdaljini od pramca

Te grimizne senke stajale su:

Skrenuh pogled na palubu –

O, Hriste! Šta ugledah ja tamo!

Svaka se trupina prostrta ležala, prostrta i beživotna,

Ali svetog mi raspeća!

Anđeo-svetlonoša, serafim,

Na svakoj je trupini stajao.

Serafimi iz tog jata svi su rukom mahali:

Beše to nebeski prizor!

Stajali su kao znaci kopnu,

Svaki – predivna svetlost:

Serafimi iz tog jata svi su rukom mahali,

Izustili nisu ni glasa –

Ni glasa: ali oh! tišina uroni

Kao muzika u moje srce.

No uskoro začuh pljuskanje vesala,

I začuh Krmarev usklik;

Glava mi se sama na tu stranu okrete

I ja ugledah čamac kako se pojavljuje.

Krmara, i krmarevog sina

Čuh kako brzo pristižu:

Gospode na Nebesima! To beše radost

Koju mrtvi nisu mogli da pomute.

Ugledah i trećeg – začuh mu glas:

To Isposnik je dobri!

On glasno peva svoje pobožne himne

Što ih je ispevao u šumi.

On će dati oprost mojoj duši, on će sprati

Albatrosovu krv.

Prevod: Jelena Stakić