Paul Verlaine (Portrait by Eugene Carriere)
(Metz 30 March 1844 – Paris 8 January 1896)
Les vaincus
À Louis-Xavier de Ricard.
I
La Vie est triomphante et l'Idéal est mort,
Et voilà que, criant sa joie au vent qui passe,
Le cheval enivré du vainqueur broie et mord
Nos frères, qui du moins tombèrent avec grâce.
Et nous que la déroute a fait survivre, hélas !
Les pieds meurtris, les yeux troubles, la tête lourde,
Saignants, veules, fangeux, déshonorés et las,
Nous allons, étouffant mal une plainte sourde,
Nous allons, au hasard du soir et du chemin,
Comme les meurtriers et comme les infâmes,
Veufs, orphelins, sans toit, ni fils, ni lendemain,
Aux lueurs des forêts familières en flammes !
Ah ! puisque notre sort est bien complet, qu'enfin
L'espoir est aboli, la défaite certaine,
Et que l'effort le plus énorme serait vain,
Et puisque c'en est fait, même de notre haine,
Nous n'avons plus, à l'heure où tombera la nuit,
Abjurant tout risible espoir de funérailles,
Qu'à nous laisser mourir obscurément, sans bruit,
Comme il sied aux vaincus des suprêmes batailles.
II
Une faible lueur palpite à l'horizon
Et le vent glacial qui s'élève redresse
Le feuillage des bois et les fleurs du gazon ;
C'est l'aube ! tout renaît sous sa froide caresse.
De fauve l'Orient devient rose, et l'argent
Des astres va bleuir dans l'azur qui se dore ;
Le coq chante, veilleur exact et diligent ;
L'alouette a volé, stridente : c'est l'aurore !
Éclatant, le soleil surgit : c'est le matin !
Amis, c'est le matin splendide dont la joie
Heurte ainsi notre lourd sommeil, et le festin
Horrible des oiseaux et des bêtes de proie.
Ô prodige ! en nos coeurs le frisson radieux
Met à travers l'éclat subit de nos cuirasses,
Avec un violent désir de mourir mieux,
La colère et l'orgueil anciens des bonnes races.
Allons, debout ! allons, allons ! debout, debout !
Assez comme cela de hontes et de trêves !
Au combat, au combat ! car notre sang qui bout
A besoin de fumer sur la pointe des glaives !
III
Les vaincus se sont dit dans la nuit de leurs geôles :
Ils nous ont enchaînés, mais nous vivons encor.
Tandis que les carcans font ployer nos épaules,
Dans nos veines le sang circule, bon trésor.
Dans nos têtes nos yeux rapides avec ordre
Veillent, fins espions, et derrière nos fronts
Notre cervelle pense, et s'il faut tordre ou mordre,
Nos mâchoires seront dures et nos bras prompts.
Légers, ils n'ont pas vu d'abord la faute immense
Qu'ils faisaient, et ces fous qui s'en repentiront
Nous ont jeté le lâche affront de la clémence.
Bon ! la clémence nous vengera de l'affront.
Ils nous ont enchaînés ! mais les chaînes sont faites
Pour tomber sous la lime obscure et pour frapper
Les gardes qu'on désarme, et les vainqueurs en fêtes
Laissent aux évadés le temps de s'échapper.
Et de nouveau bataille ! Et victoire peut-être,
Mais bataille terrible et triomphe inclément,
Et comme cette fois le Droit sera le maître,
Cette fois-là sera la dernière, vraiment !
IV
Car les morts, en dépit des vieux rêves mystiques,
Sont bien morts, quand le fer a bien fait son devoir
Et les temps ne sont plus des fantômes épiques
Chevauchant des chevaux spectres sous le ciel noir.
La jument de Roland et Roland sont des mythes
Dont le sens nous échappe et réclame un effort
Qui perdrait notre temps, et si vous vous promîtes
D'être épargnés par nous vous vous trompâtes fort.
Vous mourrez de nos mains, sachez-le, si la chance
Est pour nous. Vous mourrez, suppliants, de nos mains.
La justice le veut d'abord, puis la vengeance,
Puis le besoin pressant d'opportuns lendemains.
Et la terre, depuis longtemps aride et maigre,
Pendant longtemps boira joyeuse votre sang
Dont la lourde vapeur savoureusement aigre
Montera vers la nue et rougira son flanc,
Et les chiens et les loups et les oiseaux de proie
Feront vos membres nets et fouilleront vos troncs,
Et nous rirons, sans rien qui trouble notre joie,
Car les morts sont bien morts et nous vous l'apprendrons.
I
Et voilà que, criant sa joie au vent qui passe,
Le cheval enivré du vainqueur broie et mord
Nos frères, qui du moins tombèrent avec grâce.
Et nous que la déroute a fait survivre, hélas !
Les pieds meurtris, les yeux troubles, la tête lourde,
Saignants, veules, fangeux, déshonorés et las,
Nous allons, étouffant mal une plainte sourde,
Nous allons, au hasard du soir et du chemin,
Comme les meurtriers et comme les infâmes,
Veufs, orphelins, sans toit, ni fils, ni lendemain,
Aux lueurs des forêts familières en flammes !
Ah ! puisque notre sort est bien complet, qu'enfin
L'espoir est aboli, la défaite certaine,
Et que l'effort le plus énorme serait vain,
Et puisque c'en est fait, même de notre haine,
Nous n'avons plus, à l'heure où tombera la nuit,
Abjurant tout risible espoir de funérailles,
Qu'à nous laisser mourir obscurément, sans bruit,
Comme il sied aux vaincus des suprêmes batailles.
II
Une faible lueur palpite à l'horizon
Et le vent glacial qui s'élève redresse
Le feuillage des bois et les fleurs du gazon ;
C'est l'aube ! tout renaît sous sa froide caresse.
De fauve l'Orient devient rose, et l'argent
Des astres va bleuir dans l'azur qui se dore ;
Le coq chante, veilleur exact et diligent ;
L'alouette a volé, stridente : c'est l'aurore !
Éclatant, le soleil surgit : c'est le matin !
Amis, c'est le matin splendide dont la joie
Heurte ainsi notre lourd sommeil, et le festin
Horrible des oiseaux et des bêtes de proie.
Ô prodige ! en nos coeurs le frisson radieux
Met à travers l'éclat subit de nos cuirasses,
Avec un violent désir de mourir mieux,
La colère et l'orgueil anciens des bonnes races.
Allons, debout ! allons, allons ! debout, debout !
Assez comme cela de hontes et de trêves !
Au combat, au combat ! car notre sang qui bout
A besoin de fumer sur la pointe des glaives !
III
Les vaincus se sont dit dans la nuit de leurs geôles :
Ils nous ont enchaînés, mais nous vivons encor.
Tandis que les carcans font ployer nos épaules,
Dans nos veines le sang circule, bon trésor.
Dans nos têtes nos yeux rapides avec ordre
Veillent, fins espions, et derrière nos fronts
Notre cervelle pense, et s'il faut tordre ou mordre,
Nos mâchoires seront dures et nos bras prompts.
Légers, ils n'ont pas vu d'abord la faute immense
Qu'ils faisaient, et ces fous qui s'en repentiront
Nous ont jeté le lâche affront de la clémence.
Bon ! la clémence nous vengera de l'affront.
Ils nous ont enchaînés ! mais les chaînes sont faites
Pour tomber sous la lime obscure et pour frapper
Les gardes qu'on désarme, et les vainqueurs en fêtes
Laissent aux évadés le temps de s'échapper.
Et de nouveau bataille ! Et victoire peut-être,
Mais bataille terrible et triomphe inclément,
Et comme cette fois le Droit sera le maître,
Cette fois-là sera la dernière, vraiment !
IV
Car les morts, en dépit des vieux rêves mystiques,
Sont bien morts, quand le fer a bien fait son devoir
Et les temps ne sont plus des fantômes épiques
Chevauchant des chevaux spectres sous le ciel noir.
La jument de Roland et Roland sont des mythes
Dont le sens nous échappe et réclame un effort
Qui perdrait notre temps, et si vous vous promîtes
D'être épargnés par nous vous vous trompâtes fort.
Vous mourrez de nos mains, sachez-le, si la chance
Est pour nous. Vous mourrez, suppliants, de nos mains.
La justice le veut d'abord, puis la vengeance,
Puis le besoin pressant d'opportuns lendemains.
Et la terre, depuis longtemps aride et maigre,
Pendant longtemps boira joyeuse votre sang
Dont la lourde vapeur savoureusement aigre
Montera vers la nue et rougira son flanc,
Et les chiens et les loups et les oiseaux de proie
Feront vos membres nets et fouilleront vos troncs,
Et nous rirons, sans rien qui trouble notre joie,
Car les morts sont bien morts et nous vous l'apprendrons.
A legyőzöttek
Louis-Xavier de Ricard- nak
I.
Az Élet ünnepel, s az Eszmény már oda.
Ím, vad örömmel a szálló szélbe nyerítve,
marcangolva tipor a győztesek lova
rájuk, kik még dicsőn haltak, testvéreinkre.
Míg nékünk szégyenünk túl kellett élni, jaj!
Sajgó lábú, vakon tántorgó, kába, csonka,
megcsúfolt, kimerült, vér és sár lepte raj,
megyünk, ajkunkon a panaszt már el se fojtva.
Vaktában, vaksötét úton bandukolunk,
mint gyilkos banda, mint megannyi meggyalázott;
nincs asszonyunk, szülőnk, házunk, jövőnk, fiunk;
utunkra erdeink lángja vet rőt világot!
Ó, minthogy végzetünk betelt, és odavan
végleg minden remény, biztos a csata veszte,
a legnagyobb erőfeszítés hasztalan,
s nincs is hozzá erőnk, sőt szívünk gyűlöletre
sem képes már, mire a földre éj terül,
balgán föladva a reményt, hogy eltemetnek,
hulljunk el feltünés nélkül, névtelenül,
mint döntő harc után illő a veszteseknek.
II.
A mennybolt peremén halvány sugár remeg,
s felborzolja a hűs szél, mely föltámad újra,
a fák lombjait, a virágos réteket.
A virradat! üdén simogat hűvös ujja.
Rózsaszín lesz Kelet fakó ege, kiolt
ezüst csillagokat a menny fénylőbb arannyal;
a kakas, e serény és éber őr rikolt;
harsány pacsirta száll, s kiáltja: itt a hajnal!
Nappal van: csillogó pompában fenn a nap!
E nappal, társaim, mely csupa fény s vidámság,
zavarja nyugtalan álmunkat s a vadak
és a dögmadarak iszonyú lakomáját.
Mily csoda! Remegés kél a szivünkben, át-
tör mellvértünkön is tündöklő sugarakkal;
különbül halni meg, ezért emészt a vágy,
a jó, a régi faj haragja s gőgje sarkal.
Fel! Talpra hát! Gyerünk! Menjünk előre! Fel!
Nem kell fegyverszünet, elég volt már a szégyen!
Fel harcra, harcra fel! Hiszen forrón tüzel
s boldogan gőzölög a vérünk szablyaélen!
III.
A vesztes börtöne éjén azt mondogatja:
élünk mi még, habár rajtunk a vasbilincs.
Vállunkat mialatt a nyakvas megrogyasztja,
ereinkben kering a vér, e drága kincs.
Akár két fürge kém, éber szempár figyel ki
arcunkból, homlokunk mögött még gondolat
terem agyunkban, és ha kell majd törni, marni,
kemény lesz fogsorunk, s karunk gyorsan lecsap.
Meggondolatlanul baklövést baklövésre
halmoztak a hülyék, s megbánják még nagyon;
csúfságunkul vetik a kegyelmet elénkbe.
Nos jó! A kegyelem bosszúnkra alkalom.
Láncra vertek! De már rejtelmes ráspolyoknak
enged a lánc, lehull, s a lefegyverezett
őrökre verjük azt; a győztesek toroznak,
s közben a szökevény egérutat vehet.
Új csata vár miránk! S tán győzelem, de véres,
iszonyú csata és kegyetlen győzelem,
s mivel ezúttal a diadal a Jogé lesz,
a végső harc ez a harc lesz, kétségtelen!
IV.
Mert a holt, bármi áll rejtelmes vén regékben,
halott: megteszi a kardvas azt, ami kell,
hősi korból való árnyak csontváz-gebéken
az ólmos ég alatt nem vágtatnak le-fel.
Roland s Roland hires kancája mese nékünk,
minket nem érdekel, csak fejtörést kiván,
elfecsérelt időt, s hogy bárkit megkimélünk,
abban ne bízzatok: csalatkoztok csunyán.
Kezünktől estek el, ha oldalunkra áll a
szerencse. Térdelők, kezünktől estek el!
Az igazság meg a bosszúvágy ezt kivánja,
sürgősebbet a szebb jövő sem követel.
S a sok-sok éve oly terméketlen, szikes táj
kifolyt véreteket örömmel issza be,
melynek zamatos fanyar párája felszáll,
és vörösleni kezd a felhők pereme.
S ha farkas, eb, madár csontotokról lemarja
a húst és gyomrotok mélyén vájkálni kezd,
kacagunk; örömünk nincs aki megzavarja,
mert a halott halott, s tőlünk tudjátok ezt.
I.
Az Élet ünnepel, s az Eszmény már oda.
Ím, vad örömmel a szálló szélbe nyerítve,
marcangolva tipor a győztesek lova
rájuk, kik még dicsőn haltak, testvéreinkre.
Míg nékünk szégyenünk túl kellett élni, jaj!
Sajgó lábú, vakon tántorgó, kába, csonka,
megcsúfolt, kimerült, vér és sár lepte raj,
megyünk, ajkunkon a panaszt már el se fojtva.
Vaktában, vaksötét úton bandukolunk,
mint gyilkos banda, mint megannyi meggyalázott;
nincs asszonyunk, szülőnk, házunk, jövőnk, fiunk;
utunkra erdeink lángja vet rőt világot!
Ó, minthogy végzetünk betelt, és odavan
végleg minden remény, biztos a csata veszte,
a legnagyobb erőfeszítés hasztalan,
s nincs is hozzá erőnk, sőt szívünk gyűlöletre
sem képes már, mire a földre éj terül,
balgán föladva a reményt, hogy eltemetnek,
hulljunk el feltünés nélkül, névtelenül,
mint döntő harc után illő a veszteseknek.
II.
A mennybolt peremén halvány sugár remeg,
s felborzolja a hűs szél, mely föltámad újra,
a fák lombjait, a virágos réteket.
A virradat! üdén simogat hűvös ujja.
Rózsaszín lesz Kelet fakó ege, kiolt
ezüst csillagokat a menny fénylőbb arannyal;
a kakas, e serény és éber őr rikolt;
harsány pacsirta száll, s kiáltja: itt a hajnal!
Nappal van: csillogó pompában fenn a nap!
E nappal, társaim, mely csupa fény s vidámság,
zavarja nyugtalan álmunkat s a vadak
és a dögmadarak iszonyú lakomáját.
Mily csoda! Remegés kél a szivünkben, át-
tör mellvértünkön is tündöklő sugarakkal;
különbül halni meg, ezért emészt a vágy,
a jó, a régi faj haragja s gőgje sarkal.
Fel! Talpra hát! Gyerünk! Menjünk előre! Fel!
Nem kell fegyverszünet, elég volt már a szégyen!
Fel harcra, harcra fel! Hiszen forrón tüzel
s boldogan gőzölög a vérünk szablyaélen!
III.
A vesztes börtöne éjén azt mondogatja:
élünk mi még, habár rajtunk a vasbilincs.
Vállunkat mialatt a nyakvas megrogyasztja,
ereinkben kering a vér, e drága kincs.
Akár két fürge kém, éber szempár figyel ki
arcunkból, homlokunk mögött még gondolat
terem agyunkban, és ha kell majd törni, marni,
kemény lesz fogsorunk, s karunk gyorsan lecsap.
Meggondolatlanul baklövést baklövésre
halmoztak a hülyék, s megbánják még nagyon;
csúfságunkul vetik a kegyelmet elénkbe.
Nos jó! A kegyelem bosszúnkra alkalom.
Láncra vertek! De már rejtelmes ráspolyoknak
enged a lánc, lehull, s a lefegyverezett
őrökre verjük azt; a győztesek toroznak,
s közben a szökevény egérutat vehet.
Új csata vár miránk! S tán győzelem, de véres,
iszonyú csata és kegyetlen győzelem,
s mivel ezúttal a diadal a Jogé lesz,
a végső harc ez a harc lesz, kétségtelen!
IV.
Mert a holt, bármi áll rejtelmes vén regékben,
halott: megteszi a kardvas azt, ami kell,
hősi korból való árnyak csontváz-gebéken
az ólmos ég alatt nem vágtatnak le-fel.
Roland s Roland hires kancája mese nékünk,
minket nem érdekel, csak fejtörést kiván,
elfecsérelt időt, s hogy bárkit megkimélünk,
abban ne bízzatok: csalatkoztok csunyán.
Kezünktől estek el, ha oldalunkra áll a
szerencse. Térdelők, kezünktől estek el!
Az igazság meg a bosszúvágy ezt kivánja,
sürgősebbet a szebb jövő sem követel.
S a sok-sok éve oly terméketlen, szikes táj
kifolyt véreteket örömmel issza be,
melynek zamatos fanyar párája felszáll,
és vörösleni kezd a felhők pereme.
S ha farkas, eb, madár csontotokról lemarja
a húst és gyomrotok mélyén vájkálni kezd,
kacagunk; örömünk nincs aki megzavarja,
mert a halott halott, s tőlünk tudjátok ezt.
Fordította: Kálnoky László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése