Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)
(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )
Posljednja bosanska elegija
Kolji Mićeviću
»u dosluhu sa budućnošću«
Pod lipu se više nećes vratiti,
uprkos svjetlosti male svjetiljke,
bar ne u ovom životu. Pod lipom
više nećeš čitati „Voćnjake“.
Tu možda, uz lozu, kretao se vrutak krvi,
i tijelo se račvalo u granama, to tijelo
kome ništa nije bilo strano, ni potrebno,
osim daljine i skrame vremena pod pepelom.
Tvoja pisma kreću u svakom času
svim stanovnicima Zemlje,
tvoja duga pisma, u njima:
sahat kule, stećci, džamije,
k r i s t i n a d e p i z a n,
i harmonično kretanje zvijezda,
koje, u dosluhu sa budućnošću, ispisuju
čitke stranice slučajnih života.
Vrijeme se račva uvijek na istom mjestu,
za trpezom, dok podne izbija, užreno ili mrazno,
dok se sjeda a jedan ipak neće sjesti,
i dok se nazdravlja budućoj opijenosti,
u gradu koji je stvorio Irfan Horozović.
Ne raseljava se svijet, ni prijatelji,
samo mi užurbano pripremamo pokret,
dok nam Haron krade pisma,
koja će, na talasima Vrbasa,
čitati neko milo dijete.
Snu se prepušta podvižnik,
umoran od ophodnje, ipak,
snu već naraslom do jecaja,
što će izbiti kao moto životu.
Klone na klupu prolaznik,
njegov pozdrav s tobom pututje,
kao prevoji brda u izmaglici,
što plavkasti, prije počinka,
na budućnost podsjećaju.
Hoću li mahnuti odsutnom prijatelju,
koji samo moj znak čeka,
da bi krenuo, ponovo, uvijek ponovo,
prema neshvatljivoj zemlji Bosni.
Utolsó bosnyák elégia
Kolja Micevicnek
»mint a jövő cinkosai«
Ebben
az életben többé már nem térsz vissza
a hárs
alá, bár az a kis lámpás
még
mindíg ott ég. A hárs alatt
többé
nem olvasod a „Kerteket“.
Tán
itt, a szőlőtőke mellett buzgott a forró vér
és
bontotta lombos ágait a test, az emberi test,
melynek
semmi sem volt idegen, semmi sem kellett,
csak a
tág tér és a gyökér az idő hamva alatt.
A Föld
minden lakójának
folyamatosan
küldöd leveleid,
hosszú
levelek és bennük:
óratornyok,
sírkövk, dzsámik,
k r i
s t i n a d e p i z
a n,
a
csillagok harmonikus mozgása,
melyek
mint a jövő cinkosai, véletlen létük
tiszta
lapjait betűkkel töltik ki.
Az idő
midíg ugyanazon a helyen ágazik el,
az
asztalnál, szólítva a terítékhez a forró
vagy
agyonfagyott delet, de egy mégsem ül le,
míg a
városban, melyet Irfan Horovic teremtett
a
jövendő, mámoros napokat ünneplik.
Nem
költözködik a világ, a barátok sem,
csak
mi készülődünk, sürgetve a múlást
míg
Kháron leveleinket gyűjtögeti,
melyeket
a Vrbász hullámain,
halkan,
egy kedves gyermek fog olvasni.
Álomba
bágyad a gyarló,
a
hajlongásba fáradt, mégis,
álomba,
mely a sírásból fakadt
és a
közömbös élet értelmévé vált.
Padon
szendereg a vándor,
köszöntése
veled utazik,
mint
ködös utakon a hegyek ormai,
melyek
a kék fátyolon keresztül,
nyugovóra
térés előtt, a jövő fényeit sejtetik.
Intek-e
majd távoli barátomnak,
ki
csak erre a jelre vár,
hogy
újra és újra elinduljon,
a fel nem fogható föld, Bosznia felé.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése