Ranko Risojević (Riszojevity Ranko)
(Kalender kod Bosanske Kostajnice 1943 - )
Sedma bosanska elegija
Izetu Sarajliću
»oslonjen o dasku stola«
Ti ne postavljaš tračnice u pustoši,
ne skrećeš rijeke, ne hvataš
sunčevu svjetlost u žižu sočiva.
Oslonjen o dasku stola, uz prozor,
prolaziš tunelom vođen svjetlošću
nekih neveselih života.
Najteže je odložiti pisaljku,
i zaklonjen novinama čačkati nos.
Dobro se ručalo, radio muzicira,
dijete prevrće svoju slikovnicu.
Da li kasniš? Sve bije prema tvome uhu,
sve te salijeće da ne bi zaspao.
Može li se preuzeti svaka obaveza?
Potrajaće dugo nečije prijateljstvo,
ali šta s njim? Vrijeme zastaje,
da se donese odluka, ali ruka
ne može da klone. Klone pogled,
zamuknu usta, utiša se šapat prašine.
Šta bi htjela pomrčina?
Ako upališ svjetiljku,
ako oslobodiš ruku svoju,
hoće li se uopšte vratiti?
Čekaćeš uz prozor, prozebao,
pekari će raznositi kruh,
noćni čuvari odlaziti na počinak
zabavljeni svježim novinama.
Ulica će prolaziti tvojom sobom,
guraće te od stola prodavci srećaka,
premještati s mjesta na mjesto,
dok ne završiš na tavanu.
Slušaćeš dolje pokrete života,
tražiti svoj puls, opipavati džepove
u potrazi za čikom cigarete.
Minuti će proticati neizmjerni,
uranjati u pamuk, pretihi.
Ništa neće uznemiravati tvoju tugu.
Pauci će uspostaviti liniju
između tvoga tijela i krova.
A iznad, iznad crepova, visoko,
da je samo pogledati, goluba pismonošu,
kako je zaboravio na sve poruke
i leti za sivom golubicom.
Hetedik bosnyák elégia
Izet Sarajlicnak
»asztalra támaszkodva«
A
pusztába nem raksz le vágányokat,
nem
térítesz folyókat, nem gyűjtesz
nagyítólencsével
fényes sugarakat.
Asztalra
támaszkodva, az ablaknál,
haladsz
az alagútban
szomorú
életek fényétől vezérelve.
Legnehezebb
a tollat félretenni
és
újságba bújva matatni az orrlikban.
Jó
ebéd volt, bezabáltunk, szól a rádió,
a
gyerek képeskönyvét lapozgatja.
Talán
elkésel? Sok hang füled ellen kél,
hogy
el ne aludj, minden ellened él.
Vállra
lehet-e venni minden kötelességet?
Soká
eltarthat valaki igaz barátsága,
de mi
lesz belőle? Megáll az idő,
hogy
határozat születhessen, de a kéz
nem
ernyedhet. Bágyadhat a tekintet,
elnémulhat
a száj majd elhal a por suttogása.
Mit akarhat az alkony?
Ha felgyújtod a lámpát,
ha felszabadítod kezed,
akkor egyáltalán visszatér-e?
Agyonfagyva vársz az
ablaknál,
a pékek viszik a kenyeret,
az éjjeliőrök hajnali
újságokat
olvasva térnek nyugovóra.
Az utca keresztülmegy
szobádon,
az asztaltól sorsjegyárusok
lökdösnek el,
egyik helyről a másikra
költöztetnek,
míg a padláson nem végzed.
Lenn az élet lüktetését
hallod,
pulzusodat keresed, zsebed
tapogatod,
vézna kezed hátha csikkre
lel.
A percek számolatlanul
telnek,
csendesen pamutba elmerülve.
Bánatodat semmi sem fogja
háborgatni.
A pókok finom fonalat
húznak
zsibbadt tested és az ódon
tető közé.
De magasan, magasan, a
cserepek felett
legalább megpillantható a
hírhozó galamb,
ahogy feledve minden szép
üzenetet,
repesve, szürke párja után száll.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése