Arthur Rimbaud Ophélie – Ofélia - Ophelia - Ofelija

Arthur Rimbaud

Charleville 20 October 1854 – Marseille 10 November 1891

Alexandre Cabanel: La blanche Ophélia

Ophélie

I

Sur l'onde calme et noire où dorment les étoiles

La blanche Ophélia flotte comme un grand lys,

Flotte très lentement, couchée en ses longs voiles...

– On entend dans les bois lointains des hallalis.

Voici plus de mille ans que la triste Ophélie

Passe, fantôme blanc, sur le long fleuve noir;

Voici plus de mille ans que sa douce folie

Murmure sa romance à la brise du soir.

Le vent baise ses seins et déploie en corolle

Ses grands voiles bercés mollement par les eaux;

Les saules frissonnants pleurent sur son épaule,

Sur son grand front rêveur s'inclinent les roseaux.

Les nénuphars froissés soupirent autour d'elle;

Elle éveille parfois, dans un aune qui dort,

Quelque nid, d'où s'échappe un petit frisson d'aile :

– Un chant mystérieux tombe des astres d'or.

II

Ô pâle Ophélia ! belle comme la neige !

Oui tu mourus, enfant, par un fleuve emporté!

– C'est que les vents tombant des grands monts de Norwège

T'avaient parlé tout bas de l'âpre liberté;

C'est qu'un souffle, tordant ta grande chevelure,

A ton esprit rêveur portait d'étranges bruits;

Que ton cœur écoutait le chant de la Nature

Dans les plaintes de l'arbre et les soupirs des nuits;

C'est que la voix des mers folles, immense râle,

Brisait ton sein d'enfant, trop humain et trop doux ;

C'est qu'un matin d'avril, un beau cavalier pâle,

Un pauvre fou, s'assit muet à tes genoux !

Ciel! Amour! Liberté! Quel rêve, ô pauvre folle !

Tu te fondais à lui comme une neige au feu :

Tes grandes visions étranglaient ta parole

– Et l'infini terrible effara ton oeil bleu !

III

– Et le poète dit qu'aux rayons des étoiles

Tu viens chercher, la nuit, les fleurs que tu cueillis,

Et qu'il a vu sur l'eau, couchée en ses longs voiles,

La blanche Ophélia flotter, comme un grand lys.

sir John Everett Millais: Ophelia

Ofélia

1

A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,

fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,

lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.

S hallalik zengenek a messzi csaliton.

Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt

árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.

Ím ezredéve már, hogy szelíd tébolyának

borzong románcain az esti fuvalom.

Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,

mint pártát, habokon hintázó fátyolát.

Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,

s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.

Körötte suttogón a vízirózsa rebben.

Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb

ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.

S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.

2

Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,

meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.

Mert füledbe a szél, amint betört a norvég

hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.

Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,

merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,

hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára

meghallotta szived a természet szavát.

Mert megtörte dühös hörgésével a tenger

oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,

s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel

némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.

Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!

Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.

Elfulladt a szavad a roppant látomáson.

- S a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.

3

S a költő szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,

keresve, hol van a hajdan szedett virág;

s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,

mint nagy liliomot, fehér Oféliát.

Fordította: Rónay György

 

Eugéne Delacroix: La mort d΄Ophélie  

Ophelia

1

On the calm black wave where the stars are sleeping
the white Ophelia floats like a great lily.
Floats very slowly, lying in her long veils…
--Far off in the woods there are hunters’ calls.

It’s already more than a thousand years that sad Ophelia
passes, a white phantom, on the long black river;
More than a thousand years that her gentle craziness
murmurs her romantic story to the evening breeze.

The wind kisses her breasts and arranges her great veils,
cradled softly by the waves, in a halo around her;
the shivering willows weep on her shoulder,
the reeds bend above her wide dreaming forehead.

The rumpled lotuses sigh around her;
she awakes sometimes, in a sleeping alder,
some nest from which a little shiver of wing escapes:
--a mysterious chant falls from the golden stars.

2

O pale Ophelia! beautiful as snow!
Yes you died, child, carried away by a river!
--It’s that the winds coming down from the mountains of Norway
talked to you quietly of bitter freedom;

it’s that a gust, twisting your long hair,
carried strange sounds to your dreaming mind;
your heart heard the singing of nature
in the wails of the tree and the sighs of the nights;

It’s that the voice of the crazy seas, immense groan,
broke your child’s breast, too human and too sweet;
it’s that one morning in April, a handsome pale cavalier,
a poor fool, sat mute at your knees!

Heaven! Love! Freedom! What a dream, O poor foolish girl!
You melted into him like a snow in the fire:
Your great visions strangled your words
--and terrible infinity appalled your blue eye!

3

--And the poet says that by starlight
you come looking at night for the flowers you gather,
and that he saw on the water, lying in her long veils,
the white Ophelia floating like a great lily.

                                        Translated by Sedulia Scott

Rimbaud s Ophelia by Alice Mc Mahon

Ofelija

1

Na mirnom crnom valu gde zvezde sanjaju

Bela Ofelija poput velikog krina

leluja velovima koji uranjaju…

Odjek hajke stiže iz šuma, iz daljina.

Već vekovima tužna Ofelija tako

Plovi , sablast bela, rekom što crna teče.

Već vekovima krotka ludost njena lako

Romori svoju romansu u lahor, u veče.

Vetar velove vije, grudi joj celiva,

Voda ljuljuška velove, spletene, bele;

Na ramenu joj drhte, plaču rese iva,

Nad čelom koje sanja tske se nadnele.

Uzdišu oko nje lokvanji koji venu;

Katkada u jovi zaspaloj budi gnezda

Iz kojih mali drhtaj krila prhne u trenu:

– Tajanstvena pesma sa zlatnih pada zvezda.

2

Bleda Ofelijo! Lepa poput snegova!

Da, ti umre, dete, odnele su te vode.

– Vetrovi što se ruše s norveških bregova

Šaptali su ti reči opore slobode;

To dah jedan đto ti guste svijao kose

Čudne nosaše zvuke tvom duhu što sanja;

Slušalo ti je srce pev prirode, što se

Javi uzdahom noći i tužaljkom granja.

To ti glas ludih mora, grcaj nedogledan

Slomi detinju grud, a preblaga je bila;

To u aprilsko jutro lep bledi vitez jedan,

Jadni ludak, nemo sede do tvoga krila.

Raj! Ljubav! Sloboda! Ludom, kakva snivanja!

Na toj si vatri bila kô sneg što se topi;

Reč ti vizija stesni u svoja zbivanja

– Sa stravom se beskraj u plavom oku stopi.

3

A pesnik kaže da preko zvezdane pruge

Dolaziš noću, tražiš cveće što si brala,

I da vide na vodi velove tvoje duge;

Ofelija plovi, veliki krin vrh vala.

Prevod: Ivan V. Lalić