Jobbágy Károly (Karolj Jobađ)
(Balassagyarmat, 1921. május 27. – Budapest, 1998. január 16)
Madarak
A villamos csörög, cseng,
vasat ölel a vas, sikít,
csikordul, fényes tagjait
villantja; közben fölzeng
– mint hat gépágyú robbanó
robaja – egy kipufogó.
Ebben a szörnyű, állati
zsivajban látom, hogy Kati
felnéz és aztán rámnevet,
s meg is szólal:
„Te! Figyeled?
Rigó!”
Rigó? Hol?
– „Hallgasd!”
S újra csak
sivít a dinamó s lecsap
egy láda döngve valahol.
Kati csak néz és felkacag:
– „Szépen dalol !”
Nem birom már. Játszik velem?
De egy félpercre hirtelen
elhal a zaj s már hallom én…
– nem képzelgés, vízió –
ot ül a televízió –
antennán s fütyül csodamód
a rigó.
Aztán a zajokkal teli
város azonnal elnyeli.
De engem furdal a talány:
Hogy hallotta meg ez a lány?
Nem vagyok én sem süket még,
szeretem is a füttyöket,
de itt, hol zúg a nép s a gép
nem veszem észre semmikép.
S rájöttem. Kétség sem maradt:
Hallják egymást a madarak.
Zajokon át, s nem kell se drót,
se szél, se víz, se más közeg…
meghallja rigó – a rigót.
„… S mindig a csúcsra, oda ül;
ha egyedül, hát egyedül…”
– folytatja az én madaram,
néz, visszanéz mindúntalan,
de aztán, – mint ki hazajött,
fészket rak karjaim között
s megszólal dallamos, rigó-
hangján fel is sóhajtva:
„Ó!
Itt, itt, de jó!”
Ptice
Tramvaj zvoni, juri,
gvožđe gvožđa grli,
krakovi metala škripe,
vrište, sjaje; i zabruji
– kao jeka šest topova –
ventil nekog motora.
Užasna je ta galama
al’ jednom Katica mala
mladalački mi se nasmeši
i dobaci:
„Hej! Čuješ li?
Kos!“
Kos? Gde?
– „Slušaj!“
I ponovo
buka, zuj dinama,
na trotoar teret pada.
Ona me nasmejano gleda:
– „Lepo peva!“
Igra li se ona sa mnom?
Za trenutak jedan utiša
se galama i čujem i ja…
– nije utvara, vizija –
na jednoj anteni
jasno, prekrasno peva
kos.
Glasova puna
cesa ga guta.
I mene od onda kopka:
Kako je čula devojka?
Nisam još gluh, nikako,
i zvižduke volim, jako,
ali tu gde bruji sve živo,
ovde nisam primetio.
Saznah. Bez nedoumice:
Jedna drugu čuju ptice.
I kroz galamu, ne treba
im žica, vetar ili voda…
kos će uvek čuti kosa.
„… I uvek ka vrhu teži;
ako je sam, onda sam sedi…“
– nastavlja sad moja ptica,
gleda, gleda i doziva –
i kao da kući stiže
u mom naručju se ugnezdi,
i čuje se pesma kosa
uz uzdah blaženi:
„O!
Tu, tu je udobno!“
Prevod: Fehér Illés
Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
Családi kör, Novi Sad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése