Octavio Paz - Napköve

Octavio Paz Lozano

(Mexico City Marzo 31, 1914 – Mexico City Abril 19, 1998)

Piedra del sol

Museo Nacional de Antropologia, Ciudad de Mexico



Napköve^*

A Tizenharmadik jő… S most is ő az első,

Ő az Egyedüli – egyetlen pillanat:

Mert ki vagy, ó, Királynőm, az első vagy a végső?

Gerard de Nevral, Artémis

 OLIN 4. NAPJA

kristály-levelű fűz, víz-ágú nyárfa,

szélben hajladozó magas szökőkút,

mely táncolva is bizton áll a földön,

hömpölygő folyóvíz, mely kanyarogva,

gyorsul, lassul, de minden kerülőn át

mindig megérkezik: nyugodt iramban

csordogáló csillag vagy tavasz árja,

egész éjjel magárazárt szemekkel

baljós próféciákat mormoló víz

egyhangún sorjázó hullámverése,

habra hab, amíg mindent elborítnak

sosem-hanyatló zöld teljhatalommal,

mely mint szárnyak tündöklő ragyogása,

ha kiterjeszkednek a szabad égen,

hömpölyögve az eljövendő napoknak

sűrűje és a balszerencse vészjós

fénye közt, amely dalával az edőt

kővé-dermesztő madárhoz hasonló,

míg a felénk közelgő röpke üdvök

el-eltűnedeznek az ág-bogak közt,

fény-percek, mik közt madarak szemeznek,

kezünk közül kisikló sejdítések,

hirtelen dalhoz hasonló jelenlét,

mint a tűzvész közepén daloló szél,

a világot, hegyével s tengerével

együtt, fennen lebegtető tekintet,

agátkőn-szűrt testi, tapintható fény,

fény combjai, fény hasa, tenger öblök,

napsütötte szikla, felhő-színű test,

olyan színű, mint hirtelen-kelő nap,

a pillanat szikrázva testet ölt itt,

testeden át a világ látható lesz,

áttetsző anyagán áttetszik ő is,

hangok galériái közt bolyongok,

csupa-zengés közt tengve erre-arra,

vakon tántorgok át a ragyogáson,

egyik fény szétszed, másik újraalkot,

ó, elvarázsolt sűrű oszloperdő,

a fény boltívei alatt belépek

egy tündöklő ősz kanyar folyosóin,

úgy járom testedet, mint a világot,

a hasad tágas, napsütötte tisztás,

melled két templom, hol párhuzamossan

a vér kettős misztáriummal áldoz,

tekintetem körülfon, mint a repkény,

te zúgó-tenger-ostromolta város,

várfal, melyet két duráncibarack-szín

félre hasít a tündöklő sugárzás,

sófödte táj, sziklákkal, madarakkal,

délszak törvénye alatt roskadozva,

a vágyaim szinébe öltözötten,

mint a gondolat bennem, meztelen jársz,

úgy járok szemeidben, mint a vízben,

tigrisek isznak álmot e szemekből,

e lángokon kolibri perzselődik,

úgy járok homlokodon, mint a holdon,

és gondolataid közt, mint a felhő,

úgy járok hasadon, mint álmaid közt,

kukorica-öled ring énekelve,

kristály-öled, víz-öled, ajkaiddal,

lengő fürtjeiddel, nézéseiddel

egész éjjel záporozol, s egész nap

a mellemben kutatsz víz-ujjaiddal,

víz-ajkaiddal szememet lezárod,

csontjaimra záporozol, egy folyékony

fa ereszt víz-gyökereket szivembe,

mint egy folyón, úgy ringok csípődön,

úgy járok testeden, akár az erdőn,

mint valami ösvényen a hegyek közt,

mely váratlan nyilt szakadékba torkoll,

tüskés gondolataid közt bolyongok,

és fehér homlokod kijáratánál

árnyam magát zuhanva összezúzza,

s én tagjaim egyenkint összeszedve

testtelen megyek már, tapogatózva,

emlékezet végtelen folyosói,

ajtók, és egy kongó szalonra nyílnak,

hol annyi régi nyár teteme bomlik,

háttérben a szomj ékkövei égnek,

egy arc, eszembe jut s már szertefoszlott,

egy kéz, amely érintésemre széthull,

kusz-pókhló-szövedék-befonta

mosolyai rég-messzetűnt időknek,

homlokom kijáratában keresve

keresek egy percet, de nem találom,

egy arc villámait és viharát az

éjbeborult fák közt alázuhogva,

wső-arcot az árnyakfödte parkban,

konokon csorgó vizet oldalamnál,

keresem s hasztalan, magamban írván,

nincs itt senki, hull a nap, hull az év is,

s én is hullok a perccel, mélybe hullok,

láthatalan út, tükörről tükörre,

melyek szétzúzott képem sokszorozzák,

napokon, bejárt perceken tiporva

tiprok árnyam gondolatai közt, az

árnyamon tiprok, egy percet keresve,

egy múlt napot, mely mint madár, oly élő,

a délután ötórás napsütésben,

mit a tezontle-falak árnya enyhít:

tömött gerezdjét érlelte az óra,

s megnyílván, rózsás belsejéből ifjú

lánycsapat pattant ki, vígan kirajzva

a gimnázium köves udvarára,

s ő úgy járt köztük, mint az ősz, nyulánkban,

az árkádok alatt, fénytől övezve,

s a tér, a mindenfelől ráfonódó,

áttetsző, arany bőrrel borította,

fénycsíkos tigris, barnaszőrű szarvas

az éjszaka szövevényes vidékén,

az eső zöld erkélyein könyöklő

lányka, akit megpillantottam egykor,

számtalan ifjú arcok sokasága,

elfeledtem a neved Melusina,

Laura, Mária, Perszephonela,

minden arc a tiéd és semelyik se,

minden óra te vagy és semelyik se,

mintha csak fa volnál és mintha felhő,

minden madár, s egy csillag ráadásul,

a hófehér megvillanó kardhegyéhez

s vérrel telt pohárhoz vagy hasonló,

repkény, amely befonja s megrepeszti

a lelket s elszakítja önmagától,

jáspiskövön tűz-írás lángbetűkből,

hasadék a szirtben, kígyó-királynő,

gőzoszlop, feltörő forrás a kőben,

holdbéli porond, szirti sas lakása,

csöpp ánizs-szem, parányi és halálos

tövis, mely halhatatlan kínokat gyújt,

tengeralatti völgy pásztorleánya

s a halál völgyeinek őrzője,

lián a szédület szirtmeredélyén,

kusza indák mérges futónövénye,

lét szőleje, feltámadás virága,

úrnője villámnak és fuvolának,

jázminvirágos erkély, só a sebben,

rózsacsokor a halálraitéltnek,

augusztusi hó, vérpad-holdvilággal

a tengerek írása a bazalton,

a szelek írása a sivatagban,

nap öröksége, gránátalma, kéve,

lángokban álló arc, és láng-emésztett,

hajszolt ifjú arcok, kisértet-évek,

önmagukba-visszatérő napok, mik

mindig csak egy falra s egy keresztre néznek,

izzik a perc, s benne egy arcba olvad

a lángok sorjázó, számtalan arca,

és minden év már csak egyetlen év,

és minden arc már csak egyetlen arc,

és minden század csak egyetlen perc,

s századok századaira elállja

egy szempár a jövendő minden útját,

nem áll előttem semmi más, csak egy perc,

amelyet álombéli látomások

láncára fűződő álmon cseréltem,

az álom érdes anyagán csiszolva,

kiszakítva az éji semmiségből,

kézzel küzdve ki minden betűjét,

míg ottkint az idő letépi láncát

s a világ lelkem kapuin dörömböl

megannyi gyilkos határidejével,

csak egy perc, miközben a városok s a

nevek és ízek, minden, mit megéltünk,

vak homlokom mögött bomolva széthull,

miközben az éj mély szomorúsága

szivem és porhüvelyem megalázza,

s a vérem lassabban kezd csörgedezni,

és fogaim elvásnak, és szememre

fátyol hull, és napok és az évek

iszonyú űreiket egybegyűjtik,

s az idő összecsukja legyezőjét,

s képei mögött nincs semmi, de semmi,

a perc alámerül s felszínre bukkan

a halál habjain, s az éj sötéten

fenyegető ástása mered rá,

a fenyegető, torz abrakadabra,

amit a szorgos, álarcos halál mond,

a perc elmerül és magára hajlik,

mint egy bezáruló ököl, akár egy

gyümölcs, mely önnön bensejében érik,

s önmagát issza s önmagába csordul,

a perc, az áttetsző, magára zárul,

s befelé érik, gyökereket eresztve,

énbennem nő, mindenemet betöltve,

megőrült lombja kikerget magamból,

az ő madara lesz csak minden eszmém,

az ő higanya csörgedez eremben,

ész fája, idő-zamatú gyümölcs – ó,

élnivaló s egyszer-már-éltem élet,

idő, mely dagályával elborít és

visszavonul, el sem fordítva arcát,

ami elmúlt, nem volt, csak ezután lesz,

és teljes némaságban beletorkoll

más percekbe, amelyek elenyésznek:

szemtől szembe a kő- s salétrom-esttel,

melyben láthatalan kések lapulnak,

egy kibetűzhetetlen vörös írást

égetsz bőrömre, számtalan sebébe

bebugyolálva, mint egy láng-ruhába,

égek, el sem hamvadva, vízre vágyom,

s szemedben nincsen víz, hisz csupa kő az,

és csupa kő a hasad és a kebled

és derekad, és por-ízű az ajkad,

mérgezett-idő-íze van a szádnak,

és poshadt-kútvíz-ízű a te tested,

tükör-folyosó, mely a szomjazónak

szemét tükrözi egyre, folyosó, mely

oda tér vissza mindig, honnan indult,

s te, mint a vakot, kézenfogva vonszolsz

e csökönyös csarnokokon keresztül

a kör közepébe, s magasba csapsz ott,

mint mikor lángok fáklyává fonódnak,

akár az éles fény, mely megigéz, mint

a vesztőhely a halálraitéltet,

hajlékonyan, mint az ostor, s nyulánkban,

mint holdfénybe feltartott két iker kar,

és éles szavaid mellembe vájnak,

hogy kiürüljek s elnéptelenedjek,

emlékeimet egyenként kitéped,

elfeledtem a nevem is, a disznók

közt röfögnek barátaim, vagy ottlent

rohadnak a napon egy szakadékban,

nincs bennem semmi, csak egy óriás seb,

mély üreg, ahol többé senki sem jár,

ablaktalan jelen, vak gondolat, mely

folyton újra önnön tündökletébe

tér vissza, felvillanni s elenyészni,

eszmélet, melyet egy szem fénye jár át,

s önnön nézését nézi, elveszítve

minden világát:

                         láttam, Melusina,

szörnyű zöld pikkelyed ragyogni reggel,

az ágyruhák közt összetekeredve,

s madár-hangon kiáltottál, ocsudva,

és lezuhantál törten és fehéren,

csak ez a kiáltás maradt belőled,

s századok múltán itt vagyok, köhögve,

romlott szemmel hüvelyezgetve régi

fényképek közt:

                          nincs senki, senki sem vagy,

egy marék hamu meg egy seprű hozzá,

egy csorba kés s egy puha selyempárna,

néhány csontra rátapadt száraz irha,

egy aszott fürt s egy fekete sötét lyuk,

s a lyuk mélyén egy immár ezredéve

vizek aljára sűllyedt kisleányszem,

egy kút mélyébe temetett tekintet,

kezdettől fogva rénknéző tekintet,

kristály-tekintete az ősz anyának,

ki ifjú apát lát nagyfiában,

anya-tekintete az árva lánynak,

ki felnőtt apjában egy kisfiút lát,

az élet legaljáról ránkmeresztett

tekintetek, csapdái a halálnak,

– vagy fordítva: e szemekbe zuhanni

tán annyi, mint igazabb létre kelni?

zuhanni, kelni, álmodni, s hogy engem

álmodjanak mint jövendő szemek, más

élet, más felhők, halni más halállal!

– nekem elég ez az éj, ez a perc, e

mind mélyebbre nyíló, hogy felfedezzem,

hol voltam és ki voltam, s hogy nevezze-

lek téged és hogy magam:

                                          én csináltam

tervet a nyárra – és minden nyarakra –

a Christpher Streeten, éppen tíz éve,

Phylisszel, kinek veréb-itató két

kicsinyke fény-gödröcske volt az arcán?,

nekem mondta-e Carmen a Refomán:

„a lég oly édes, itt mindig tavasz van”,

vagy másnak, kit elvesztettem azóta,

vagy kitaláltam csak, s nem mondta senki?,

én mentem az oaxacai éjben,

sötétzölden, mint egy fa, s óriásan,

magamban beszélve, mint a bolond szél,

s szobámba érve – ó, egy szoba mindig! –

én voltam, kire nem ismert a tükre?,

a Hotel Vernet-ben láttuk a hajnalt

a gesztenyékkel táncot járni – s „késő”,

mondtad fésülködés közben, míg én a

foltokat néztem a falon merengve?,

mi mentünk a toronyba, mi láttuk,

ahogy a szirtfokról lehullt az este?,

mi ettünk szőlőt Bidart-ban?, mi vettünk

gardéniát Peroteben?,

                                   nevek, táj,

utcák meg utcák, arcok, terek, utcák,

magányos szobák, egy park, állomások,

foltok a falon, egy fésülködő nő,

egy, ki mellettem dalol, s ki ruhát ölt,

szobák, helységek, szobák, nevek, utcák,

1937-ben Madrid:

az Angyalok terén nők kötögettek

és dalolgattak kisgyermekeikkel,

aztán sziréna szólt, ordítozások,

két térdükre rogyó házak a porban,

meghasadt tornyok, leköpött oromzat,

s a motorok orkánja, szakadatlan:

ék ketten levetkeztek s ölelkeztek,

hogy védjék, ami bennünk maradandó,

ami részünk van édenből s időből,

hogy gyökereink leásva, onnan

ős örökrészünket visszaszerezzék,

mit vagy százezer éve eloroztak,

levetkőztek s egy csókban összeforrtak,

mert a meztelenül összefonódók

sérthetelenül lépnek az időn át,

s bizton visszatérnek a kezdetekhez,

nincs te, se én, se tegnap, se ma, nincs név,

egy testben s egy lélekben két igazság,

ó teljesült lét…

                         elsodort szobák a

tengerfenékre süllyedt városok közt,

szobák és utcák, csupa-seb nevekkel,

szobák, mik mindig más szobákra nyílnak,

s mindben ugyanolyan fakó tapéta,

egy férfi ingujjban ujságot olvas

s egy nő vasal; vagy az a szép világos,

ahol behajlott a barack ága;

egy másik: ottkinn esik szakadatlan,

az udvaron három rozsdás gyerekkel;

szobák, mint fény-öbölben ringatózó

hajók; vagy tengeralatti naszádok:

körül a csend zöld hullámokban árad,

s minden, amihez érünk, foszforeszkál;

luxus-mauzóleumok, széle-foszlott

arcképekkel, elkopott szőnyegekkel;

elvarázsolt barlangok, csapda, cellák,

számmal ellátott szobák és kalickák,

most mind-mind átváltoztak, szárnyra kelve,

minden párkány felhő lesz, minden ajtó

tengerre néz s mezőkre, minden asztal

dúsan terítve; mint zárt-héju kagylót,

az idő hasztalan feszíti őket,

nincs már idő és nincsen fal se: tér, tér!

tárd ki kezed, gyűjtsd össze mind e kincset,

harapd a életet, tépd a gyümölcsöt,

nyúlj el a fa alatt, igyál a vízből!

minden átváltozik s megszentelődik,

világ közepe lesz minden szobából,

első nap s első éjszaka – világ lesz

ott, ahol ketten csókba forrnak össze,

akár egy áttetsző-belsejű fény-csepp,

a szoba kettéhasaad, ért gyümölcsként,

vagy kirobban, akár egy néma csillag,

s a mindenféle patkány-rágta törvény,

a bankok rácsai s a cellarácsok,

s a papír-rácsok és minden szögesdrót,

s a bélyegek, a hegyek és az élek,

a hadak egyhangú eskütevése,

a szelíd skorpió, doktor-lövegben,

a cilinderes tigris, a Vöröske-

resztes és Vegetáriánus Elnök,

a pedagógus ökör, a megváltót

játszó krokodilus, a népek atyja,

a Vezér, ő, a cápa, a jövendő

építésze, az egyenruhás disznó,

az Egyház kedvenc gyermeke, ki szúvas

fogait szenteltvízben mossa, s leckét

vesz angolból és demokráciából,

a láthatalan falak, szörnyü maszkok,

mik eltaszítják embertől az embert,

s az embert önmagától: –

                                         mind ledőlnek

egy óriás percben, s mi újra látjuk

elveszett egységünket, a nyomort és

a diadalt, hogy emberek vagyunk, hogy

kenyér, nap és halál mindannyiunké,

elfeledt csodáját annak, hogy élünk;

szeretni harc, ha ketten csókba forrnak,

a világ más lesz, testet ölt a vágy és testet

a gondolat, szárny nő a szolgák

vállára, a világ végre való és

tapintható lesz, bor a bor, zamatját

megleli a kenyér, s víz lesz a víz is,

szeretni harc, ajtónyitás, lezárni

végre számozott kisértet-mívoltunk,

kit örökös láncaira itélt egy

arctalan úr;

                  a világ végre más lesz,

ha ketten nézik s felismerik egymást,

szeretni annyi, mint név nélkül élni:

„a szajhád leszek”, szólt Heloïse egykor,

ám ő, a férfi, tisztelte a törvényt,

hites társává tette, hogy jutalmul

majd kiheréljék érte;

                                 jobb a bűn is,

öngyilkos szeretők, vérfertezésben

vétkes testvérek, akár két tükör, mely

egymás hasonlóságába szerelmes,

jobb akkor mérgezett kenyeret enni,

a házasságtörés a hamu-ágyon,

a háborodott szenvedély, a téboly

mérges lángjai, a szodomita,

ki őgy hordja a köpést, mint szegfűt,

gomblyukában, jobb hogyha megköveznek

a köztéren, mint forgatni a járgányt,

mely az élet értelmét kifacsarja,

melytől kongó óra lesz az öröklét,

és börtön lesz a perc, és ócska rézpénz

vagy szublimált szenny az idő egésze;

jobb a szüzesség, a csönd könnyű szárán

ringatózó láthatatlan virágzás,

szentek súlyos gyémántja, mely a vágyat

átszűri és az időt jóllakatja,

nyugalom és mozgatás e tiszta násza,

kelyhében ott dalol az egyedülség,

egy-egy kristály-szirom mindegyik óra,

maszkjait a világ leveti rendre,

s közepében a remegő sugárzás,

mit Istennek hívunk, a névtelen lény,

és arctalan, ki önmagába bámul

a semmiben, s önmagából merül föl,

napok napja, beteljesült jelenlét;

őrület kerget utcákon, szobákon,

az idő folyosóin kanyarogva,

vaktában hágva lépcsőin le meg föl,

falaiba ütközöm, s mozdulatlan

az arcodat keresem mindig újra,

folyvást önmagam utcáin bolyongva,

időtlen nap alatt, s oldalamon te

jössz, minthacsak fa volnál, vagy folyó, úgy

jössz, s úgy beszélsz hozzám, mint egy folyó, úgy

sarjadsz, akár a kalász, a kezem közt,

úgy reszketsz, mint egy mókus, a kezem közt,

ezer madárként rebbensz, nevetésed

tajtékával elborítasz, parányi

csillagocska a fejed  a kezem közt,

egy mosolyodtól, a világ kizöldel,

míg narancsot eszel,

                                a világ más lesz,

ha ketten szédülten összefogódzva

lezuhanunk a gyepre: ég alászáll,

fák magasba szökkennek, az egész tér

csak fény és csöndesség, szélesre tárul

a magányos térség a szem sasának,

vonul a felhők fehér nemzedéke,

kötelet tép a test, horgonyt a lélek,

sodortatunk, nevünket elveszítve,

a kékség és a zöld közt hánykolódva,

betelt idő, amelyben semmi más nincs,

csak önmagának boldog áradása,

nincs semmi más, csak hallgatsz és hunyorgatsz

(csönd van: egy angyal suhan át a percen,

mely óriás, mint egy száz-napú élet),

valóban semmi sincs, csak egy hunyorgás?

– s a lakzi, a kiűzetés, az ősbűn

szamárpofája, zagyva hadarása

s gyanakvó tekintete a halálnak,

ahogy a hamufödte síkra hullik,

Agamemnón s iszonyú bűnhődése,

Kasszandra minden hullámok zúgását

túlharsogó szörnyű sikoltozása,

Szókratész láncok közt (a nap kel, ébred,

ki halni tér: „Kritón, Aszklépiosznak

kakast, testem az életből kigyógyult”),

a Ninive romjai közt vitázó

sakál, az árny, kit látott jönni Brutus

a csata előestjén, Moctezuma,

álmatlansága szúrós tövis-ágyán,

az út a halál felé a szekéren

– Robespierre végtelen utazása,

amelyet mégis percről percre számolt,

szétroncsolt állkapcsával a kezében –,

Churruca, hordajában, mintha bíbor

trónuson, Lincoln léptei a színház

felé, mik meg voltak számlálva immár,

az elűzött hörgése s szörnyű vadkan-

vonítása, Madero s a tekintet:

„mért öltök meg?”, amire semmi válasz,

a káromlások, a jajok, a gyilkos,

a szent s a szegény ördög hallgatása,

anekdoták s frázisok temetője,

melybe a szónok kutyák beletúrnak,

az őrület, a nyihogás, a vad hang,

mit haldokolva hallatunk, s az élet

születő lihegése, s a vitákban

ropogó és törő csontok zenéje,

és a tajtékzó prófétai ajkak

kiáltozása, s a hóhér-kiáltás,

és az áldozat kiáltása…

                                      lángok

a szemek, és amit néznek, az is láng,

láng a fül is és lángok mind a hangok,

parázs az ajkunk és üszök a nyelvünk,

a tapintás s ami tapint, a gondolt

s a gondolat, és láng az, aki gondol,

minden lobog, a mindenség merő láng,

lobog a semmi is, mely semmi más, mint

a lángban álló gondolat, ha füst lesz,

nincs hóhér és nincs áldozat…

                                                 s a péntek

esti kiáltás? és a némaság, mely

szótlan is szól, mind nem mondana semmit?,

az ember jajszava nem volna semmi?,

nincs semmi, mikor nincs más, csak idő van?

– nincs semmi más, csak a szemhunyorítás,

a napé, alig rebben, szinte semmi,

nincs megváltás, az idő vissza nem tér,

a holtak megrögzöttek a halálban

és nem halhatnak többé más halállal,

dermedt pózukban, hozzáférhetetlen,

magányuk óta, a haláluk óta

ránknéznek, ránk se nézve, nincs segítség,

már életünk szobra lett a halálunk,

örökké lett, mely örökre semmi,

minden percünk immár örökre semmi,

fantom-király szabja ki érverésed

s utolsó mozdulatod, durva maszkod

az arcodon mindegyre váltogatva:

egy idegen, nem-élt, miénk-se-volt-tán

élet puszta emlékműve vagyunk csak,

– az élet igazán miénk mikor volt?

mikor vagyunk azok, amik valóban?

egymagunkban sohase lehetünk más

voltaképpen, csak szédület s üresség,

tükörbe vágott grimasz, iszony, émely,

az életünk sose miénk – a másé,

az élet senkié se, mi vagyunk mind

az élet – nap-kenyér a többieknek,

másoknak, akik mégis mi vagyunk mind –,

mihelyt vagyok, már más vagyok, a tettem

inkább enyém, ha egyben másoké is,

mássá kell lennem ahhoz, hogy lehessek,

magam – elhagyva – másokban keresnem,

kik nem is élhetnek, ha én nem élek,

másokban, kik létem kiteljesítik,

én nem vagyok, én nincs is, mi vagyunk csak,

az élet más, mindig ott, arra, messzebb,

kívüled, kívülem, a láthatáron,

élet, ki letérítsz s elvonsz magunktól,

ki arcot találsz ránk, hogy összetörd majd,

mindőnk kenyere, halál! élni-éhes,

Heloïse, Mária, Perszephoneia,

fedezd fel végre arcod, hogy valódi

képmásomat megláthassam: a másét,

e mindig-mindannyiunk-arca arcom,

mely élőfának arca s péknek arca,

sofőré, felhőé és tengerészé,

nap-arc és patak-arc, és Péteré és

Pálé: a kollektív magányos arca,

ébredj, csak most születtem:

                                              benned élet

s halál kel szövetségre, éji úrnő,

tündöklet tornya, virradat-királynő,

holdbéli szűz, az anyai víz anyja,

világnak teste, halálnak lakása,

én születésem óta zuhanok csak

önmagamban, hogy eljussak a mélyig,

fogadj szemedbe engem, gyűjtsed össze

a szerteszórt port, s engeszteld ki hamvam,

szedd össze elhullt csontjaim, lehellj rá

egész lényemre s földedbe temess el,

és csended adjon békét magam ellen,

acsargó gondolataimnak:

                                        add a

kezed, magvak úrnője, nap-magoknak,

mert a nap halhatatlan, kikel és nő,

megszületett és nincsen soha vége,

minden nap születés, s a születésben

ott a hajnal, születik, aki ébred,

ébredek, ébredjünk mind, hiszen ébred

a nap-arcú nap, s János is felébred,

János-arcával, mely mindenki arca,

lét kapuja, ébressz fel, légy a hajnal,

hadd lássam meg e mái napnak arcát,

hadd lássam meg e mái éjnek arcát,

minden összefügg s minden alakot vált,

szívverések hídjával, vér ívével,

vezess át az éj túlsó oldalára,

ahol én vagyok te, hol mi vagyunk mind,

a cserélhető névmások honába,

lét kapuja: tárd tágra léted, ébredj,

létezni is tanulj, faragd ki arcod,

megmunkált vonásokkal, olyan arcot,

mely arcomra néz, hogy rádnézzek én is,

hogy nézhessük az életet halálig,

tenger-, kenyér-, forrás- és szikla-arcot,

forrást, amely ama névtelen arcba,

arcnélküli létbe keveri arcunk,

mely kimondhatatlan s mindig jelen van…

szeretném tovább folytatni, ha tudnám;

a perc mindig másikba, újba fordul,

álomtalan kő álma volt az álmom,

s kőhöz hasonló éveknek utána

meghallottam rab véremet dalolni,

fény zengésével énekelt a tenger,

egymásután engedtek az erődök,

a kapuk egytől-egyig beomoltak,

s a nap özönnel tódult homlokomra,

görcsösen zárt szemhhéjamat megoldta,

szoros burkából kibontotta létem,

megmentett magamtól, lerázta rólam

megkövült századok brutális álmát,

s tükör-varázslatától újra él egy

kristály-levelű fűz, víz-ágú nyárfa,

szélben hajladozó magas szökőkút,

mely táncolva is bizton áll a földön,

hömpölygő folyóvíz, mely kanyarogva

gyorsul, lassul, de minden kerülőn át

mindig megérkezik:

                                EHÉCATL 4. NAPJA

Fordította: Somlyó György

  

*PIEDRA DEL SOL

A címet valóban nem érthettem, se spanyolul, se franciául, míg nem tudtam, hogy e kifejezés egy, a Mexicói múzeumban őrzött prekolumbiánus műemlék neve. Egy hatalmas, nap alakú kőnaptáré, mely a kerületén bevésett 584 jellel az ősi indián időszámítás évének, egy Venus-fordulat idejének napjait jelöli. kezdetén Olin, a Mozgás istenének 4. napja, végén a szél istenének, Ehécatlnak 4. napja áll, aki egyébként egyik megjelenési formája Quetzalcoatl-nak, a Tollas kígyónak, az azték mitológia barbár-rejtelmes isten-anyjának.

Paz világképében – ahogy egy jegyzetében maga is írja – összefonódik az amerikai mítosz az európai antikvitással, ahol a Venus-planéta, kettős, alkonyi és hajnali megjelenésével, ugyanígy az idő kettős jelentésének szimbóluma lesz s olyan alakokban testesül meg, mint Istar, Aphrodité, a Cicerónál szerepelő négyszeres vagy a Pauszaniasznál ismert kettős Vénusz.

                                                                                  Somlyó György jegyzete