Heinrich Heine Don Ramiro – Don Ramiro – Don Ramiro – Don Ramiro



Heinrich Heine

Düsseldorf, 13. Dezember 1797. – Paris, 17. Februar 1856

Don Ramiro

»Donna Clara! Donna Clara!
Heißgeliebte langer Jahre!
Hast beschlossen mein Verderben,
Und beschlossen ohn Erbarmen.

Donna Clara! Donna Clara!
Ist doch süß die Lebensgabe!
Aber unten ist es grausig,
In dem dunkeln, kalten Grabe.

Donna Clara! Freu dich, morgen
Wird Fernando, am Altare,
Dich als Ehgemahl begrüßen -
Wirst du mich zur Hochzeit laden?«

»Don Ramiro! Don Ramiro!
Deine Worte treffen bitter,
Bittrer als der Spruch der Sterne,
Die da spotten meines Willens.

Don Ramiro! Don Ramiro!
Rüttle ab den dumpfen Trübsinn;
Mädchen gibt es viel auf Erden,
Aber uns hat Gott geschieden.

Don Ramiro, der du mutig
So viel Mohren überwunden,
Überwinde nun dich selber -
Komm auf meine Hochzeit morgen.«

»Donna Clara! Donna Clara!
Ja, ich schwör es, ja ich komme!
Will mit dir den Reihen tanzen; -
Gute Nacht, ich komme morgen.«

»Gute Nacht!« - Das Fenster klirrte.
Seufzend stand Ramiro unten,
Stand noch lange wie versteinert;
Endlich schwand er fort im Dunkeln. –

Endlich auch, nach langem Ringen,
Muß die Nacht dem Tage weichen;
Wie ein bunter Blumengarten
Liegt Toledo ausgebreitet.

Prachtgebäude und Paläste
Schimmern hell im Glanz der Sonne;
Und der Kirchen hohe Kuppeln
Leuchten stattlich wie vergoldet.

Summend, wie ein Schwarm von Bienen,
Klingt der Glocken Festgeläute,
Lieblich steigen Betgesänge
Aus den frommen Gotteshäusern.

Aber dorten, siehe! siehe!
Dorten aus der Marktkapelle,
Im Gewimmel und Gewoge,
Strömt des Volkes bunte Menge.

Blanke Ritter, schmucke Frauen,
Hofgesinde, festlich blinkend,
Und die hellen Glocken läuten,
Und die Orgel rauscht dazwischen.

Doch, mit Ehrfurcht ausgewichen,
In des Volkes Mitte wandelt
Das geschmückte junge Ehpaar,
Donna Clara, Don Fernando.

Bis an Bräutigams Palasttor
Wälzet sich das Volksgewühle;
Dort beginnt die Hochzeitfeier,
Prunkhaft und nach alter Sitte.

Ritterspiel und frohe Tafel
Wechseln unter lautem Jubel;
Rauschend schnell entfliehn die Stunden,
Bis die Nacht herabgesunken.

Und zum Tanze sich versammeln
In dem Saal die Hochzeitgäste;
In dem Glanz der Lichter funkeln
Ihre bunten Prachtgewänder.

Auf erhobne Stühle ließen
Braut und Bräutigam sich nieder,
Donna Clara, Don Fernando,
Und sie tauschen süße Reden.

Und im Saale wogen heiter
Die geschmückten Menschenwellen,
Und die lauten Pauken wirbeln,
Und es schmettern die Trommeten.

»Doch warum, o schöne Herrin,
Sind gerichtet deine Blicke
Dorthin nach der Saalesecke?«
So verwundert sprach der Ritter.

»Siehst du denn nicht, Don Fernando,
Dort den Mann im schwarzen Mantel?«
Und der Ritter lächelt freundlich:
»Ach! das ist ja nur ein Schatten.«

Doch es nähert sich der Schatten,
Und es war ein Mann im Mantel;
Und Ramiro schnell erkennend,
Grüßt ihn Clara, glutbefangen.

Und der Tanz hat schon begonnen,
Munter drehen sich die Tänzer
In des Walzers wilden Kreisen,
Und der Boden dröhnt und bebet.

»Wahrlich gerne, Don Ramiro,
Will ich dir zum Tanze folgen,
Doch im nächtlich schwarzen Mantel
Hättest du nicht kommen sollen.«

Mit durchbohrend stieren Augen
Schaut Ramiro auf die Holde,
Sie umschlingend spricht er düster:
»Sprachest ja, ich sollte kommen!«

Und ins wirre Tanzgetümmel
Drängen sich die beiden Tänzer;
Und die lauten Pauken wirbeln,
Und es schmettern die Trommeten.

»Sind ja schneeweiß deine Wangen!«
Flüstert Clara, heimlich zitternd.
»Sprachest ja, ich sollte kommen!«
Schallet dumpf Ramiros Stimme.

Und im Saal die Kerzen blinzeln
Durch das flutende Gedränge;
Und die lauten Pauken wirbeln,
Und es schmettern die Trommeten.

»Sind ja eiskalt deine Hände!«
Flüstert Clara, schauerzuckend.
»Sprachest ja, ich sollte kommen!«
Und sie treiben fort im Strudel.

»Laß mich, laß mich! Don Ramiro!
Leichenduft ist ja dein Odem!«
Wiederum die dunklen Worte:
»Sprachest ja, ich sollte kommen!«

Und der Boden raucht und glühet,
Lustig tönet Geig und Bratsche;
Wie ein tolles Zauberweben,
Schwindelt alles in dem Saale.

»Laß mich, laß mich! Don Ramiro!«
Wimmerts immer im Gewoge.
Don Ramiro stets erwidert:
»Sprachest ja, ich sollte kommen!«

»Nun, so geh in Gottes Namen!«
Clara riefs mit fester Stimme;
Und dies Wort war kaum gesprochen,
Und verschwunden war Ramiro.

Clara starret, Tod im Antlitz,
Kaltumflirret, nachtumwoben;
Ohnmacht hat das lichte Bildnis
In ihr dunkles Reich gezogen.

Endlich weicht der Nebelschlummer,
Endlich schlägt sie auf die Wimper;
Aber Staunen will aufs neue
Ihre holden Augen schließen.

Denn derweil der Tanz begonnen,
War sie nicht vom Sitz gewichen,
Und sie sitzt noch bei dem Bräutgam,
Und der Ritter sorgsam bittet:

»Sprich, was bleichet deine Wangen?
Warum wird dein Aug so dunkel? -«
»Und Ramiro? - - « stottert Clara,
Und Entsetzen lähmt die Zunge.

Doch mit tiefen, ernsten Falten
Furcht sich jetzt des Bräutgams Stirne;
»Herrin, forsch nicht blutge Kunde -
Heute Mittag starb Ramiro.«

Don Ramiro

„Donna Clara, donna Clara,

Kit sok évig hőn szerettem,

Romlásomra törsz bizonnyal,

Irgalmatlan arra törsz te.

Donna Clara, donna Clara,

Mégis édes, szép az élet’

Da odalenn iszonyatos,

Lenn, a sötét, hideg sírban.

Donna Clara, örvendj! Holnap

Fernando az oltár előtt

Szép nejének fog nevezni…

Meghívsz engem esküvődre?”

– „Don Ramiro, don Ramiro,

Fáj tőled e kesrű hang;

Gúnyolnak a csillagok is,

De mégsem ily sértő gúnnyal.

Don Ramiro, don Ramir,

Ne légy ilyen zord, mogorva.

Sok leány van a világon, –

Minket isten elválasztott.

Don Ramiro, ki oly sok mórt

Diadalmasan legyőztél,

Győzd le most magadat is

S holnap jöjj el esküvőmre!”

„Donna Clara, donna Clara,

Esküszöm, hogy elmegyek hát,

S veled járom a körtáncot.

Jó éjt! Holnap ott leszek!”

– „Jó éjt!” s bezárult az ablak

És Ramiro mozdulatlan,

Sóhajtozva állt soká΄ lenn,

Aztán eltűnt a sötétben.

Végre, hosszas küzdelemre,

Enged az éj a nappalnak;

Mint egy tarka virágos kert –

Úgy terül el Toledo.

Paloták, szép épületek

Ragyognak a napsugárban,

S a templomok aranyozott

Kupolái tündökölnek.

Zsongva – mint a méhek zsongnak –

Kondul a sok ünnepharang

És a jámbor templomokból

Zsolozsma száll fel az égbe.

Ámde: nézd, nézd! a piacon,

A térbeli kápolnából

Sürgve, forrva, hömpölyögve

Tódul ki a tarka népraj;

Ékes hölgyek, szép leventék,

Udvari nép teljes díszben –

S közben zúgnak a harangok

S az orgona hangja harsog.

De a tömeg tisztelettel

Ad helyet az ifjú párnak:

Dús pompában ott lépdelnek

Donna Clara s don Fernendo.

A sokaság elhullámzik

A vőlegény kastélyáig;

hagyományos régi fénnyel

Pompás lagzit csapnak ottan.

Lovagjáték, dínom-dánom,

Váltakozva, folyton-folyva –

Rohannak a boldog órák,

Míg csak éj nem száll a földre.

És ekkor a nászi népség

Táncra gyűl a nagy teremben;

Ragyognak az öltözékek

A sok csillár fénye mellett.

A vőlegény s a menyasszony,

Donna Clara, don Fernando

Mennyezetes széken ülnek

S édes szókat váltogatnak.

A teremben föl s alá

Ékes, tarka nép hullámzik,

Peregnek a harsány dobok,

Harsognak a tárogatók.

„Mégis, oh én drága úrnőm,

Mért tekintesz oly merően

Mindig ama szögletkébe…?”

– Kérdi nejét don Fernando.

„Látod ottan azt a férfit,

Azt ott, sötét köpenyében?”

Mosolyogva szól a lovag

– „Ah, amit látsz, az csak árnyék.”

De az árnyék közelebb jön

S férfi van a köpönyegben,

Donna Clara köszönti őt,

Fölimerve don Ramirót.

A tánc immár elkezdődött

S szélsebesen, villámgyorsan

Repülnek a deli párok,

Csakúgy dobog, reng a padló.

„Don Ramiro, jó lélekkel

Mennék én is táncba véled –

De nem kellett volna jönnöd

Ily éjszínű gyász-köpenyben.”

Átható és éles szemmel

Néz ramiro kedvesére

S átkarolva így szól tompán:

„Azt mondtad΄, hogy el kell jönnöm!”

És a röpke táncosok közt

Tovatűnt az új táncos pár;

Peregnek a harsány dobok,

Harsognak a tárogatók.

„Arcod oly hófehér ma…”

Súgja Clara s összerezdül.

– „Azt mondtad΄, hogy el kell jönnöm!”

Szól Ramiro tompa hangon.

A rohanó tömeg fölött

Lobognak a gyertya-lángok;

Peregnek a harsány dobok,

Harsognak a tárogatók.

„A kezeid jéghidegek…”

Súgja Clara iszonyodva;

– „Azt mondtad΄, hogy el kell jönnöm!”

S tovavesznek a tömegben.

„Bocsáss, bocsáss, don Ramiro,

Halott-szag a leheleted –˝

– Megint csak e sötét szavak:

„Azt mondtad΄, hogy el kell jönnöm!”

És a padló porzik, gőzöl,

Vígan szólnak a hegedűk,

Mint szeszélyes fátyolképek:

Forog minden a teremben.

„Bocsáss, bocsáss, don Ramiro!”

Hangzik váltig a tánc közben

S don Ramiro szava szintén

– „Azt mondtad΄, hogy el kell jönnöm!”

„Távozz hát az ég nevében!”

Szólt most Clara bátor hangon,

És alighogy ezt kimondta –

Don Ramiro rögtön eltűnt.

Clara dermedt, – két orcáján

Sötét, hideg halál reszket

S szemeinek tiszta fényét

Mély ájulás vonja árnyba.

Végre oszlik tompa álma

És fölnyitja szempilláit,

Da az újabb ámulattól

Majdhogy ismét le nem zárja.

Mert mióta folyik a tánc:

Ő nem mozdult meg helyéből,

Ott ül most is ura mellett

És a lovag most is kérdi:

„Mondd, az arcod mért oly halvány?

Szép szemed mért olyan felhős?”

– „És Ramiro?” – hebeg a nő

S az iszonyat elnémítja.

A vőlegény homlokára

Komoly, mély redők vetődnek:

„Hagyjuk úrnőm – véres hír az –

Délben meghalt don Ramiro.”

Fordította: Endrődi Sándor

Don Ramiro

„Dona Klaro! Dona Klaro,

Koju ljubljah mnogo ljeta!

Ti odredi propast moju,

Bez milosti, srca hladna.

Dona Klaro! Dona Klaro!

Sladak ti je dar života!

A u hladnom grobu doli

Nemilo je i užasno!

Dona Klaro! ti se raduj,

Sjutra će te pred oltarom

Pozdraviti don Fernando, –

Hoćeš li me na pir zvati?”

„Don Ramiro! Don Ramiro!

Tvoj mi govor teško pada,

Teže nego glas zvijezda

Što se ruga mojoj volji.

Don Ramiro! ti što hrabro

Pobijedi crnce silne,

Sad sam sebe pobijedi, –

Na svadbu mi sjutra dođi!”

„Dona Klaro! Dona Klaro!

Kunem ti se, ja ću doći!

Igraćemo, Dona Klaro, –

Laku noć i nadaj mi se!”

„Laku noć!” I prozor zveknu,

Uzdišući don Ramiro

Još je dugo ko kam stajô,

Dok u mraku ne iščeznu.

Borila se noć sa danom

I pred danom noć uzmakla;

Ko šarena bašta cvjetna,

Gle, Toledo kako leži!

Sjajne zgrade i palate

U sunčanom trepte sjaju,

I ko zlatom pozlaćene

Sjâju crkve i kubeta.

Kao pčéla roj daleki

Zvuk svečanih zvona bruji,

Iz hramova smirenijeh

Molitve se milo dižu,

Ali tamo, gledaj! gledaj!

Iz kapele, tu na trgu,

U gomili kako vrvi

Silan narod tiskajuć se!

Vitezovi i gospođe,

Dvorska lica sva u zlatu;

Jasna zvona zvone jasno

I orgulja zvuk žubori.

Smirenošću ispunjeni

U sredini silna puka,

Nagizdani skupa hode

Dona Klara, don Fernando.

Sve do dvora mladog dona

Talasa se povor puka;

Tu počinje gozba sjajna,

Ko što bješe od davnina.

Tu viteške igre teku,

Piruje se, pjeva, kliče,

I veseli brzo časi

Odmicali i noć pade.

U salu se redom kupe

Svi kićeni sjajni svati;

Pri svjetlosti odsijeva

Raznog ruha raskoš sjajna.

Tamo gori, u pročelju,

Mladoženja s nevom sjedi,

Dona Klara, don Fernando,

Pa razgovor slatki vode.

I u sali talasa se

Iskićena sjajna družba;

I bubnjevi snažno biju

I dromete zvuk se hori.

„Ali što ti, draga, reci,

Sve jednako pogled pada

U taj mračni ug΄o sale?”

Začuđeno vitez pita.

„Zar ne vidiš, don Fernando,

Tu u crnom plaštu nekog?”

Ljubazno se vitez smije:

„Ah, ta to je osjen samo.”

Al se osjen lako bliži

I u plaštu čovjek stade;

Don Ramira odmah pozna

I pozdravi dona Klara.

Već vesela igra teče,

Parovi se živo kreću,

Lagani se valcer plete,

Pod nogama pod se drma.

„Drage volje, don Ramiro,

Na igranje s tobom stupam,

Al u crnom noćnjem plaštu

Nisi trebô amo doći.”

Ukočenim pogledima

Gleda dragu don Ramiro,

I obgrliv stas joj šapnu:

„Pa ti reče da ja dođem!”

I u gustom zamršaju

Okreću se živo oni;

I bubnjevi snažno biju

I dromete zvuk se hori.

„Ko snijeg je lice tvoje!”

U drhtaju šapće Klara;

„Pa ti reče da ja dođem!”

Muklo zvoni glas Ramirov.

I treperi plam svijeća

Kroz valovnu tjesku sale;

I bubnjevi snažno biju

I dromete zvuk se hori.

„Ruke su ti ko led hladne!”

Cvokoćući šapće Klara.

„Pa ti reče da ja dođem!”

I u tjesku dalje jure.

„Pust΄ me! Pust΄ me! don Ramiro!

Tvoj je dah ko zadah leša!”

Opet mračno vitez zbori:

„Pa ti reče da ja dođem!”

Pod se dimi, pod se žari,

Zvone brači i ćemane;

Ko čudesne mamne slike

Sve u sali okreće se.

„Pust΄ me! Pust΄ me! don Ramiro!

Sve jednako Klara cvili.

Opet vitez mračno zbori:

„Pa ti reče da ja dođem!”

„No sad hajde, zbogom idi!”

Glasno viknu onda Klara;

I tek što se riječ čula,

Izgubi se don Ramiro.

Stoji Klara ko smrt bleda,

mraz je hvata, noć odbija,

I svijetlo lice neve

Nesvestica mrakom pokri.

Najzad maglen sanak prođe

Ona diže trepavice:

Al ko da će novo čudo

U nesvijest da je baci.

Jer od kako igra poče

Klara nije s mjesta makla,

Don Fernando i sad sjedi

I lijepu donu moli:

„Reci što ti lice bledi,

što ti pogled mračan biva?” –

„A Ramiro?!” – muca Klara,

I strava joj jezik veže.

Tad na čelu mladog dona

Nabraše se bore mračne:
”Ne istražuj krvno djelo, –

Don Ramiro danas svrši!”

Prevod: Aleksa Šantić

Don Ramiro

"Donna Clara! Donna Clara! Hotly-loved through years of passion! Thou hast wrought me mine undoing, And hast wrought it without mercy!

"Donna Clara! Donna Clara! Still the gift of life is pleasant. But beneath the earth 'tis frightful, In the grave so cold and darksome.

"Donna Clara! Laugh, be merry, For to-morrow shall Fernando Greet thee at the nuptial altar, Wilt thou bid me to the wedding?"

"Don Ramiro! Don Ramiro! Very bitter sounds thy language, Bitterer than the stars' decrees are, Which bemock my heart's desire.

"Don Ramiro! Don Ramiro! Cast aside thy gloomy temper. In the world are many maidens, But us twain the Lord hath parted.

"Don Ramiro, thou who bravely Many and many a man hast conquered, Conquer now thyself,—to-morrow Come and greet me at my wedding."

"Donna Clara! Donna Clara! Yes, I swear it. I am coming. I will dance with thee the measure, Now good-night! I come to-morrow."

"So good-night!" The casement rattled, Sighing neath it, stood Ramiro. Long he stood a stony statue, Then amidst the darkness vanished.

After long and weary struggling, Night must yield unto the daylight. Like a many-colored garden, Lies the city of Toledo.

Palaces and stately fabrics Shimmer in the morning sunshine. And the lofty domes of churches Glitter as with gold instructed.

Humming like a swarm of insects, Ring the bells their festal carol. With sweet tones the sacred anthem From each house of God ascendeth.

But behold, behold! beyond there, Yonder from the market-chapel, With a billowing and a swaying, Streams the motley throng of people.

Gallant knights and noble ladies, In their holiday apparal; While the pealing bells ring clearly, And the deep-voiced organ murmurs.

But a reverential passage In the people's midst is opened, For the richly-clad young couple, Donna Clara, Don Fernando.

To the bridegroom's palace-threshhold, Wind the waving throngs of people; There the wedding feast beginneth, Pompous in the olden fashion.

Knightly games and open table, Interspersed with joyous laughter, Quickly flying, speed the hours, Till the night again hath fallen.

And the wedding-guests assemble For the dance within the palace, And their many-colored raiment Glitters in the light of tapers.

Seated on a lofty dais, Side by side, are bride and bridegroom, Donna Clara, Don Fernando,— And they murmur sweet love-whispers.

And within the hall wave brightly All the gay-decked streams of dancers; And the rolling drums are beaten. Shrill the clamorous trumpet soundeth.

"Wherefore, wherefore, beauteous lady, Are thy lovely glances fastened Yonder in the hall's far corner?" In amazement asked Fernando.

"See'st thou not, oh Don Fernando, Yonder man in sable mantle?" And the knight spake, kindly smiling, "Why, 'tis nothing but a shadow."

But the shadow drew anear them, 'Twas a man in sable mantle, Clara knows at once Ramiro, And she greets him, blushing crimson.

And the dance begins already, Gaily whirl around the dancers In the waltz's reckless circles, Till the firm floor creaks and trembles.

"Yes, with pleasure, Don Ramiro, I will dance with thee the measure; But in such a night-black mantle Thou shouldst never have come hither."

With fixed, piercing eyes, Ramiro Gazes on the lovely lady, Then embracing her, speaks strangely,— "At thy bidding I came hither."

In the wild whirl of the measure, Press and turn the dancing couple, And the rolling drums are beaten, Shrill the clamorous trumpet soundeth.

"White as driven snow thy cheeks are! Whispers Clara, inly trembling. "At thy bidding I came higher," Hollow ring Ramiro's accents.

In the hall the tapers flicker, With the eddying stream of dancers, And the rolling drums are beaten, Shrill the clamorous trumpet soundeth.

"Cold as ice I feel thy fingers," Whispers Clara, thrilled with terror. "At thy bidding I came hither." And they rush on in the vortex.

"Leave me, leave me, Don Ramiro! Like a corpse's scent thy breath is." Once again the gloomy sentence, "At thy bidding I came hither."

And the firm floor glows and rustles, Merry sounds the horns and fiddles; Like a woof of strange enchantment, All within the hall is whirling.

"Leave me, leave me, Don Ramiro!" All is waving and revolving. Don Ramiro still repeateth, "At thy bidding I came hither."

"In the name of God, begone then!" Clara shrieked, with steadfast accent. And the word was scarcely spoken, When Ramiro had evanished.

Clara stiffens! deathly pallid, Numb with cold, with night encompassed. In a swoon the lovely creature To the shadowy realm is wafted.

But the misty slumber passes, And at last she lifts her eyelids. Then again from sheer amazement Her fair eyes at once she closes.

For she sees she hath nor risen, Since the dance's first beginning. Still she sits beside the bridegroom, And she speaks with anxious question.

"Say, why waxed thy cheek so pallid? Wherefore filled thine eyes with shadows?" "And Ramiro?" stammers Clara, And her tongue is glued with horror.

But with deep and serious furrows Is the bridegroom's forehead wrinkled. "Lady, ask not bloody tiding— Don Ramiro died this morning."

Translated by Emma Lazarus