Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Heine Heinrich. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Heine Heinrich. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. március 30., szombat

Heinrich Heine Du hast Diamanten und Perlen – Gyémántod, gyöngyöd elég van – Imaš biser, dijamante




Heinrich Heine
Düsseldorf, 13. Dezember 1797. – Paris, 17. Februar 1856




Du hast Diamanten und Perlen

Du hast Diamanten und Perlen,
Hast alles, was Menschenbegehr,
Und hast die schönsten Augen -
Mein Liebchen, was willst du mehr?

Auf deine schönen Augen
Hab ich ein ganzes Heer
Von ewigen Liedern gedichtet -
Mein Liebchen, was willst du mehr?

Mit deinen schönen Augen
Hast du mich gequält so sehr,
Und hast mich zu Grunde gerichtet -
Mein Liebchen, was willst du mehr?

 

Illustration von Edmund Brüning

Gyémántod, gyöngyöd elég van

Gyémántod, gyöngyöd elég van
Mit vágy kér: szived elérte;
Szemed a leggyönyörűbb szem –
Mondd, mire vágyol egyébre?

Oh, a te szép szemeidről
Lantomon zengve  meg égve
Örök dalok árja zokog –
Mondd, mire vágyol egyébre?

Angyalom, szép szemeiddel
Sujtottál engem a mélyre
S megölted a lelkemet is –
Mondd, mire vágyol egyébre?

Fordította: Endrődi Sándor


Alte Ansichtskarte

Imaš biser, dijamante

Imaš biser, dijamante
I sve za čim svet uzdiše;
Ti najlepše oči imaš -
Moja mila, šta ćeš više?

Tvoje mile, divne oči
Iz srca mi izmamiše
Bezbrojne i večne pesme -
Moja mila, šta ćeš više?

Tvoje mile, divne oči
Mnogim bolom mene biše;
Ti me njima upropasti -
Moja mila, šta ćeš više?

Prevod: Aleksa Šantić
 

2013. március 29., péntek

Heinrich Heine Belsazar – Belzacár – Belshazzar




Heinrich Heine
Düsseldorf, 13. Dezember 1797. – Paris, 17. Februar 1856


Belsazar erschrickt als die Schrift Mene Tekel Ufarsin an der Wand seines Palastes in Babylon erscheint. Rembrandt van Rijn


Belsazar

Die Mitternacht zog näher schon;
In stummer Ruh lag Babylon.

Nur oben in des Königs Schloss,
Da flackert's, da lärmt des Königs Tross.

Dort oben in dem Königssaal
Belsazar hielt sein Königsmahl.

Die Knechte saßen in schimmernden Reihn
Und leerten die Becher mit funkelndem Wein.

Es klirrten die Becher, es jauchzten die Knecht;
So klang es dem störrigen Könige recht.

Des Königs Wangen leuchten Glut;
Im Wein erwuchs ihm kecker Mut.

Und blindlings reißt der Mut ihn fort;
Und er lästert die Gottheit mit sündigem Wort.

Und er brüstet sich frech, und lästert wild;
Der Knechtenschar ihm Beifall brüllt.

Der König rief mit stolzem Blick;
Der Diener eilt und kehrt zurück.

Er trug viel gülden Gerät auf dem Haupt;
Das war aus dem Tempel Jehovahs geraubt.

Und der König ergriff mit frevler Hand
Einen heilrigen Becher, gefüllt bis am Rand.

Und er leert ihn hastig bis auf den Grund
Und rufet laut mit schäumendem Mund:

"Jehovah! dir künd ich auf ewig Hohn -
Ich bin der König von Babylon!"

Doch kaum das grause Wort verklang,
Dem König ward's heimlich im Busen bang.

Das gellende Lachen verstummte zumal;
Es wurde leichenstill im Saal.

Und sieh! und sieh! an weißer Wand
Da kam's hervor wie Menschenhand;

Und schrieb, und schrieb an weißer Wand
Buchstaben von Feuer, und schrieb und schwand.

Der König stieren Blicks da saß,
Mit schlotternden Knien und totenblass.

Die Knechtenschar saß kalt durchgraut,
Und saß gar still, gab keinen Laut.

Die Magier kamen, doch keiner verstand
Zu deuten die Flammenschrift an der Wand.

Belsazar ward aber in selbiger Nacht
Von seinen Knechten umgebracht.


Der Prophet Daniel deutet Belsazar die Schrift: Gezählt, gewogen und zu leicht gefunden, zerteilt. Wandgemälde einer kleinen Landkirche auf Hawaii

Belzacár

Az éjfél száll halk szárnyakon,
pihen és hallgat Babilon.

De hangos a királyi vár,
lakomát most ad a király.

Száz fáklya, zaj, zenebona,
mulat a király udvara.

Ül körben a ragyogó szolgahad,
csillognak a bortól a poharak.

Ujjongnak a szolgák, cseng a pohár,
mert szereti hallani ezt a király.

A király arca kipírul,
a bortól hetyke lángra gyúl.

S a láng vakon lobog bele,
az eget gyalázza bünös dühe.

Hetvenkedik és dühe magasba csap,
vele üvölt a szolgahad.

Kiált a király és hangja vad,
a szolga szalad meg visszaszalad.

Szikrázik arannyal a lakoma,
kifosztva Jehova temploma.

S a király szentségtörő keze
szent kelyhet emel színig tele.

Fenékig üríti a poharát,
s habot ver a szája, míg így kiált:

Csak nevetek rajtad, Jehova —
én, Belzacár, Babilon ura!

Az iszonyú szó alig hangzik el,
rá titkos döbbenet felel.

Csak elhal a hahota hirtelen,
halotti csöndes a terem.

De nézd, csak nézd, ó borzalom!
Emberi kéz a fehér falon.

És ír a fehér falon, ír az a kéz,
ír lángbetüt, aztán semmibe vész.

A király belebámul a semmibe,
megroggyan a térde, fehér a szine.

Dermedten ül a szolgahad,
csak ül, csak ül, hangot sem ad.

Nem elég ide mágusi hatalom
megfejteni lángírást a falon.

De Belzacárt udvari cselédhada
megölte még az éjszaka.

Fordította: Vas István



 
Belshazzar

Towards midnight now the hours moved on,
In silent sleep lay Babylon.

Only up in the castle there
The vassals shout, the torches flare.

Up in the hall of the mighty King,
Belshazzar's feast was in full swing.

His armoured men sat glittering round,
Goblet on goblet of wine they downed.

The goblets' clinking, the liegemen's cheer,
Are what the dour king likes to hear.

His face is flushed, his cheeks aglow,
The wine it makes his courage grow.

Blindly he's drawn beyond all bounds,
Till a sinful challenge to God resounds.

He boasts and blasphemes against the Lord,
To the roaring cheers of his servile horde.

The King commands with an eye that burns,
A servant hastens and returns.

With golden vessels his back is piled;
Jehovah's temple has been defiled.

And the King he seizes with hand of sin
A sacred vessel filled to the brim.

And he drains it hastily, drains it dry,
And with foaming mouth they hear him cry:

'Jehovah, your power is past and gone --
I am the King of Babylon.'

But scarce the awful word was said,
The King was stricken with secret dread.

The raucous laughter silent falls,
It is suddenly still in the echoing halls.

And see! as if on the wall's white space
A human hand began to trace.

Writing and writing across the stone
Letters of fire, wrote, and was gone.

The King sat still, with staring gaze,
His knees were water, ashen his face.

Fear chilled the vassals to the bone,
Fixed they sat and gave no tone.

Wise men came, but none was equipped
To read the sense of the fiery script.

Before the sun could rise again,
Belshazzar by his men was slain.

Translation by Jim Reed.
 





 

Heinrich Heine Zwei Brüder – Két testvér – Dva brata



Heinrich Heine
Düsseldorf, 13. Dezember 1797. – Paris, 17. Februar 1856


Zwei Brüder

Oben auf der Bergesspitze
Liegt das Schloss in Nacht gehüllt,
Doch im Tale leuchten Blitze,
Helle Schwerter klirren wild.

Das sind Brüder, die dort fechten
Grimmen Zweikampf, wutentbrannt.
Sprich, warum die Brüder rechten
Mit dem Schwerte in der Hand?

Gräfin Lauras Augenfunken
Zündeten den Brüderstreit.
Beide glühen liebestrunken
Für die adlig holde Maid.

Welchem aber von den beiden
Wendet sich ihr Herze zu?
Kein Ergrübeln kann's entscheiden –
Schwert heraus, entscheide du!

Und sie fechten kühn verwegen,
Hieb' auf Hiebe niederkracht's.
Hütet euch, ihr wilden Degen,
Böses Blendwerk schleicht des Nachts.

Wehe! Wehe! blut'ge Brüder!
Wehe! Wehe! blut'ges Tal!
Beide Kämpfer stürzen nieder,
Einer in des andern Stahl. –

Viel Jahrhunderte verwehen,
Viel Geschlechter deckt das Grab;
Traurig von des Berges Höhen
Schaut das öde Schloss herab.

Aber nachts, im Talesgrunde,
Wandelt's heimlich, wunderbar;
Wenn da kommt die zwölfte Stunde,
Kämpfet dort das Brüderpaar.

Két testvér

Sziklabércen,  éjbe vonva
Áll a zord vár hallgatag,
De a völgyben folyton csengve
Bősz kardok villámlanak.

Két testvér ví vad csatát ott,
Mely egy percre sem szűnik.
Milyen átok érte őket,
Hogy most egymást öldösik?

Laura grófnő szép szeme volt
A testvérviszály oka,
A szép hölgyért mind a kettő
Egy lélekkel lángola.

Ám, közülök keblére
A szép nő majd kit ölel?
– Töprengés itt mit sem használ
A kérdést kard döntse el!

S összecsapnak bősz haraggal
Vad ütésük zeng, zuhog;
Csalfa fény kisért az éjben,
Tőrbe csal, vigyázzatok!

Vér borítja mellöket már,
Vér a völgyet, – borzalom!
Földre roskad mind a kettő,
Egymást gyilkolják agyon.

Évszáz után más évszáz jön,
Sírba száll sok nemzedék,
Puszta vár-rom áll a bércen
S néz a völgybe egyre még.

Odalenn a völgy sötéte
kardcsapástól zeng, zajog –
Éjfélórán a testvérek
Folyvást viaskodnak ott.

Fordított: Endrődi Sándor

Dva brata

Na brijegu, na visini,
Dvore krije noćni mrak;
A pod njima u dolini
Zveči mač
â udar jak.

To su braća što u jadu
Ljuto dele megdan ljut.
Kaži ko to braću mladu
na krvavi nagna put?

Laurino oko jasno
među braćom zače boj;
Oba brata ljuba strasno,
Oba daju srce njoj.

Al s kog ginu njene grudi?
S kog je zgara plamen lud?
Ne, to niko ne presudi –
Maču ti izreci sud!

I boj poče, sve zvek življi,
Mač udara o mač jak;
Čuvajte se borci divlji,
Zlu kob hrani noćni mrak.

O, krvava braćo, jao!
Jao dolo krvava!
Gle, do borca borac pao,
Kroz njih ljuta mača dva. –

Stoleća su prošla mnoga,
Min
ô mnogi naraštaj;
Pusti dvori s visa svoga
Tužno motre kobni kraj.

Al još noću senke dve
Po dolini blude toj;
I ponoćni čas kad bije,
Braća počnu krvav boj.

Prevod: Aleksa Šantić
 


Heinrich Heine Donna Clara – Donna Clara – Donna Clara




Heinrich Heine
Düsseldorf, 13. Dezember 1797. – Paris, 17. Februar 1856


Illustration von Edmund Brüning

Donna Clara

In dem abendlichen Garten
Wandelt des Alkaden Tochter
Pauken- und Trommetenjubel
Klingt herunter von dem Schlosse

»Lästig werden mir die Tänze
Und die süßen Schmeichelworte,
Und die Ritter, die so zierlich
mich vergleichen mit der Sonne.

Überlästig wird mir alles,
Seit ich sah, beim Strahl des Mondes,
Jenen Ritter, dessen Laute
Nächtens mich ans Fenster lockte.

Wie er stand so schlank und mutig,
Und die Augen leuchtend schossen
Aus dem edelblassen Antlitz,
Glich er wahrlich Sankt Georgen.«

Also dachte Donna Clara,
Und sie schaute auf den Boden;
Wie sie aufblickt, steht der schöne,
Unbekannte Ritter vor ihr.

Händedrückend, liebeflüsternd
Wandeln sie umher im Mondschein,
Und der Zephir schmeichelt freundlich,
Märchenartig grüßen Rosen.

Märchenartig grüßen Rosen,
Und sie glühn wie Liebesboten. -
Aber sage mir, Geliebte,
Warum du so plötzlich rot wirst?

»Mücken stachen mich, Geliebter,
Und die Mücken sind, im Sommer,
Mir so tief verhaßt, als wärens,
Langenasge Judenrotten.«

Laß die Mücken und die Juden,
Spricht der Ritter, freundlich kosend.
Von den Mandelbäumen fallen
Tausend weiße Blütenflocken.

Tausend weiße Blütenflocken
Haben ihren Duft ergossen. -
Aber sage mir, Geliebte,
Ist dein Herz mir ganz gewogen?

»Ja, ich liebe dich, Geliebter,
Bei dem Heiland seis geschworen,
Den die gottverfluchten Juden
Boshaft tückisch einst ermordet.«

Laß den Heiland und die Juden,
Spricht der Ritter, freundlich kosend.
In der Ferne schwanken traumhaft
Weiße Liljen, lichtumflossen.

Weiße Liljen, lichtumflossen,
Blicken nach den Sternen droben. -
Aber sage mir, Geliebte,
Hast du auch nicht falsch geschworen?

»Falsch ist nicht in mir Geliebter,
Wie in meiner Brust kein Tropfen
Blut ist von den Blut der Mohren
Und des schmutzgen Judenvolkes.«

Laß die Mohren und die Juden,
Spricht der Ritter, freundlich kosend;
Und nach einer Myrtenlaube
Führt er die Alkadentochter.

Mit den weichen Liebesnetzen
Hat er heimlich sie umflochten;
Kurze Worte, lange Küsse,
Und die Herzen überflossen.

Wie ein schmelzend süßes Brautlied
Singt die Nachtigall, die holde;
Wie zum Fackeltanze hüpfen
Feuerwürmchen auf dem Boden.

In der Laube wird es stiller,
Und man hört nur, wie verstohlen,
Das Geflüster kluger Myrten
Und der Blumen Atemholen.

Aber Pauken und Trommeten
Schallen plötzlich aus dem Schlosse,
Und erwachend hat sich Clara
Aus des Ritters Arm gezogen.

»Horch! da ruft es mich, Geliebter;
Doch, bevor wir scheiden, sollst du
Nennen deinen lieben Namen,
Den du mir so lang verborgen.«

Und der Ritter, heiter lächelnd,
Küßt die Finger seiner Donna,
Küßt die Lippen und die Stirne,
Und er spricht zuletzt die Worte:

Ich Sennora, Eur Geliebter,
Bin der Sohn des vielbelobten,
Großen, schriftgelehrten Rabbi
Israel von Saragossa.

Donna Clara

Az alkonyatban Donna Clara
sápadt volt, mint pergament,
midőn halványzöld ruhában
- akár egy parfümflaska árnya -
az álmos nyári parkba ment.

S míg fent a grófi palotában
száz kürt rivallt, száz hárfa pengett:
két nagy, mélykék szemét lezárta
a gróf leánya, Donna Clara,
s az estre várva, így töprengett:

- "Untatnak a caballerók,
untatnak a hosszú táncok,
bús románcok, mézes bókok,
mióta az ismeretlen
lovag adott nékem csókot.

Haja setét, arca fennkölt,
azt gondoltam, mikor láttam:
bizonyisten, szebb, mint Szent György,
aki ott áll bronzba öntve
a dóm elõtt Cordovában."

Este lett, s a nyárfa árnya
bánatosan bólogat,
ezt gondolta Donna Clara,
s ahogy felnéz, előtte áll az
ismeretlen, szép lovag.

Nyárfák lassan bólogatnak
s ők egymásnak csókot adnak,
s berken át meg kerten át,
fűkön át meg fákon át,
szól a tücsökszerenád.


Csókolódznak, ölelkeznek,
este tíz a toronyórán,
vajszínű hold fenn az égen.
- "De az arcod, valld be nékem,
mért piroslik, Senoritam?"

- "Ronda szúnyog csípett vállon,
két karomba tüske tépett,
s tüske, szúnyog: úgy utálom
őket, drága Cabbaleróm,
mint a szennyes zsidónépet."

- "Hagyd a tüskét s a zsidókat"
- szól a lovag, s ők nevetve
száz és száz új csókot adnak,
nyárfák lassan bólogatnak -
"inkább mondjad, hogy szeretsz-e"

- "Szeretlek én, Caballeróm,
esküszöm Isten Fiára,
kit a körbevakaródzó
gonosz zsidók aljas módon
hurcoltak a Golgotára."

- "Ne gondolj most a zsidókra"
- szól a lovag és vidáman
hajlik le, mert a kisasszony
két fehér mellét kívánja,
éjfélt üt a toronyóra.

Liliomok hajladoznak,
harmatoznak már a rétek,
éjfélt ver a toronyóra:
- "Senoritam, egyet mondj csak,
igaz volt-e esküvésed?"

- "Igaz, ahogy ereimben
nincs más vér, mint grófi vérből,
s a mórokéból egy csepp sincsen,
sem pedig a fondorlatos,
alávaló zsidónépből."

- "Hagyd a mórt meg a zsidót is"
- szól a lovag, s enyelegve
vezeti a grófkisasszonyt
a sötét szőlőlugasba,
fűből vetett kerevetre.

Nyárfák lassan bólogatnak,
s ők ezernyi csókot adnak,
és már egyik sem beszél,
nyárfák lassan bólogatnak
s hullni kezd a falevél.

Rigók nászdalt énekelnek,
ring a jázmin meg a rózsa,
kis füvek letérdepelnek,
rigók nászdalt énekelnek,
ötöt üt a toronyóra.

Kürtszó hallatszik a várból,
s Donna Clara hófehér
testét a lovag karjából
kioldozza, s míg a mámor
ég még arcán, így beszél:

- "Hallod! Kürtszó hív a várból,
de mielőtt elmegyek,
drága Senior mondjad nékem,
mit elöllem olyan régen
titkoltál, a nevedet."

És a lovag lágy mosollyal
megcsókolja Donna Clara
ajkát s aztán így beszél:
- "Látod ama sárga házat?
A holdfényben most fehér.

Ott lakozom jó atyámmal,
s atyám - ki ne tudna róla?
ő a bölcs és messze híres,
nagy szakállú, tudós Rabbi,
Izráel de Zaragoza."

Fordította: Faludy György

Donna Clara

In the evening through her garden
   Wanders the Alcalde's daughter,
Festal sounds of drum and trumpet
   Ring out hither from the Castle.

"I am weary of the dances,
   Honeyed words of adulation
From the knights who still compare me
   To the sun with dainty phrases.

"Yes, of all things I am weary,
   Since I first beheld by moonlight
Him, my cavalier, whose zither
   Nightly draws me to my casement.

"As he stands so slim and daring,
   With his flaming eyes that sparkle,
And with nobly pallid features,
   Truly, he St. George resembles."

Thus went Donna Clara dreaming,
   On the ground her eyes were fastened.
When she raised them, lo! before her
   Stood the handsome knightly stranger.

Pressing hands and whispering passion,
   These twain wander in the moonlight,
Gently doth the breeze caress them,
   The enchanted roses greet them.

The enchanted roses greet them,
   And they glow like Love's own heralds.
"Tell me, tell me, my beloved,
   Wherefore all at once thou blushest?"

"Gnats were stinging me, my darling,
   And I hate these gnats in summer
E'en as though they were a rabble
   Of vile Jews with long, hooked noses."

"Heed not gnats nor Jews, beloved,"
   Spake the knight with fond endearments.
From the almond-trees dropped downward
   Myriad snowy flakes of blossoms.

Myriad snowy flakes of blossoms
   Shed around them fragrant odors.
"Tell me, tell me, my beloved,
   Looks thy heart on me with favor?"

"Yes, I love thee, O my darling,
   And I swear it by our Saviour,
Whom the accursed Jews did murder,
   Long ago with wicked malice."

"Heed thou neither Jews nor Saviour,"
   Spake the knight with fond endearments.
Far off waved, as in a vision,
   Gleaming lilies bathed in moonlight.

Gleaming lilies bathed in moonlight
   Seemed to watch the stars above them.
"Tell me, tell me, my beloved,
   Didst thou not erewhile swear falsely?"

"Naught is false in me, my darling,
   E'en as in my veins there floweth
Not a drop of blood that's Moorish,
   Neither of foul Jewish current."

"Heed not Moors nor Jews, beloved,"
   Spake the knight with fond endearments.
Then towards a grove of myrtles
   Leads he the Alcalde's daughter.

And with Love's slight subtile meshes,
   He has trapped her and entangled.
Brief their words, but long their kisses,
   For their hearts are overflowing.

What a melting bridal carol
   Sings the nightingale, the pure one.
How the fire-flies in the grasses
   Trip their sparkling torchlight dances!

In the grove the silence deepens,
   Naught is heard save furtive rustling
Of the swaying myrtle branches,
   And the breathing of the flowers.

But the sound of drum and trumpet
   Burst forth sudden from the castle.
Rudely they awaken Clara,
   Pillowed on her lover's bosom.

"Hark! they summon me, my darling!
   But before we part, oh tell me,
Tell me what thy precious name is,
   Which so closely thou hast hidden."

Then the knight with gentle laughter,
   Kissed the fingers of his Donna,
Kissed her lips and kissed her forehead,
   And at last these words he uttered:

"I, Senora, your beloved,
   Am the son of the respected,
Worthy, erudite Grand Rabbi,
   Israel of Saragossa."

Translated by Emma Lazarus