Paul Verlaine (Portrait by Henri Fantin-Latour)
Metz 3 march 1844 – Paris 8 January 1896
Antoine Watteau: Gilles (Pierrot)
Pierrot
Ce n'est plus le rêveur lunaire du vieil air
Qui riait aux aïeux dans les dessus de porte ;
Sa gaîté, comme sa chandelle, hélas! est morte,
Et son spectre aujourd'hui nous hante, mince et clair.
Et voici que parmi l'effroi d'un long éclair
Sa pâle blouse a l'air, au vent froid qui l'emporte,
D'un linceul, et sa bouche est béante, de sorte
Qu'il semble hurler sous les morsures du ver.
Avec le bruit d'un vol d'oiseaux de nuit qui passe,
Ses manches blanches font vaguement par l'espace
Des signes fous auxquels personne ne répond.
Ses yeux sont deux grands trous où rampe du phosphore
Et la farine rend plus effroyable encore
Sa face exsangue au nez pointu de moribond.
Qui riait aux aïeux dans les dessus de porte ;
Sa gaîté, comme sa chandelle, hélas! est morte,
Et son spectre aujourd'hui nous hante, mince et clair.
Et voici que parmi l'effroi d'un long éclair
Sa pâle blouse a l'air, au vent froid qui l'emporte,
D'un linceul, et sa bouche est béante, de sorte
Qu'il semble hurler sous les morsures du ver.
Avec le bruit d'un vol d'oiseaux de nuit qui passe,
Ses manches blanches font vaguement par l'espace
Des signes fous auxquels personne ne répond.
Ses yeux sont deux grands trous où rampe du phosphore
Et la farine rend plus effroyable encore
Sa face exsangue au nez pointu de moribond.
Pierrot
Nem az a régi holdfényes vitéz,
ki a kapukba nevetett apánkra,
halott a kedve, s gyertyalángja már ma
holdfénybe bujkál, vékony s halni kész.
A villám lobban és elül hamar,
mint szemfedő, rezeg sárga kabátja
a hűvös szélben, s a száját kitátja,
mikor a féreg a húsába mar.
Mint nagy madarak röpte, inge újja
suhog-suhog, ha a szél néha fújja,
s bolond jelére senki sem felel.
Lyukas szemébe foszfor lángja forr ma,
és arcából, mit a lisztpor fed el,
magasra tör hegyes, halotti orra.
Nem az a régi holdfényes vitéz,
ki a kapukba nevetett apánkra,
halott a kedve, s gyertyalángja már ma
holdfénybe bujkál, vékony s halni kész.
A villám lobban és elül hamar,
mint szemfedő, rezeg sárga kabátja
a hűvös szélben, s a száját kitátja,
mikor a féreg a húsába mar.
Mint nagy madarak röpte, inge újja
suhog-suhog, ha a szél néha fújja,
s bolond jelére senki sem felel.
Lyukas szemébe foszfor lángja forr ma,
és arcából, mit a lisztpor fed el,
magasra tör hegyes, halotti orra.
Fordította: Kosztolányi Dezső
Pjero
Ne više iz stare pesme sanjar strasan
Čiji smeh za pretke porugom se ori;
Čiji smeh za pretke porugom se ori;
Veselost, kô sveća, više mu ne gori,
I sad duh nas njegov goni, tanak, jasan.
I kad užas duge munje sevne blizu,
Na hladnome vetru haljine mu liče
Na pokrov, a usta zjape, kô da viče
Jaucima jer mu crvi meso grizu.
Šumom krila ptica u ponoćnome zraku
Beli se rukavi pokreću u znaku
Jednog dugog saopštenja bez otklika.
U očima zjapi rupa crna, strašna,
Gde sja fosfor, a još groznije zbog brašna
Oštre su, beskrvne crte samrtnika.
Prevod: Ivan V. Lalić
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése