Sebestyén
Péter (Peter Šebešćen) Zalaegerszeg, 1967. július
07. -
Omár
Khájjám hatvanhat lépcsőfoka
Múlik
éjszakám. Csillagaim a hajnal felprédálja mind. A másik fény-idő jön, amiben
már nincsen se titkom, se örömöm. Mindig így érkezik: rózsás reggelbe fakulnak
drágaköveim. A holnap van itt, ami mondják – az emberé, s ami – ezt is mondják
– az életre tanít. A sötétség a dzsinneké; a mi sorsunkat Allah napvilágba
szőtte. Nem tagadom, ez igaz lehet. Mikor a hatvanhat lépcsőn lemegyek,
kezdődik, ami sohasem múlik. Világunkat mi halandók ekkor készítjük el. Érzem a
lovak szagát; hallom az induló sereg zörgését, a szúk zsivaját; kérem az
Egyetlent, nyugtasson meg ebben az örök együttlétben, amiben a múlandósággal alkudozom.
Várnak
a palotában. Bölcsességem hírét az országok útjai messzire viszik. Cselekszem
ilyenkor: tanácsaim fényétől gyarapodik a trón, méltányosságot és igazságot
nyer az ártatlan, büntetést a bűn; a Próféta óhajtása szerint. ’Ti halandók!’
Én igazítom életetek minden percét, s az Ő fényessége szól tudományomban, amint
szent szúráit a ti szavaitokra szabom. Ameddig lehet, követlek titeket:
gyógyítom a testet s a lelket mit belétek leheltek; sírást és nevetést
énekelek; a létezés összes bánatát hordozzák dalaim, s a szépség erős hatalmát
belőlem meríti a szív. Nem tudom, miért van ez így; miért én, a csillagász és
orvos, a költő és építész lettem az, aki méri és sorolja az evilági időt. Csak
az Övé e tudás, és én már nem faggatom. Ha folytonos rákérdezést kíván ez a
lét, akkor nincsen, amin gondolkodhatok. Mégis, úgy látom: van valami; a
paradicsomi ígéretnél is több; az elrendezett univerzum elégedettsége a
nemzedékek fenséggel újuló soraiban. Lehet: a szándék maga ez, hogy éljen az
élő, aki lát, dolgozik, fogalmaz; akinek megengedtetik egyetlen akaratot
követni annak végtelen olvasataiban. Estefelé visszatérek az obszervatóriumba.
Feltámad a hűs szél; eljön újra a tágasabb létezés. A nagy ég mintáiban ott az
arc; bocsáttassanak meg nekem e szemérmetlen szavak. A tervet fürkészem, mint
előttem is annyian: ez a legigazabb, egyedül bűnös törekvés. Nem tudhatom, lehetséges-e
olyan emberi szó, amiben elevenné épül az elképzelhetetlen és vigasztaló
gondolat; ha igen, akkor – ha Ő is úgy akarja – fogadja be tévelygő, magányos
lelkemet.
Amíg
élek, élnek az álmok is; enyém mind az alkonyat, amit a dzsinnek foglalnak el.
Ismerem hatalmukat és természetüket, hiszen réges-rég kiegyeztem velük. Néha
úgy érzem, ők suttognak fülembe minden választ, melyekre immár nem áhítozom.
Kezemben
tízezer megnyilatkozás; felhőtlen éj ragyogtat minden csillagot. A toronyban
érjen a vég; erre vágyom: én, Omár, a szúfi. Harminchárom évig éltem itt.
Tudom: utolsó pillanatomban megnyílik a csillagvilágok ködén túli bizonyosság
hatvanhat lépcsőfoka, amin – túl a végtelenen – Őhozzá lépdelhetek.
Šezdesetšest stepenica Omara Khajama
Prolazi mi noć. Moje zvezde jedan po jedan
guta svanuće. Dolazi druga svetlosna dob, gde nestaju moje i tajne i radosti.
Uvek tako stiže: moji dragulji u ružičastom jutru blede. Sutra je tu, što
pripada čoveku – kažu, i što je učitelj života – i to kažu. Tama pripada
džinovima; našu sudbu Alah je u svetlost utkao. Ne poričem, to može biti
istinito. Kad niz šezdesetšest stepenica se spustim, započinje ono što nikad ne
prolazi. Mi smrtnici tad stvaramo vlastiti svet. Osećam miris konja; čujem zvuk
pokrenute vojske, žagor pazara; molim Jedinog, neka me umiri u toj večnoj
simbiozi gde se sa prolaznošću pogađam.
Čekaju me u palati. Vest o mojoj mudrosti
u daleke krajeve dopire. U tim trenutcima delam: u svetlu mojih saveta prestol
se bogati, nedužnog sustiže pravda i priznanje, a grešnika kazna; prema
priželjkivanju Proroka. „Vi smrtnici!“ Podešavam svaki vaš doživljeni trenutak,
Njegova svetost govori u mojoj nauci, kako svetu suru prema vašim rečima
krojim. Dokle god je moguće, ja vas pratim: lečim tela i u vas usađene duše;
opevam plač i smeh; u mojim pesmama su utkane sve patnje bitisanja, moć lepote
srce od mene dobiva. Ne znam zašto je to tako, zašto sam ja, zvezdoznanac i
lečnik, pesnik i neimar postao taj, koji meri i zbraja vreme ovoga sveta.
Znanje je samo Njegovo i ja ga više ne mučim sa pitanjima. Ako večita pitanja
zahteva taj opstanak, tad ne postoji ništa o čemu bi mogao razmišljati. Ipak,
smatram: postoji nešto; nešto što je više od obećanja rajske sreće;
zadovoljstvo uređenog univerzuma u redovima uzvišenih novih naraštaja. Moguće
je: sama namera je to, da taj ko živi nek živi, motri, radi, formulira;
dozvoljeno mu je slediti jednu jedinu volju u beskonačnim lektirama. Predveče
vraćam se u observatorij. Oživi osvežavajući vetar; ponovo stiže uzvišeniji
opstanak. U šarama velikog neba tamo je lice; neka mi bude oprošteno zbog tih
besramnih reči. Ispitujem projekte, kao i pre mene mnogi: to je jedino
istinito, očaravjuće stremljenje. Ne mogu znati, da li postoji ljudska reč u
kojem oživi nezamisliva i utešna misao; ako da, onda – ako i On želi – nek
prihvati moju samotnu, zalutalu dušu.
Dok živim, žive i snovi; moji su sutoni koje džinovi zauzimaju. Poznajem njihovu moć i narav jer sam se s njima već
odavno nagodio. Koji put tako osećam da svaki odgovor oni mi šapuću u uši, na koje
više ne čeznem.
U ruci desethiljada deklaracija držim;
čisto nebo pokazuje svaku zvezdu. Neka u
zvoniku sazreva kraj; toga sam željan: ja, Omar, poklonik sure.
Trisedesettri godine sam živeo tu. Znam: u poslednjem času otvorit će se iza
magle zvezdanih svetova šezdesetšest stepenica stvarnosti, na kojima – s one
strane beskonačnosti – moći ću do Njega stići.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése