Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 - )
Sama
Sliku na zidu,
popravljala je drhtava
ruka starice
svaki put
kad napušta kuću.
Kao da se trudila
izgledati grubo:
muški kaput
riblja kost,
sezao je do ruba
crnih gumenih čizama,
na glavi stari šešir
sa džepom i receptom
za neki lijek.
Ruke zauzete kofom ,
krpama i svježim božurima,
stare naočare, sa teškim
staklima, skrivale su
umorne oči.
Na ulasku u groblje
zastade,
spusti kofu , prekrsti se
uspravi glavu i krenu brže,
kraj humke sjede,
uzdahnu duboko,
skinu šešir i naočare.
Srebrnu kosu
rukama zabaci na leđa,
a topla iskra
iz probudjelog oka
obgrli stijenu mermernu.
– Odmaraj stari, ništa neradi,
ja ću podići čarape,
pusti novine,
kućni kaput i naočare.
Brzo ću ja tebi doći.
Ništa ne radi – ponovi!
Otključavši vrata, stade:
sterilna kuća, brujala je tišinom.
Samo suza u pokretu.
23.12.2010
Egyedül
Minden alkalommal
mielőtt házát elhagyta
reszkető kézzel
megigazította
a falon függő képet.
Mintha hivalkodott volna
a gorombasággal:
a halcsont mintájú
férfi kabát
a fekete gumicsizma
élét súrolta,
fején ósdi kalap,
zsebében
vény lapult.
Kezeiben vödröt,
rongyokat, friss
bazsarózsát
szorongatott,
fáradt szemeit régi,
nehéz szemüveg rejtette.
A temetőbe érve
megállt,
letette a vödröt, keresztet
vetett,
felemelte fejét, lépteit
szaporázta,
a sír mellé ülve
mélyet lélegzett,
levette kalapját és
szemüvegét.
Ezüstös haját
kezeivel hátára dobta,
feléledt szemeiből
meleg szikra
ölelte át a márványsziklát.
– Pihenj öreg, ne tégy
semmit,
majd én összeszedem a
zoknikat,
hagyd az újságot,
a házikabátot és
szemüveged.
Hamarosan hozzád megyek.
Ne tégy semmit – ismételte!
Kinyitva a kaput, megállt:
síri csend ült a házon.
Csak könnyei peregtek.
2010. 12. 23.
Fordította: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése